Aki szeret: védtelen...?!

"...Nyilvánvaló, hogy,  aki harmonikus közösségben él, annak az élete

felragyog. Úgy  él, mintha  állandóan  segítenék  és  fölemelnék:

képességei felfokozódnak,  kedve lesz  élni, könnyebben  gyógyul,

hamarabb vigasztalódik és sokkal boldogabb, mint mi.

De mitévők legyünk, ha egy beteg közösségben élünk?

Mi van  akkor, ha egy beteg, feldúlt, zaklatott, erőszakos, önző,

boldogtalan, elvetemült,  kétségbeesett, ideges  és  elkeseredett

világban élek?

Mert ebben élek.

S bizonyos fokig minden jelző rám is érvényes: én is elkeseredett

vagyok, önző, ideges és zaklatott.

Hogyan teremtsek békét magamban?

S ha nagy nehezen megteremtettem, hogyan őrizzem meg?

Egy beteg  világban nehéz  élni, nemcsak  azért, mert magunk is e

világ gyermekei  vagyunk, s  a zűrzavar - ahogy egy koszos tenger

minden cseppje  koszos - bennünk is ott van, hanem azért is, mert

ha néha  nagy nehezen  sikerül harmóniát  teremteni magunkban,  a

külvilág azonnal szétdúlja.

Lehúz, felborít, átgázol rajtunk.

Fenyeget, ijeszt,  tébolyát  arcunkba  köhögi,  beteg  szokásait,

mániás divatjait ránk kényszeríti.

Hozzászoktunk már.

Nem teljesen, mert az embertelenség megszokhatatlan.

Mondhatjuk a  fülhasogató üvöltésre, hogy éneklés, gépi döngésre-

dübörgésre, hogy  zene, pornográfiára, hogy erotika, hazudozásra,

korrupcióra, rablásra,  hogy sajnos  ilyen az  élet... de lelkünk

mélyén tudjuk, hogy az élet nem ilyen.

(...)

Mitévők legyünk?

Az emberiség hiteles tanítói mind szembesültek ezzel a kérdéssel,

bár a miénknél jóval nyugodtabb világban éltek.

Ezt  a   minden  emberi   családba  és  lélekbe  elektromos  úton

bevezetett őrületet  például nem ismerték. A lélektelen rohanást,

ámokfutást s szüntelen pánikot sem.

De  szembesültek  azzal  az  alapvető  ellentmondással,  amely  a

kérdésben rejlik.

Ez az ellentmondás pedig a következő:

Minél szellemibb az ember, annál nyitottabb.

Minél lelkibb, annál érzékenyebb.

Minél jobban  szeret, annál  fogékonyabb -  annál jobban  átérzi,

átveszi, magába öleli a másikat.

Minél magasabb rendű életet él valaki, annál "közösségibb lény" -

annál fontosabb lesz számára a "te", a "mi" és az "együtt".

A spirituális  embert az  jellemzi,  hogy  nincs  "vastag  bőr  a

képén",  hanem   éppen   ellenkezőleg:   finomabb,   érzékenyebb,

sérthetőbb.

Szeretni nem lehet szkafanderben - csakis meztelenül.

Aki szeret: védtelen..."

Érdekes.

Én a magam részéről erről nem vagyok meggyőződve...

Legutóbb, mikor szerelmes lettem, nem voltam teljesen védtelen... Pedig kozmikus találkozás volt, katarzis, meg minden...

Azt hiszem, szeretni is lehet "okosan".

Ha felismerjük, hogy a szeretet önzetlen, és a boldogságot nem a beteljesülés, hanem ez a felismerés hozza el - az önzetlenség megélése és a hála, amelyet a tapasztalás okán érzünk...