Ma, Zsu írását olvasva elöntött az érzés - ami a szinkronisztikus pillanatokkal jár együtt. Zsu egy ember - akinek az útja az enyém közelében haladt el pár évvel ezelőtt. Nem kerültünk kapcsolatba azóta sem, de "látótávolságban" maradt (íme a közösségi háló egy előnye).
Most pedig olyan "üzenetet" adott át, amely talán előrébb mozdít a fejlődés útján.
Egyúttal azt is érzem, hogy az "élet által elénk állított feladatok" talán mégsem egészen válthatók ki képletből a gondolatok/érzelmek teremtőereje révén.
Ma nem sokkal azután, hogy megkaptam Zsu üzenetét, kemény pofont kaptam.
Persze kérdéses, hogy az Élettől - feladatként -, vagy a saját érzéseim/félelmeim vonzották be...?
Nem tudom.
Félnék a felelősségtől?
Ezért követek el ostoba hibákat, vállalok feleslegesen pluszt, és bukom bele?
Lehet, hogy tudat alatt félek a szabadságtól?
(Erich Fromm
Menekülés a szabadság elől című könyve majd egy évtizede jelent meg az életemben, mint szélfútta madártoll. Akkor még túl mély volt nekem, nem tudtam felfogni, amiről beszélt. Lehet, hogy ideje lenne megpróbálkoznom vele újra?)
"
...Vagyis már nem úgy szemlélem a
történéseket, hogy azért jönnek szembe velem különböző élethelyzetek,
emberek, hogy ezt és ezt megtanuljam belőlük, illetve már nem úgy fogom
fel a jó vagy rossz eseményeket, mint leckéket, amiket elém dobott a
sors, hogy fejlődjek...
Ennél egy sokkal izgalmasabb perspektíva tárult fel, és ezzel együtt sokkal felelősségteljesebb is minden:
ÉN
teremtek mindent az életembe, méghozzá azokkal az energiákkal, azokkal
az érzésekkel, amiket kisugárzok magamból. Ha tele vagyok félelemmel,
haraggal, dühvel, szomorúsággal és aggodalommal, akkor ehhez mérten
teremtek körém egy valóságot. Ha emelkedek, ha az érzelmeim pozitív
irányba változnak, és egy emelkedett "rezgésszinten" tudok sugározni
magamból mindenfélét kifelé, akkor egy sokkal szebb valóságot alkotok
magam és környezetem számára... Ez pedig csodás érzés!!!!
Igenám, csakhogy nem szabad elfelejteni két fontos dolgot, márpedig sajnos hajlamosak vagyunk:
Az
egyik az, hogy a tudatalattinkból is különböző érzések, félelmek,
aggodalmak, kétségek sugároznak, amiknek szintén teremtő erejük van.
Messze nem elég tehát a gondolkodó agyunkkal, intellektusunkkal
foglalkozni. Azt, hogy mit rejt a tudatalattink, hogy mi is zakatol
bennünk, nos, azt kemény dió megfejteni. De számos technika, módszer
létezik, amik a rendelkezésünkre állnak, hogy feltárjunk bizonyos
rejtett kódokat, programokat, amelyek a bensőkben futnak észrevétlenül.
Mindenekelőtt az érzéseink hihetetlenül fontos kulcsok ezekhez a titkos,
féltve őrzött kapukhoz.
A másik pedig az, hogy minden
pillanatban meg kellene tudnunk tartani azt az emelkedett állapotot, és a
szép, szeretetteljes érzéseket a szívünkben, mert MINDEN PILLANATBAN
TEREMTÜNK!!! Ha visszazuttyanunk, akkor is teremtünk. Sokszor észre sem
vesszük, és máris morgolódunk, félünk, kárörvendünk, áskálódunk,
értetlenkedünk, aggódunk, szenvedünk, szorongunk... Mégcsak az sem tűnik
fel, hogy belesüppedtünk a negatív érzésekbe, nemhogy az tudatosodna,
hogy ebben a lelki állapotban is masszívan teremtünk.... Erről szól
mellesleg a vonzás törvénye... Amilyen frekvencián te rezegsz, sugárzol,
és áramoltatsz magadból energiákat, olyan frekvencián vonzol magadhoz
eseményeket, embereket, anyagi jólétet, bőséget, vagy bármit!
Tudhatod
tehát, hogy ha vágysz valamire, de még nem azt éled, az azt jelenti,
hogy valahol még hiba van az adó-vevő készülékedben, a kisugárzó
rendszeredben. Valahol még blokkok vannak, árnyékok vetődnek odabent :)!..."
Az a kérdés, hogyan őrizzem meg a magasabb energiaszintem. Redfield szerint lazítani kell. Figyelni a szinkronisztikus pillanatokra, megpróbálni nyitottnak lenni, figyelmet szentelni azokra a személyekre, akik üzenetet hoznak számunkra. Energiát adni nekik, hogy minél tisztábban tudjanak kommunikálni, és közvetíteni.
Figyelni a szépségekre, és feltöltődni általuk.
Hogyan tegyem meg ezt, miközben körülöttem a valóságom bizonytalanná válik, miközben a teremtéseim nem úgy sikerülnek, mint szeretném, miközben azok az emberek, akikre felnézek, akiktől tanulni szeretnék, megvonják tőlem a bizalmukat, és ezzel negatív érzéskörökbe taszítanak...?
Nem tudom vidáman megélni, ha egy számomra fontos személy bevallja, hogy egyáltalán nem bízik bennem.
Vagy amikor újfent azzal kell szembesülnöm, hogy mennyire mások a fogalmaim, mint másoknak - barátság, bizalom, az az "ígéret", hogy számíthatsz rám - vagy én rád...
Eldöntöttem, hogy a céges munkám révén fogom megvalósítani mindazt, amit szeretnék.
Persze ezt a kapaszkodót is a szélre bízhatnám - úgy tekintve a jövőbe, hogy koncentrálok a jelen érzéseire, a magasabb energiaszintre - és akkor bevonzom.
A tapasztalat...
Nem bízom önmagamban, és a vonzásban...? Nem bízom abban, hogy én képes vagyok azt teremteni, amit szeretnék...?
A munkámra figyelmet kell fordítanom, mert a munkám a helyes kommunikáció, a figyelem másokra.
Hogyan tudok eközben a szépségekre figyelni...? Ezt még megoldom.
A kérdés, valójában amit Zsu is felvetett:
"...Na de nem is az az írásom fő mondanivalója, hogy 'jé, már megint egy elfojtásos jelenség...'
...Hanem
sokkal inkább az, hogy ezzel a kis fejbe kólintással most elkezdett egy
kis gépezet bennem zakatolni, hogy vajon mi is az idebent, amivel én
ilyen eseményeket, ilyen történéseket teremtek az életembe... Miből is,
milyen érzésből/érzésekből is fakad az a kisugárzás, amivel ilyen
szituációkat vonzok be magamhoz? Melyek azok a kis rejtett dolgok, akár
sérülések, tüskék a lelkemben, amiket ki kell piszkálnom ahhoz, hogy
olyan valóságot teremtsek magamnak, amilyenre vágyom?? :))))
Vagyis
ezzel a - akár tanmesének is felfogható - blogbejegyzéssel szerettem
volna rávilágítani arra, hogy váltsunk perspektívát, és keressük másként
az összefüggéseket életünk történései, okai és okozatai között!..."
Tehát: Mi is az idebenn, amivel én ilyen eseményeket, ilyen helyzeteket teremtek az életembe...?
Ha félek a felelősségtől - a megfelelés kényszerétől - akkor miért vállalok újabb és újabb felelősségeket?
Gyakorlatilag nincs kinek megfelelnem. Akiknek személy szerint szerettem volna, nem várták meg, míg megérek a feladatra. Jelenleg nincs olyan ember, akinek volnék annyira fontos, hogy megérdemelje a szándékot, hogy megfeleljek neki. (Ezt lelkesen bizonygatják sorban...)
Magamnak...?
Magamnak a gondolkodásmódommal felelek meg. Azzal, ha érzem, hogy csiszolódik, fejlődik. Azzal, ha mind eredményesebben teremtek.
Oké. Azt hiszem, helyben vagyunk. Meg kell felelnem magamnak a teremtés eredményességével. Félhetek attól, hogy nem felelek meg a teremtésben - magamnak. Ez a félelem bevonzhat eredménytelenséget.
Az eredménytelenség okozhatja a valóságom stabilitásának csökkenését, ami öngerjesztőleg a káosz felé mutat.
(Nekem tűnik ennyire bagatell, amatőr gondolatmenetnek, vagy tényleg ennyire kezdő, ennyire egyszerű, ennyire kispályás vagyok...?! :/ )
Megoldás:
Engedjem el az önmagamnak való megfelelés vágyát...?
Végeredményben akkor mégsem fogadom el magam olyannak, amilyen vagyok?
Olyan erősen koncentráltam a cselekvésre, hogy elfelejtettem a hitre figyelni?
Figyeljek jobban erre? Egyszerűen csak fogadjam el, hogy ha hiszek, és teszem a dolgom közben, akkor a teremtés is automatikus lesz - ezzel szüntessem meg a kényszeres félelmet, és engedjem túlsúlyba kerülni a hitből fakadó pozitív érzéseket-várakozásokat, amelyek formálják ennek megfelelően a teremtésem eredményét is?
Oké.
Mi lehet még ("Nincs valami egyéb is a fejében, Mr.Hachet?") a tudatalattimban...?
Hogyan lehetne ezt felderíteni?
Bizonyára a legsúlyosabb köveket M-tól és B-től kaptam ajándékba. Az ő bizalmatlanságuk maradhatott jelentékeny zárványként bennem.
Mi még...?
Anyám iránti felelősség-tudat? Reális.
És még...?
Az ismeretségi körben mindazok "figyelő tekintete", akik alapból "ellenem fogadtak", amikor elkezdtem dolgozni itt. Bár ez jelenti a legkevesebbet nekem. Azt hiszem.
Megfelelni a cégen belül - vezetőknek? Elsőképp sokkal inkább magamnak. Ha magamnak megfelelek, nekik is meg fogok.
Anyám kérdése is megoldódik, ha megfelelek magamnak - ahogy a múltbeli sérelmekre is választ adok ezzel.
Végeredményben tehát csak saját magamnak.
Az univerzumom középpontjának. :)
Létezik, hogy megszoktam ,ezért nem ismerem fel a félelmet?
Hogy nem veszem észre, hogy félek?
Így nincs visszacsatolás, hogy most kéne koncentráljak...
