"Isten halott" - avagy...

 Írok.
Mert "kell".
Mert hiányzik.

Mert kiég az agyam a mindennapokban, ahol mások helyett kell(ene) gondolkodnom, mások munkáját végzem, hogy megint mások élete jobban/gyorsabban/simábban haladjon...

Hiányzik a lelassulás.

Más "együtt lassulni", és más visszatérni ön-mag-amba.

Ez is kell.

Nemrég olvastam Thomas Schäfer-nél - aki Hellinger gondolatait rendszerezi, emészti meg -, hogy sokak szerint (és ebben Hellinger is "egyetért") "Isten halott". "Nincs már ott, ahol korábban megtapasztalható volt - se a templomokban, se másutt".

Én ezt vitatom.

Szerintem nem "Istennel van a baj" - mi változunk meg.  Egyszerűen engedjük, hogy fülünket eltömje a sok zaj, szemünket elvakítsa a sok villódzó fény, a sok kütyü, elménket lekössék a mindennapi rohanással (mit is mondott erről Popper...? "Ha én lennék az Ördög, pontosan azt tenném a világgal, ami történik - egyre jobban pörgetném..."), elhomályosítsák a mindennapi bódítószereinkkel (alkohol, füst, stb.)...

Én is érzem, hogy vesztettem az egykori szoros, eleven kapcsolaton. De érzem azt is, hogy igenis ott van az angyal, és vár ránk. Vigyáz. 

Ha a materialista szemszögből nézzük, akkor is igaz, ha a hívők, isten-tudatosak szemszögéből, akkor is igaz: kihívást jelent, erőfeszítés kell hozzá, hogy igenis arra felé formáljunk a világon, amerre formálni szeretnénk.

De nem adhatjuk fel... 

Vagyis - feladhatjuk. Persze.

"...csinálj belőle poklot mennyország helyett, óh szabad..."

Csakhogy, nem ezért jöttünk...
Nem azért indulsz el egy versenyen, hogy Te légy a "futottak még"...!
Nem azért veszel mozijegyet, hogy mások butasága miatt ne élvezd a filmet!

Ez sokszor előjön köztünk Mayával. Hogy a család fontosabb, vagy hogy "nyomot hagyjak" a világban...
Ám szerintem ez nem szükségszerűen vagylagos. Sőt.
Én attól vagyok az, aki, mert bennem van ez az indíttatás. Hatni.

Hogy valóban önmagam lehessek, kell, hogy e kettő "elférjen" egymás mellett az életemben.

(Vicces. Az első "kedvenc számom" a hatos volt. :) )

Megyek hatni. ;) :D

Család, állítás - avagy tedd, amit megtehetsz

 
Szembe jött egy kérdés - én szegeztem életem egy régi szereplőjének -, nevesen, hogy "hogy érzed magad a bőrödben"...

És egy másik, amit nekem szegeztek, hogy "érzek-e változást, amióta családállításokra vittem a problémáimat".


Elgondolkodtam.

Végeredményben úgy tűnik, valami tudott pozitívan változni, igen.
Kevesebb feszültség a kapcsolatunkban, gyorsabb feloldódás, nagyobb bizalom.


Furcsa, hogy mennyire másképp szeretünk különböző életkorban.

Furcsa, hogy a lelki görcseink mennyire meghatározzák a jelenünket.

Furcsa, hogy mennyire nem tudjuk megragadni őket közvetlenül. 

Emiatt nehéz eszközt választani, rábízni magunkat valakire, vagy valamilyen metodikára. Mert nincs közvetlen megfeleltetés - "ezt tettem, ez lett" -, és jócskán kell türelem.

 

Mégis.  

2020.07.14-én küldtem el az első időpontkérést.
Lassan negyedik éve.
Azóta az hetedik állításon vagyok túl, öt különböző állításvezetőnél.
A probléma gyökere nem volt ismeretlen - se anyámmal, se apámmal nem volt igazán / igazán jó viszonyom, és tudtam, hogy ebből ered egy sor nyomorom. Azt mondjuk kevésé kötöttem össze, hogy többek közt a párkapcsolataimban tapasztalt feszültségek is ilyen elevenen kötődnek ehhez. (Nyilván nem most kezdtem el foglalkozni magammal, sőt. De az eddig elért (vagy elértnek gondolt) eredmények karcsúnak bizonyultak.

Durva, hogy mennyire kötjük gúsba magukat. És mennyire kötnek gúsba a szüleink botlásai, a tudatlanságuk, sérüléseik következményei.

Hogy mennyire nem megúszható, hogy foglalkozzunk saját magunkkal.

Igen, sokáig abban hittem, hogy nekem "nem fér bele" a költségvetésembe.

Ez is a "nem-vagy-elég-jó" üzenetének volt köszönhető, amit elsősorban apámtól, másodsorban anyámtól kaptam.

Ahogy azok a fals megértések is, amikből (az én oldalamról) a párkapcsolatom feszültségei alakultak.

Most egy ideje béke van köztünk.

És ez jó. A válaszom - igen, köszönöm! Jól érzem magam a bőrömben! Van előttem tér, van reményem és hitem, hogy képes leszek fejlődni. Ismét, tovább.
Együtt. :)

Kedves számomra ez a szó - a fogalom, amit jelent. És az Ember, akit számomra jelent. :)



Akkor - "kösz, én csak egy sört kérek..."?

Aligha.

Elindultam végre. Hol lesz az út vége...?

:)

Könyörgés

Óh, Uram, kérlek segíts!
Segíts, vezess engem! Segíts, hogy a Te szellemedben tudjak cselekedni nap, mint nap!
Segíts megőriznem magam a kevélységtől, gőgtől, a rossz indulatoktól!
Segíts, hogy elengedjem, amin nem tudok, vagy nem tisztem változtatni!
Segíts, hogy megtaláljam az ösvényt azok között, akiknek segítség kell, s vezess azokhoz, akiknek az én segítségemre van szükségük!
Segíts a Te bölcsességeddel, hogy különbséget tudjak tenni az egóm sugalmai, és az észszerű én-védelem szavai között!

Tarts meg engem Uram, az általad nekem szánt Úton, s áldj meg a Te jóságoddal, hogy ez az út egybe essen a magam választotta Úttal!
Áldj meg a szereteteddel, hogy a Te akaratod pozitív eszköze lehessek a körülöttem élők életében!
Köszönöm Neked az erőt, a fedelet, az ételt, a békét, a Társakat - az Életet, amit adsz!
Vigyázz rám és mindazokra, akik kedvesek a szívemnek!
Köszönöm Uram!

Törött játékok

 

"...Igen, ez az illúzió első rétege. Amikor azt hiszed, hogy a boldogságért küzdesz. Szép is volna. :)
A valóság azonban, hogy a biztonságérzet iránti igényed annyival nagyobb a boldogság utáni vágyadnál, hogy észre sem veszed küzdelmed valódi célját - ami nem a boldogság, hanem az ismerősség.
Bármilyen is - boldogtalan, ijesztő, esetleg egyenesen rémisztő, fájdalmas, beteg -, csak ismerős legyen! Akkor "megnyugszol"..."

 

 Azt hiszem, mától nem küzdök tovább az ismerősségért.

Igazatok van.
Mindenkinek, aki azt mondta, "döntsem el, mit akarok".
Pontosan tudom, hogy mit nem akarok.
És már azt is jobban tudom, hogy mi fontos számomra egy kapcsolatban.

Rózsaszín ködök nélkül.


Lehet, hogy csak kapcsolatokban tudunk gyógyulni.

De sérülni is kapcsolatokban sérülünk - és nem csak a múltban.

"Nőjek fel" - mondta anyám.

Nos - nem vagyok már gyerek. Megvédem magam, ha kell. Nem, nem arra gondolok, amikor kiprovokálják belőlem az állatot.
Arra, hogy választok - és nem kérek többet az ilyen provokációkból.

Nem, nem vagyok tökéletes. Sosem tartottam magam annak. De jobb tudok lenni.
Vagy úgy, hogy hagyják, vagy úgy, hogy segítenek jobbá válni.

Nem tudod, milyen vagyok valójában...?
Pedig - látod? - nyitott könyv a lelkem.
Ja - hogy Te hazugnak címkézted, csak mert a hétköznapokban "más vagyok"?
Számodra mindez "hazugság"...

Ez a Te választásod.
Én a kezedbe adtam, Te minősítetted. Szíved joga.

Megszülettem, és most itt vagyok. Nem kellett hozzá sem a Te, sem más engedélye.
"Jogom van lenni." - én ezt kaptam a családállításoktól. Tőled, ha úgy tetszik.
Milyen fonák, ironikus dolog. "Tőled kaptam".

"Jogom van lenni."

 

 És nem muszáj Veled.
Hiába ismerős.
Te olvasod a fejemre, hogy mennyire hasonlítok anyámra - érdekes az nem jut eszedbe, hogy vajon miért választottalak tudat alatt Téged...

Olyanok vagyunk, mint egy törött játék. 
Valahol mindig megakad, valamin mindig feszül.
Talán most a saját törött fogaskerekeim közül egyet kicseréltem.
Sajnálom, hogy nem jutottunk sokra vele. (Persze ez is viszonylagos, hogy sok-e, amire jutottunk...)

 

 

 

Vagyok. Vagy-ok. OK?

 

Alcím: "A szerelem vak" - vagy vak akar lenni...?

 

 (Amaranthe - Crystalline)

 

Annyira sokfélék vagyunk...

Annyira mások...

Vajon miért olyan nehéz elfogadni mégis, hogy nem vagyunk egyformák...?

Vajon van szabadulás a sémáink, a múltunk sebeinek börtönéből...?

Milyen vagyok...?

"Ilyen" - mondjuk. És őszinték vagyunk.
Aztán a másik élménye mégis a csalódás...

Miért...?
Mert ebben az "ilyen"-ben a világ bújik meg. Attól, hogy itt, ebben a privát zugban, amit számomra ez a blog jelent, nem jelenik meg minden tulajdonságom - attól még ez (is) én vagyok.
Attól még a kép, amit rólam mutat, nem lesz "hamis".
Csak - nem lesz teljes (sem).

"Szeretnélek megismerni" - mondjuk.

De vajon mennyire gondoljuk ezt komolyan...?
Valóban engem akarsz megismerni (és én Téged), vagy csak azokat a színeket akarod látni bennem (s én Benned), amiket szeretsz...?

Vajon másnak mutatom magam (s Te magad), vagy csak sosem néztél valóban rám (s én Rád)...?

S ki "hibás" ezért...?

Vajon, ha évek teltek el "sikeres vaksággal", akkor...?
Hátraarc?

Vagy - újra-tábla?

Utálj inkább (s utáljalak), vagy próbálj meg (s próbáljalak) "másodszor" is megismerni? Ezúttal "jobban"...?

(...)

Szeretem Benned a háziasságod. Te vagy az Otthon Melege. Szó szerint.
Hozzád hazatérve, Benned, a karjaidban érzem magam Otthon.*

Szeretem Benned a szépérzéked. Hogy berendezés, kép, kert, díszítés - mindegy. Szebbé teszed.

Szeretem Benned azt, amikor elfogadsz. Szeretem az érzést, hogy Neked lehetek én a Támaszod, Neked lehetek én a Férfi az életedben.
Szeretem az érzést, mikor érezteted, hogy vágysz velem lenni.
Szeretem az érzést, mikor arra gondolok, hogy "Értünk" dolgozom. Hogy a Kettőnk Álmát valósítom meg az erőfeszítéseimmel.

Szeretek együtt álmodni Veled.

Szeretek együtt rácsodálkozni a Világ még létező szépségeire.
Szeretem együtt megélni Veled a szűk valóságunk egyszerű szépségeit.

(...)

Persze, jogos a kérdés - vajon valóban "Veled", vagy azzal, akinek "hazudlak magamnak"...? (S Te...?)

* Otthon...?

"...Valaha azt hittem, szabadok vagyunk.

40 éve járom "a szabadság útját" - és hálát adhatok a jó sorsomnak, amiért nem Észak-Koreába, vagy egyéb, politikailag és szellemileg kiesebb helyre születtem -, s most kezdem csak egyre világosabban látni, mekkora illúzióban éljük le az életünket.
És még így is mennyit küzdünk "a boldogságért".

Jó - valójában az ismerős boldogtalanságért küzdünk.

Igen, ez az illúzió első rétege. Amikor azt hiszed, hogy a boldogságért küzdesz. Szép is volna. :)
A valóság azonban, hogy a biztonságérzet iránti igényed annyival nagyobb a boldogság utáni vágyadnál, hogy észre sem veszed küzdelmed valódi célját - ami nem a boldogság, hanem az ismerősség.
Bármilyen is - boldogtalan, ijesztő, esetleg egyenesen rémisztő, fájdalmas, beteg -, csak ismerős legyen! Akkor "megnyugszol"..."

Azt mondják, olyat választunk - tudat alatt -, mint az ellenkező nemű szülőnk...

Anyám mindig talál valamit, amin idegeskedhet.
Köztünk mindig találsz valamit, amin feszülhetünk - s közben engem kérdezel, "miért kell minden jó pillanat után ezt csinálni?!"

(...)

Mások vagyunk. Mindannyian.

Isten nem csak testben teremtett bennünket különbözőekké.

Kint esik a hó - megint. Szinte elkényeztet ez az év, ebből a szempontból... Tiszta romantikus-nosztalgikus hangulatokat ad a régen látott hóval... :) 

Vajon az én szívem nagyobb, mint másoké...?

Többen férnek bele...?

Az én Életem szerint például tele van olyan kacatokkal, akikkel évtizede nem beszéltem (rendesen, vagy rendszeresen), s mégis a barátaimnak tartom őket...

Hát igen. Szentimentális vagyok. (Nem mondtam...?)

Ők az én Kedves Kacatjaim.
Mindannyian.

"Filléres emlékeim".

De az enyémek. És mindig helyük lesz idebenn. És nem lesz tőlük "szűkösebb" sem.
Nem rajtuk múlik, hogy "elférsz-e"...

(...)

Változom.

Úgy tűnik.

Egyre kevésbé "hiszek" a hangoknak körülöttem. 

Másképp: egyre inkább érzem, hogy én én vagyok. Hülye dolog, de mintha "jobban érezném", hogy "jogom van lenni".
Hogy lehetek az, aki vagyok - nem "kell" másnak lennem. "Elég jó vagyok."

("Azok kedvéért, akik most kapcsolódnak be a beszélgetésünkbe", egész életemre rányomta a bélyegét az a kapott szülői üzenet, hogy "nem vagy elég jó".)

Anyám legutolsó beszélgetésünkkor adott támogató mondata: "...fel kellene végre nőnöd."

(Nos, mi lesz, ha a "felnövök" azzal jár, hogy mindenkit elküldök a picsába, akinek nem tetszik, amilyen vagyok...?
Őszinte lesz az öröm...?)

"A játszótársam, mond akarsz-e lenni...?"

Ezt kell eldöntened.

Tollak a hóban

"Okoztál már súlyos csalódást magadnak...?
Olyat, ami megingatta a szemelyiségedről alkotott képedet?"

 #hangulat

 

 

"Mit keresünk itt?" - Az örök kérdés.

"Eszembe jutott, amit egyszer (?) Te is mondtál, hogy elsősorban magunkat kell szeretnünk...
És hogy vajon, ha ketten legalább szeretnek (én magam, és "Isten"), akkor "jogos-e", racionális-e elvárni valaki ember szeretetét...?
Vagy: talán ezt próbálta megértetni Jézus is a maga módján, hogy úgy szeretni, "mint Isten" azt jelenti, hogy arra koncentrálunk, hogy a másik ember érezze a mi szeretetünket, elvárások nélkül...?
A párkapcsolati kudarcaink oka az volna, hogy akarjuk, a választott társunk is "szeressen" (úgy, ahogy nekünk kényelmes) – és nem teszünk energiát abba, hogy az ő közléseit megtanuljuk szeretetjelként fogadni, nem fókuszálunk a megkapott szeretetre ("Isten"), és/vagy elfelejtjük szeretni önmagunkat (mert a figyelmünket leköti a küzdelem a másik szeretetéért, a megfelelésért)...?"

 Havazik.

Igazán.

Azt hiszem, minden gyerek (fiú) akart egyszer szuperhős lenni...

Talán akkor is, hogyha nem a "nem vagy elég jó" üzenetét kapja útravalóul a szüleitől.

Én akartam.

Persze, néhány év (-tized?) alatt beláttam, hogy a világot (egyedül) nem menthetem meg.
Utána beértem azzal is, ha "valakit" megmenthetek.
Valószínűleg ez állt minden választásom mögött. Párok, munkák, önkéntességek, szemlélet, énkép...

Aztán újabb pár év (-tized?) után beláttam, hogy senkit sem menthetek meg. Sem önmagától, sem a leckéitől.
Meg - persze -, hogy nem is kell.

Nem vagyok "az Úr angyala".

Ma beérném azzal, ha magamat meg tudnám menteni. "Magamtól". A gyerekkorban kapott sérülésektől, a belőlük fakadó tévedések következményeitől.

S közben mintha látnám, hogy "talán mégis"...
Talán mégis csak lehetnénk "az Úr angyalai", ha képesek volnánk a fentiek szerint szeretni...
Magunkat, és másokat.

Talán ezzel menthetnénk meg valakit.

"Van egy nagy titok, amit az emberek valahogy nehezen vesznek tudomásul. Hiába mondom én valakinek, hogy nagyon szeretlek – azt, hogy valóban szeretem-e, csak ő tudhatja! Mert ha könnyebb velem az élete, ha szabadabb általam, ha jobban el tudja viselni a rá rótt terheket, akkor szeretem. Ha rosszabbul él velem, ha boldogtalanabb, bűntudatosabb, ha a terhei megnövekednek mellettem, akkor nem szeretem. Ezt ő tudja eldönteni, nem én! Én csak mondhatom."

(Popper Péter: Szerelemről józan nappalon)

Megpróbáltam.

 Egy ideje próbálom megvalósítani.

 És kudarcot vallottam.

 Csúfos kudarcot.

 

 Jóvá tehető...? Hol a határ, ahonnan már nincs visszaút...?
Honnan tudjuk, hogy hogyha elérünk egy határhoz, akkor mi a helyes lépés...?

Számomra - azt hittem - az evidens, zsigeri válasz a kitartás.
Most mégis többször szaladtam bele olyan helyzetbe, amiben képtelen voltam megmaradni nem csak a választott úton, de képtelen voltam megmaradni a saját etikai normáimon belül is - és azt éreztem, hogy nem akarok újra nekifutni...

De vajon itt kellene elfogadni, hogy van, amire nem vagyok képes...?
 

Vagy...?

Akkor volnék "méltó" gyermeke Istennek - akkor volnék méltó önmagamhoz -, ha kitartanék...? Mindenáron...?

Hiszen, ha az első gondolathoz híven a saját szeretetéhségem kitölti a szeretet, amit Istentől, és magamtól (ha figyelek erre!) kapok, akkor nem volna hiány... Nem volna fájdalom - nem okozna fájdalmat, ha azt érzem, nem szeretsz... (= nem szeretsz önmagamért)
Tehát ebben fejlődve magam ("magamtól") is boldogabbá válhatnék.

És ha visszatérünk a popperi értelmezéshez, akkor arra fókuszálni, hogy "még jobban" úgy szeresselek, ahogy azt Te szeretetnek érzed... Ezt mindig lehet...

Akkor nem "kellene" feladni...

Vagy - ostoba vagyok, "aki ragaszkodik".
"Aki nem is a személyt szereti, hanem a szerelmet magát hajszolja."
"Aki nem látja a valóságot".
"Aki nem nőtt fel".

Aki mellett elsétál az élet...?

Ahogy elsétálunk a fehér hóba hullott fehér tollak mellett...?

Hol a határ, "ami már nem fér bele"...?
Amit már nem engedhetünk meg magunknak egy kapcsolatban...?
Amit már nem engedhetünk meg a társunknak egy kapcsolatban...?

Hol húzódik a "megbocsáthatóság határa"...?

A szamurájok nem viseltek el mindent.

"この恥ずかしさには耐えられない。" - mondták*, és szeppukut követtek el.

("Nem élhetek ezzel a szégyennel."
Persze csak fordítóprogramos fordítás, amiért bocsi mindenkitől, aki beszéli a japánt...)

Tették ezt akkor is, hogyha felfogásuk szerint jóvátehetetlen sértést követtek el valaki ellen, akinek tisztelettel tartoztak.

Én mit tegyek, hogyha úgy érzem, megsértettem megsérthetetlen határokat...?

(...)

Havazik.

Igazán.

Fehér lepel a talpam alatt, ahogy lépkedek.

Mögöttem fehér, véres tollak...

14 920. nap - Első felvonás vége, avagy a gúzsba kötött szabadság

 Ősz van. Igazi.

Lombhullatós, színes leveles.

1982-ben ezen a napon született Evgeni Plushenko, a híres műkorcsolyázó.

Este az Újpest kikapott a Real Madridtól 1:0-ra.

Valahol Budapesten egy kismama, szíve alatt a 7 hónapos kisfiával, valószínűleg sokkal hidegebb időben ment a dolga után a szeles utcákon.

Az anyám.

Hogy apám merre járhatott akkor, nem tudom. Hogy mit csinált, hogy gondolt-e rám - s, ha igen, akkor mit gondolt, mit érzett...

Lassan elfogy a 41. évem is. Milyen furcsa - milyen sokáig volt távoli, hogy "egyszer majd leszek én is 40"...

Valaha azt hittem, szabadok vagyunk.
40 éve járom "a szabadság útját" - és hálát adhatok a jó sorsomnak, amiért nem Észak-Koreába, vagy egyéb, politikailag és szellemileg kiesebb helyre születtem -, s most kezdem csak egyre világosabban látni, mekkora illúzióban éljük le az életünket.
És még így is mennyit küzdünk "a boldogságért".

Jó - valójában az ismerős boldogtalanságért küzdünk.

Igen, ez az illúzió első rétege. Amikor azt hiszed, hogy a boldogságért küzdesz. Szép is volna. :)
A valóság azonban, hogy a biztonságérzet iránti igényed annyival nagyobb a boldogság utáni vágyadnál, hogy észre sem veszed küzdelmed valódi célját - ami nem a boldogság, hanem az ismerősség.
Bármilyen is - boldogtalan, ijesztő, esetleg egyenesen rémisztő, fájdalmas, beteg -, csak ismerős legyen! Akkor "megnyugszol".

Az illúzió másik rétege.
Megnyugvást keresel a boldogtalanságban, amelyben ugyanakkor hited szerint örökkön keresed a boldogságot.
Szép volt! Gratulálok!
Máris megalkottad börtönöd rácsainak első darabjait! :)

Így leszel önsorsrontóvá, verbálisan agresszívvé, áldozattá, alkoholistává, maximalistává, stb.
Mindegy mivé - a lényeg az örökös "küzdelem", az örökös "hiányérzet", az örökös "harc", konfliktus mindennel és mindenkivel, saját magadat is beleértve (sőt! elsősorban!).
Vagy: így leszel felszínessé. Olyanná, aki inkább nem gondol bele, aki inkább a külsőségekre figyel, aki az anyagi értékek felé fordul.

Ne sértődj meg! Ez nem pejoratív - csak tárgyilagos!
Amíg egy ember számodra a nájkicipő-guccsitatyó-menőverda-napszemüveg alapján "látható", addig csak a felszínt látod. Nem csak fizikai értelemben.
Ha nincs benned kíváncsiság, bátorság, hogy az Embert keresd ezek alatt, ha nincs benned türelem, kitartás, hogy őt magát is megtaláld odabenn, ha nincs benned elfogadás, megértőkészség, hogy a megismerés során ne utasítsd el az elején, mert más, mint te - akkor sosem jutsz el valódi megismerésig.

És ez nem olyan könnyű, mint amilyen könnyű volt leírni. Sőt, annál is nehezebb, mint nem megsértődni, és tovább olvasni.

Na persze könnyebb, mint szembenézni a kézenfekvővel - hogy bár önmagunkkal összezárva élünk, a figyelmünk 99%-ban kifelé fordul, így önmagunk épp oly ismeretlenek vagyunk saját magunk számára, mint a fazon, aki szembe jött a villamosmegállóban. Vagy a csaj a boltban.
Esetleg a társkereső oldalon.

Az illúzió újabb rétege: "ismerem magam, én ilyen vagyok".

Így, túl 4 évtizednyi bolyongáson (bocs: "szabadságon"), meg 4 (+28) db családállításon (előtte persze sok száz könyvön, sok ezer óra beszélgetésen, agyaláson) meggyőződésem, hogy lila gőzünk sincs valójából magunkról, amikor elindulunk az úton.

Vakok vagyunk, sőt rosszabb - látók, tágra zárt szemekkel; drogos ködökbe merülve, rózsaszín álmokat kergetve löknek ki az életbe szerető szüleink (már, ha megteszik legalább ezt a szívességet, hogy "kilöknek"), na és a rendszer, ami belőlünk és "értünk" épült (úgy hívjuk, társadalom, meg oktatás, stb.).

(Egy fokkal nagyobb szívás, mikor a szüleink is ott tartanak még, hogy mindentől és mindenáron meg akarnak óvni, mindig és minden helyzetben gondoskodni akarnak rólunk, netán engednek a könnyebb úton járni, és használni a pénztárcájukat, a rutinjukat, az agyukat a sajátunk helyett. Akár huszon-harminc-negyvenévesen is.)

S mindezt miért...?

Hm. Na igen, kinek is kellene nekiszegeznünk ezt a kellemetlen kérdést...?

Istennek...? Ő tehet róla?
Vagy a szüleinknek...? Ők tehetnek róla...?
Az aktuális államelnöknek...? (Ő mondjuk tehetne róla, hiszen tiszte szerint felelőssége lenne jobb jövő felé vezetni a népét...)

Vagy...?

Vagy magunknak?
Hiszen itt vagyok én - 40 éves, pótszülő. Legalább hárman vannak, akiknek az életére van lehetőségem hatni a korai éveiktől.

És minden generációban vannak, akik felismerésekre jutnak... Átadjuk-e ezeket a gyermekeinknek...?

Hogyan adjuk át...?

Hogyan mondjuk el, hogy bocs, nem tanítottak meg jó szülőnek lenni, így biztosan okozok neked sérüléseket, amíg felnősz, ne haragudj! Ám azt már a saját káromon megtanultam, hogyan tudsz elkezdeni dolgozni azon, hogy ezeket a sérüléseket meggyógyítsd, és (valóban) szabadabb éltet tudj élni.
Menj el pszichológushoz, olvasd el ezeket a könyveket, menj el családállításra! Ha párkapcsolatba kezdesz, ne add fel a nehézségeknél - ezek kellenek ahhoz, hogy valóban csapattá váljatok a pároddal! Menjetek párterápiába, olvassatok ilyen témájú könyveket - mert a tudás megvan az emberiségben, csak az iskolai tananyagból hiányzik!

Hat sor, meg egy kicsi.
Elég lesz...?

Elég lesz-e ahhoz, hogy ők ne 4 évtized után ismerjék fel a béklyókat, amiket mi aggattunk rájuk, akaratlanul?

Ősz van.

Igazi.

Levélhullós. Színes.

Negyvenegyedszer.

 

- Első felvonás vége. -

Add tovább!

 
Fegyverkezés.

Krisztus után 2023 évvel az emberiség egyes (sajnos százas, ezres) tagjai még mindig itt tartanak.
Hogy "nekem csak akkor lehet jó, ha elveszem, ami a Tiéd". Hogy "az élet csak akkor szép, hogyha nekem több van, mint Neked..."

Észak-Korea ballisztikus rakétákat tesztel...

Oroszország elcsatol területeket - gyakorlatilag földgázmezőket Ukrajnától.

Az USA is fegyverfejlesztésekre költ, az EU is emeli a "védelmi kiadásokat"...



Kirohad alólunk a bolygó, de >ezek< itt tartanak.

Persze felmerül, hogy mindegy is. Hiszen ha  a fajunk itt tart intelligenciában, akkor nincs is miért megmentenünk semmit és senkit.

Nehéz így a "jövőért" dolgozni. Egy jobb jövőért...

Mégis...

Nincs választásunk.

Nekem nincs.

Szerintem Neked sem.


Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy "jobb hely lesz a világ attól, amire az életidőmet áldozom?"

"Megteszem-e az erőfeszítést, amire lehetőségem lenne, hogy jobb hellyé tegyem a világot?"

Ha a válasz igen, akkor van miért élnem. Akkor van miért reménykednem, hiszen ugyanez a feladata mindenki másnak is!

Ha a válasz nem - mindig változtathatok. Nem "majd", nem "holnap".

Most.

Hiszen a döntés az enyém!
Minden helyzetben lehet keresni, hogy mit tudok megtenni!
Lehet ezernyi korlátozó tényező - de a világ már attól is jobb hely lesz, ha egy négyzetméternyi árokpartot kitakarítok a szeméttől.
Ha segítek egy gyengébbnek, egy rászorulónak. Mindegy, hogy miben!
Kigazolni egy kertet, levinni a szemetet, elintézni a bevásárlást...
Megmutatni valakinek, hogyan kell nagylelkűnek, önzetlennek lenni.
Megmutatni, hogy "kapni dolgokat" nem csak akkor lehet, ha elveszi - kaphat "csak úgy" is, mert én adni akarok neki... Nem viszonzásért, hanem "csak úgy".

Hogy igenis legyen jobb hely a világ attól, hogy létezem!

Mindannyiunk előtt ott ez a döntés.
Ott volt tegnap is, ott van ma is.
A sorban egyedül a "holnap" hibádzik, hiszen sosem tudhatjuk, "lesz-e holnap"...



Filmajánló

Nyomvályú - avagy a sodródó kereszt

 

#hangulat 

 

 

Mint régi úton újra járni,
Sok idő után odatalálni,

Otthonos a lépés, ismerős a kátyú,
Meghitt ez a kanyar, megtart a nyomvályú...

Képtelenek vagyunk kitörni a megszokott nyomorból...?
A láncok, amiket kapunk gyerekként, vagy előző életeinkben - örökké tartanak...?
Eltéphetetlenek?

Ez a karma?
Ez a sorsunk?

Vajon én voltam hitler?
Vagy valami egyéb, nagyon nagy bűnnel vétkeztem a világ, vagy más lélek/lelkek ellen...?

Ha igen, akkor jogom sincs lázadni mindazok ellen, amiket ebben az életben számomra kimértek...

De akkor... küzdjek-e...? Vagy fogadjam el, hogy "ez jár"...?

"Azokat a legnehezebb szeretni, akiknek a leginkább szükségük van a szeretetre."

Fel lehet tenni egy életet arra, hogy szeretek valakit?

Vagy ezt jelenti igazán szeretni...?

Lemondani önmagunkról?

(Az anyák is lemondanak önmagukról...)

De én nem vagyok anya...

Van olyan, hogy "az élet meghaladja a felfogóképességemet"...?

Lehet, hogy kb. 40 éves korunkig tudunk adaptálódni, utána pedig ez a képesség megdermed bennünk, és ami addig rugalmas volt, és képlékeny, onnantól lépten-nyomon nekiütődik mindennek, beleakad mindenbe...?

Vajon "jól szeretni" azt jelenti, hogy változtatok a saját "jeleimen", amikkel kifejezem a szeretetemet...?
Bármilyen nehéz is ez...?

Bármennyire is azzal jár, hogy úgy érzem, mindent feladok magamból közben...?

Vagy igazából meg kellene találnunk  - a boldogsághoz - azt, akivel "egy hullámhosszon vagyunk" - aki érti a mi jeleinket, és aki úgy "sugároz", hogy azt mi is értjük...?

És minden ezzel ellentétes törekvés, valójában csak görcsös akarás...? "El-nem-engedés"....?

(...)

Sodródom a Semmiben.

Körülöttem Fantázia rögei, mint kisebb-nagyobb aszteroidák zúgnak el...

Az egyik nagyobb - egy ismerős darab... Rajta egy kőkereszt... Egykori sír emléke...

Lassan fordul, ahogy közeledik, majd lassanként elsodródik...

A keresztet nézem... 

Emlékeztet valakire...

Emlékeznem kellene...

De csak a hiányt, a szomorúságot érzem.

Elvesztettem valakit.

Téged.

 Hogy ki voltál...?

 

 Mint ködfoszlány után, úgy kapok az emlék után, de... Nem tudom...

Mint egy tárgy nyoma a porban a polcon...

Tudom, hogy egy fontos tárgy volt ott valaha...

De nem tudom felidézni micsoda...

 

 

(...)

 

 Ikervesztés...?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tévedéseim

 #hangulat

Mennyire nincs fogalmunk egymás életéről...

Most úgy érzem, a valóságaink sokkal messzebb vannak egymástól, mint gondoltam...

Eddig úgy véltem, olyanok, mint a hagyma rétegei. 

Most... mintha csak néhány közös pontja volna, és még azok is elég bizonytalan kapcsolódási pontok...

Francia dalok hangulatában ülök a régi gimim közelében – még csak most indul az este... Egyelőre egy kamasz párocska ül csak egy másik asztalnál. 

Itt vannak, 3 méterre – s mégis... Egy világ választ el...

Próbálok nem szomorú lenni, pedig egyedül érzem magam. Most mintha egy világ választana el attól is, akivel nem is olyan rég még a közös életet terveztük...

Hogy változhatnak meg ilyen gyorsan a dolgok...?

Hogyan telhet el 4 év úgy, hogy meggyőződésed, hogy a másik milyen – aztán valahogy hipp-hopp, mintha megváltozna...

(És nem a lila köd pukkant ki...)

Még az is felmerült bennem, hogy boríthatott fel valamit a családállítás...?

Nem tudom, de valami nagyon megváltozott... És így fenntarthatatlannak érzem...

A könnyeket el kell sírnunk...

 "...azt észreveszed, amit én tettem értünk?! Érted...?!"

Megvádoltak, hogy "csak a negatívat" veszem észre.

...

Vagy csak: "észreveszem".

És végül elutasítom. Annak ellenére, hogy ezzel elutasítom a sok jót is.

A kezed, az ölelésed melegét.
A füstölőid otthonillatát.
A rended törődésnyomait.
A főztöd otthonízét.
A hazavárást.
Az együttálmodást.
...

Azt hiszed (pontosabban azt vágod a fejemhez), hogy milyen könnyen kidobok mindent - biztos sosem számított valójában.

Mondanám, hogy mennyire "nem könnyen" - de úgy érzem, minek... Hiszen úgysem hiszel nekem.*

De - mindegy is. Nem...?

Hiszen, ha valaki valóban kíváncsi a másikra, akkor azzal foglalkozik, amilyen - nem megmondja, milyen legyen.
Akkor meghallgatja - és nem megkérdőjelezi.
Akkor kéri - és nem számonkéri.

Te nem kíváncsi vagy arra, hogy érzem magam, hanem eldöntöd, hogy "sosem számított valójában".

Vicces ez a "tükör-dolog" - sokszor eszembe jutott az utóbbi időben.
Mikor úgy éreztem, feszülsz valamin (esetleg veszekszel is miatta), de mintha épp azt fedeztem volna fel benned...

Ez is valami ilyesmi - eldöntöd, hogy nekem sosem számított, és ezzel kifejezed, hogy nem számít a valóság, ami tényleg bennem van...

Tudom, persze, hogy nem szándékos. Sőt. Aligha tudatos.

Mégsem fáj kevésbé.

Mert semmibe veszi, hogy nekem is fáj.
Minden.

Fájnak az autók - mert téged juttatnak eszembe. A "világgá menéseinket".

Fájnak a virágok, amiket együtt csodáltunk, amik körül annyit túrtuk a földet együtt.

Fájnak a virágzó fák, amiket mindig megcsodáltál.

Fájnak a tipegők, mert a tieid egy kicsit az enyémek is lettek.

Fáj az idő, ami a vacsoraidőnk volt.

Meg az esti meséé.

Fáj a hideg, mert nem csak kívülről fagyaszt.

"Nekem könnyű..."

Milyen szerencsém van.

*Vajon ez is egy gyerekkori sebhelyet rejt...? Ez az élmény - "úgysem hiszel nekem"...?

T, TT, TTT...?

 
Szakad az eső, és hideg van.

Szomorú vagyok. Próbálok pozitívabb hangulatba jönni, zenékkel, akár ezzel az írással...

Szólok, ha sikerült.. 

Miért érzem magam olyan tehetetlennek?

Úgy érzem, egy vagyok csak a tehetetlenül sodródó tömegben. Mindannyian próbálunk felszínen maradni a hullámzó óceánon, mindannyian keressük a kezet, amibe kapaszkodhatunk.
De vagy nem szorítjuk eléggé, vagy túlságosan szorítjuk - mindenesetre valahogy sosem sikerül egymást "jól fogni", hogy meg tudjuk tartani egymást...

Ha szigorúan kiállok amellett, hogy "én ilyen vagyok" ("én-védelem"), akkor egoista vagyok, és önző. Hogyan várom, hogy valaki szeressen?

Ha alkalmazkodó próbálok lenni, hogy "valaki számára a nagy Ő-vé váljak", akkor elveszítem önmagam, és megfeszülök a kapcsolatomban, akkor sem lesz jó.

Létezik arany középút? Mármint - persze, létezik, de képesek lehetünk megvalósítani?

Egyszerre lenni önmagunk, és szeretni úgy, ahogy a másiknak az értelmezhető szeretetként...?

Vajon mi mindennel kondicionálnak a társadalomban tehetetlenségre...?

Vagy törvényszerű, hogy kialakuljon a tanult tehetetlenség?

Hiszen kölyökként valóban szükségünk van - a szüleink pedig "törvényszerűen próbálnak (túl)szeretni"...? És ezzel nagyon kényelmes lehetőséget teremtenek a tehetetlenségre...?

...

Mi az, ami "nem normális"

 Elég fos az oldal megjelenítése mobilon.

Ez egy fontos megállapítás, aminek semmi köze ahhoz, ami bennem van, de "átestem rajta", útközben önmagamhoz. 

De jó, ha tudod, ha netán kedvet kapnál blogot írni – igaz, azt mondják, ma már ez is elavult megnyilvánulási módnak számít

...

Bizalom.

Ma (nem ma, de ma volt elemi élményem, hogy le is írjam, "kőbe véssem") "rájöttem, hogy a bizalom számomra elemi igény.

Nem tudom értelmezni – nem akarok értelmezni egy kapcsolatot bizalom nélkül. 

És nem – nem akarok ebben változni.

Sok mindenben hajlandó vagyok.

Ebben nem.

És ha ezt valaki nem tartja tiszteletben, akkor az egyetlen dolgot veszi semmibe, ami számomra elemi.

Akkor engem vesz semmibe.

És ezt nem vagyok hajlandó eltűrni.  Senkitől. 

"Ha elmondod nekem, hogy mi a te  élményed, és ezt nem veszem komolyan, akkor menekülj tőlem...!"

Nos van, amit nem tűrök el.

És nem érdekel, hogy ha a másiknak is van "saját oldala".

Mindig másokra figyelek.

Mindig figyelembe veszek másokat.

Mindig azért dolgozom, hogy jó legyen annak, aki "velem van".

De valahol a kibaszott sor végén ott vagyok Én is.

Egyetlen dologgal.

A kibaszott bizalommal.

És aki nem tud megtisztelni a bizalmával, azzal nincs dolgom.

Elég nagy a világ. 

Elférünk. 

14658. nap

 
3:56 AM
Ekkor ébredtem - megint.

Vajon az életben tényleg "azért állok egyhelyben", mert akkora traumát jelentett gyerekkoromban várni anyámat, mikor késett a munkából? (Vagy egyszerűen csak hosszú volt egy kölöknek, amíg eltelt az a 9-10 óra?)

Azt már legalább látom, miért lettem maximalista.

Apámnak "nem voltam elég jó", hogy kíváncsi legyen rám.
Anyám éjt-nappallá téve dolgozott, hogy életben maradjunk - vagyis ő sem volt velem. "Neki sem voltam elég jó" - mondta a gyerek magának.

Erre jött az általános iskolai évek kirekesztettsége - ami ismét csak "nem vagy elég jó"-élmény volt.

Ma mindenből ezt hallom ki - "nem vagy elég jó".

Pedig már nem is akarok maximalistának lenni. Nem csinálok mindent a tőlem telhető legjobban. Tudatosan beérem kevesebbel.
Nem akarok mindenkinek megfelelni. 

Beértem volna Egy emberrel. Ha neki sikerül.