"Az embert - nem a bukszát" - avagy csak számla ellenében...

"Csóróság...?"




Érdekes Mamzelt olvasnom.


Mindig kivált valamilyen érzést belőlem a stílusa, vagy a "mondanivalója".



Sokszor röhögök - a humor pedig jó dolog! :)


És sokszor kiábrándít, mert sznob, öntelt, ostoba megközelítéssel gondolkodik - szerintem.



Persze - "csak nem magamra ismerek"...?

Hát de - néha.



Nekem is előfordult az életemben, hogy igen-igen low-budget-megoldásokban kellett gondolkodnom.


Szar ember vagyok/voltam/ emiatt...?


Vajon az határoz-e meg engem, mint embert, hogy mindig futja-e egy kávé-meghívásra...?



Bizonyos szempontból igen.

Hiszen a tudatosságom mércéje lehet, hogy mennyire tudok túllépni a hozott és szerzett korlátaimon, gátlásaimon.

De vajon ki kell-e kukázni valakit csak azért, mert van küzdelme még bőven magával...?

Vajon egy emberi kapcsolat csak azzal képzelhető el, aki már a fejlettségnek (és/vagy az "egzisztencia-építés-") a tetőfokán áll?

Vagy aki éppen olyan környezetből jön, vagy olyanba tenyerelt bele, amelyben egy kávé-meghívásra, vagy ilyen-olyan egyéb programra való mindig akad valamelyik zseb mélyén...?


Mert hogy egy ilyen személlyel kényelmes - az biztos.

Hogy vele "lehet nő a nő" - már amennyiben a "nő" attól nő, hogy alátesznek mindent, és a "férfi" attól férfi, hogy mindig van miből gálánsnak lennie...




Ugyan, ki merné az Embert nézni - és nem a bukszát...?







ui.: persze a mamzeli /trendi/ megközelítésben, ahol a randi célja a pasi részéről "úgyis csak egy dugás" - nos ott nem csodálom, hogy kőkeményen "számla ellenében" lehet szó bármiről...


(Csak akkor - kérdem én - miért háborog a T. Női Nem, ha gyakran nézik ribancnak...?)

Hibák, sablonok, satöbbi...

Now



Mint megboldogult kamaszkoromban - olyan hangulata van ennek a számnak... :)


Elgondolkodtató, mennyire ugyanazokat a köröket futjuk az életeinkben mind... Mármint, hogy ugyanazok játszódnak le az én életemben, mint a máséban - ugyanazok a forgatókönyvek, ugyanazok a sablonok...

Persze remélem, hogy az eredmény azért más lesz...


Hogy annyi különbséget mégis sikerül alkotni...



Persze, hogy beleesünk a szokásos hibákba...

De vajon miért...?


Miért nem tanulunk a múlt tapasztalataiból, miért nem tanulunk a mások hibáiból...?




Miért nehéz a jóra számítanom...?

Bármit is akarni....

Olyan könnyű, egyszerű megoldásnak tűnik, hogy szarjunk a világra...!


Annyira egyszerű volna hátatfordítani...



Ehelyett mit csinálok...?!

Újra és újra másoktól teszem függővé magam...



Türelem.


Ezt az utalást kaptam.


Meg a számonkérést.

Hogy ha mernék gyenge lenni... :/



Én mért nem lehetek gyenge?!



Egyáltalán miért érdekel megint valaki más elvárása...?!


"Nem neked szól, ugye tudod...?"


Na persze...





Nem nekem szól, csak rajtam csattan.


Bennem.





Miért érdekel mégis...?



Reális magyarázat...??!




Kinek kell reális magyarázat...?!?!?!?


Hiszen senki sem foglalkozik ma már a realitásokkal....



Kiment a divatból....




Ahogy a becsület, meg az adott szó, meg az őszinteség is....





Olyannyira, hogy ma már csak ezek elvárásai léteznek, de az elfogadásuk, vagy a felismerésük sem... :/





És én vagyok a szar alak, ha ezeket a fejemre borítják, ami után csak ahhoz van kedvem, hogy berúgjak, mint a disznó... :/





Miért...?!



Örülnöm kellene...??



Melyik részének...?






Semmitmondó, semmit sem érő, fölösleges, ostoba szavak....







"Szeretlek"....




Ugyan, ki hiszi ezt el manapság...?!







Ugyan kinek számít egy fikarcnyit is a szó szentsége...???







Miért olyan hiábavaló a küzdelem...?????






Ma már nem éri meg jónak lenni...


Lassan kezdem belátni én is.



Ostobaság bármit is >akarni<.



Akarni jót tenni, akarni szeretni, akarni tisztességesnek lenni....






Nem éri meg.




Talán már tényleg csak a magány, a visszavonulás, a befelé fordulás, az isten-keresés "éri meg..."



Vicc már ez a világ, komolyan...!

Ahattyúhalála, avagy "fáj-dalom"...?

Forrás: http://adraaa.blogspot.hu/2012/11/eloadom-hattyuk-halalat.html




Mivel elhagyott a munkakedv, kicsit lekapcsolom az agyam.

Pontosabban ezt terveztem.

Barangoltam itt-ott, és a fenti bejegyzés elgondolkodtatott...




Emlékszem hasonló élményekre (na nem a szalagavatóval, inkább az életérzéssel kapcsolatban), és azt veszem észre, ahogy magamba nézek, hogy köszönőviszonyban sem vagyok egykori önmagammal, ami az érzelmeket, a hozzájuk és az élethez való viszonyulást illeti...



Valaha én is voltam "vígasztalhatatlan".

Valaha számomra is volt olyan személy, akin állt, vagy bukott a létezés értelme.

Valaha én is éreztem, hogy "az Élet szétizél és agyongyötör"...




Ma azt az érzelmi mélységet-válságot nem tudom elképzelni magamról.

Valahogy a dolgok már nem tűnnek annyira végletesnek.

Mintha kissé "súlyukat vesztették" volna...



Nincs megoldhatatlan probléma, nincs világvége-katasztrófa, sőt az sem gond, ha mégis.


Két lehetséges magyarázat:

a) baromi kényelmes az életem anélkül, hogy tudatában volnék

b) megtanultam kezelni a helyzeteket, többé-kevésbé tudatosnak maradni az érzelmeim "felett"...



Persze fájnak dolgok.

De a fájdalmat már nem minősítem egyértelműen negatívnak.

Ahogy valamely elvárás be-nem-teljesülését sem kudarcnak...



Ha kevés az energiám, akkor huzamosabban tudok padlóra kerülni - de mindig felkelek...


"Ebben az anyagi világban minden átmeneti..."

Majdnem...


A lélek nem az.

Kérjétek...

Egy kellemetlen helyzetbe kerültem, melyből nem látszik jó kiút.

Pontosabban...

Valaki káromra van, s nem tudtam dönteni, miként is viszonyuljak hozzá. Asszertív legyek - "ne hagyjam magam" -, vagy megbocsátó-elfogadó - ismét...

Feltettem a kérdést az "Univerzumnak", "Istennek" - kinek hogy tetszik -, és kaptam is két választ még aznap, amelyek azonban inkább biztatásként szolgáltak, mint a konkrét helyzetre adott utalásként.

Tegnap meg is fogalmaztam, hogy "oké-oké - de nem értem, mit kéne tennem, még mindig..."

És lám - mit találok ma...?

Egy a Szcientológusok által L.Ron Hubbard-nak tulajdonított idézetet, amely emlékeim (és a valóság) szerint eredetileg bibliai idézet.

Átvillant rajtam a kíváncsiság, hogy rosszul tudom-e, amit tudok, és rákerestem az idézetre a bibliában.


Lukács 6:27-36 (6:31)

"…Szeressétek ellenségeiteket, jól tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak. 

Aki egyik orcádat megüti, fordítsd néki a másikat is; és attól, aki felső ruhádat elveszi, ne vond meg alsó ruhádat se. 

Mindennek pedig, aki tőled kér, adj; és attól, aki elveszi a tiédet, ne kérd vissza. 

És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal.
Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmatok van? 

Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. 

És ha csak azokkal tesztek jól, aki veletek jól tesznek, mi jutalmatok van? 

Hiszen a bűnösök is ugyanazt cselekszik. 

És ha csak azoknak adtok kölcsönt, akiktől reménylitek, hogy visszakapjátok, mi jutalmatok van? 

Hiszen a bűnösök is adnak kölcsönt a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. 

Hanem szeressétek ellenségeiteket, és jól tegyetek, és adjatok kölcsönt, semmit érte nem várván; és a ti jutalmatok sok lesz, és ama Magasságos Istennek fiai lesztek: mert Ő jóltevő a háládatlanokkal és gonoszokkal.
Legyetek azért irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas."

Érdekes, hogy ez alapvetésem az életben - legalábbis eddig mindig ez volt a meggyőződésem, és hangoztattam is ezt - most pedig a tanácstalanság óráján úgy kellett emlékeztetni rá...

De most úgy érzem - megkaptam a választ.

:)

Köszönöm, Uram...! :)

Pénzt, vagy elnézést...

"Forrás: http://www.lovebox.hu/blog.php?...,3489809
​

Ma, miközben tétován tébláboltam a Ferencieken a Match előtt ("vegyek egy sört? megérdemlem?" ), majd elténferegtem az Irányi utca irányába, megszólítottak.

Vékon​yka, bátortalan hang volt - nem is értem, mire reagáltam -, nem is értettem, mit mondott pontosan.
Csak a saját válaszomra emlékszem - "Pénzzel sajnos nem tudok..."
Egy ráncos kézre emlékszem, meg arra, hogy egy öregasszony keze volt és a hangjára, ahogy azt motyogta, miközben tovább léptem - "Elnézést..."

Hárítot​tam zsigerből, már az első rezdülésre.

Miközben tovább haladtam, néma döbbenettel figyeltem odabenn - "Ez mi volt...?"
Próbáltam felidézni, ahogy felém mozdult. A mondatot, amelyre nemet mondtam.
És nem ment.

Mintha egy pillanat kimaradt volna az életemből. Csak egy szó, egy lemondó, szégyenkező hangsúly maradt a fülemben - "Elnézést..."

Lépdelt​em tovább, valójában céltalanul - még több, mint egy órám volt oktatásig.
Csak mentem - hogy minél távolabb legyek - de odabenn, mintha megdermedt volna a világ...

"- Lassan anyád is ilyen idős lesz...
- Neki is ezt mondod majd...?
- Egy nő egyedül. Nem tehet róla, hogy a nyugdíja a gázra sem elég... Hogy ennivalóra nem jut...
- Hazudtál...
- Ő nem tud elmenni dolgozni... Ennyi idősen sehova sem kell...
- Anyád is épp ilyen helyzetbe kerül lassan...
- Hazudtál... Sört akartál venni, neki meg azt mondtad, nem tudsz segíteni...? Arra hivatkozol, hogy az adósságaid, meg az anyád, stb - nekik nemet mondasz, miközben sörözgetsz, meg cukrászdába jársz, meg másokat meghívsz...?
- Őt mikor hívtad fel utoljára...?
- Hazudtál...
...

Hova​ jut ez a világ, ha már te is nemet mondasz...?

- Én a munkámmal segítek...
- Persze. Azoknak, akik még dolgoznak, vagy tudnak dolgozni.
De neki...?
- Neki a munkád nem segít... Mire érezhető változást generál, neki már késő lesz...
- Hazudtál..."


Vissza​fordultam.
Odabenn még mindig értetlenül álltam a tény előtt, hogy képtelen vagyok felidézni bármit róla - mintha megvakultam volna...
Kétségbeesette​n kerestem valami emlékfoszlányt - de egyszerűen semmi...

Hiba a mátrixban...?

Szaporá​ztam a lépteim.
"- Bocsánatot kell kérnem..."
Remélem, még ott lesz...

Nem volt.

Megfordultam, körbenéztem, és láttam egy szatyros idős nénit, aki gyanúsan oldalazott egy kukához. Valami színes szatyra volt...

Irány a Match, kiló kenyér (drágább, mint amennyiért venni szoktam), olcsóbb 2,8-as tej - 175 egy félkiló májkrém (kapóra jön, sokáig elég) - kassza (mitől lett ez 680?!), ki az utcára - hova lett?

Hova a fenébe lett, ezt nem hiszem el...?!


Körbejártam​ a Ferencieket, próbáltam meglátni a tömegben a színes szatyrot...
Megnéztem a két aluljárót, elmentem az Irányi felé - semmi.

"Elnézést..."
​

"- Nemet mondtál neki. Hazudtál, és most itt állsz a bűnbánatoddal, és nincs kitől feloldozást kérned a hazugságod miatt..."

"- Mi van a nagy pozitív világszemléleteddel...?!​ "A jót kell látni", meg ilyenek...
Persze! Ezt mond neki! Meg a hozzá hasonlóknak...!

- Legalább visszafordultál... Legalább meghallottad a hangot, és nem elfojtottad...
Mások nem jönnek vissza...
Isten látja a szándékokat is...
- Ő ezzel kitörölheti..."




Végül kezemben egy szatyorral, benne egy kiló kenyérrel, félkiló májassal és egy liter tejjel beültem oktatásra.

Végig éreztem azt a döbbenetet - a vakság döbbenetét...

Mi lesz a világgal, ha mindenki, mindig nemet mond...?

Persze nem válthatom meg a világot... És tudom, hogy Rajta valójában mit sem segít a pénz - az a pár forint, amit megtagadtam Tőle...

De ha vakká válunk a szenvedésre, ha vakká és süketté tesz a megszokás, ha önvédelemből csak félrefordulunk és gyorsan tovább lépünk...

Egyszer arra ébredünk majd, hogy felettünk is csak átlépnek - mintha ott se lennénk...

És hiába kérünk szégyenkezve - pénzt, vagy elnézést...

Sok kicsi sokra megy...

Ledolgozott egy életet. Nem tehet róla, hogy az állam ennyivel hálálja meg az évtizedekig fizetett adót...

Nem válthatjuk meg a világot...




De a lelkünk üdvéért mi felelünk.



Hazudni​ bűn.

És elfordulni, átlépni - vakká válni is bűn.



Szerintem.
​




M.I."

Budapest, 2011. március 18.

Válaszok - nekem.

"A szeretet türelmes, minden más türelmetlen. 

És amint egyszer megérted, hogy türelmesnek lenni annyi, mint szeretni, 

és türelmesnek lenni annyi, mint imádságban lenni, akkor mindent megértettél. 

Meg kell tanulnod várni." 

(Osho)

A minap kicsit fáj egy dal...

Egy egyszerű, bús-szerelmes dal, ami "nem nekem" szólt, nem "miattam fájt".

De nekem is fájt.

A tudatom tudja, a tudatom megérti... De nem ő érez, hanem a szív.

Igazából az esett rosszul, hogy "még mindig" - hogy "hiába teszek mindent", nem segít, vagy legalábbis nem "elég gyorsan"...

Mert nem akarom, hogy fájjon...!

Neki.

Mert boldognak akarom látni.

Mert önző vagyok.

Önző vagyok.


És most már értem azt is, hogy ha az érzéseim hangjába feledkezem, akkor elveszítem a reális érzékelést, és türelmetlenné is válok.

Köszönöm, hogy vigyázol rám, hogy meghallgatsz, és segítesz akkor is, ha meg sem érdemlem...!