Amikor nincs...

Hangulat #21:45



Ahogyan létrejön a testünk, bár önálló tudattal nem rendelkezik, mégis rögzít magában élményeket. Talán ezért - a zsigeri emlékekben rögzül egység-élményért, amit az anyaméhben megtapasztalunk -, talán ezért sóvárgunk úgy az érintés után...

Ér-intés...

Érint-és...


A bűvös 37 Celsius...

Bőr a bőrön...


Megosztani a létezést Valakivel.

Még az apostolok sem lemondásra buzdítanak - elismerik, hogy efölött emberként nincs hatalmunk...
Csupán felhívják a figyelmet e vágy káros következményeire, hogyha kontrollálatlanul igyekszünk megélni. Nem azt mondják, "ne vágyj" - csak azt, válassz egyet Társul, s Vele éld meg, Vele csillapítsd ezt a sóvárgást, hogy Ember, jó ember tudj maradni...


Talán ezért olyan nehéz a létezés, amikor nincs kivel megosztani, megélni...

Semmi sem az...

Tíz éve nem láttalak.

Több, mint tíz éve...

Volt idő, hogy gyűlöltél...

Volt idő, mikor elfeledtél, hiszen a fiad, a lányod...


Volt idő, mikor elfeledtelek...?

Vagy mindig is bennem voltál - ahogy az ablakba kitett gyertya lángja is ott lobog, hazavárón, még ha a hétköznapok zajlanak is tovább...?





Rád emlékezem, vagy az érzés emlékére...?

A hegre a lelkemen, amely egykor a Hozzád fűző kötelék helye volt...?



Tíz év nem láttalak.
Semmit sem változtál. :)
A szememben éppen az a lány vagy, az a különleges, az a hasonló...



Ami elmúlt, elmúlt...

Tudom.

Odakinn mégis vigasztalhatatlanul zokog az ég.



Már nem az vagy - győzködöm magam.
És én sem az vagyok.

És ez az érzés sem az.


Semmi sem az.



Szinte érzem a heg rücskös felszínét...
Olyan, mint egy égési seb.


Nem tapogattam eddig. Kerültem, mint egy érzékeny pontot a testemen.






Te.

Szentimentális vagyok. Igen!





"...You are the girl of my dreams..."



Tudom, természetesen véletlen.




Fájsz nekem.


Fáj az emléked!

Fáj, hogy elhagytál. Hogy ostoba mód elengedtelek.



Hol vannak a könnyeim...?

Emlékszem, ahogy meghasadni éreztem a szívem, éreztem, ahogy megtelnek könnyel a szemeim...

Akkor nem sírtam.

Megfojtottam azt a fájdalmat ott - ha nem tettem volna, talán belehalok.


Hogy utána feloldódott-e valaha bennem...?
Nem emlékszem....





A hangod sem változott.
Épp így emlékszem rá.

Bezzeg az unokaöcséd...! :D
Pólyásból colos suhanccá...

Őt is babakocsiban láttam utoljára...





Megváltoztunk...?


Megváltozott minden...?


Csak mert eltelt egy évtized?

Csak mert a szerelmet gyűlöletre cseréltük, és magányra...?

Csak mert két új életet adtál ennek a világnak - nélkülem...?


Csak mert másnak mondtad ki a "boldogító igent"...?




Változott-e mindettől a lány a tisztáson...?

A kukoricaföldek szélén,  nyári éj csillagos ege alatt...?


És változott-e bármit a szomorú szemű fiú...?

Aki már akkor is szentimentális volt... :P





Tudom.


Tudom...





Már semmi sem az...

Elveszve

Lám...

Hanyagolom magam?

Vagy éppen hogy azt jelzi, hogy kimaradtam innen, hogy a való életben többet vagyok?

Jó lenne.
De nem - csak egy privát blogot írtam az utóbbi időben egy bizonyos embernek.

Valakinek megint időt szenteltem. Rég volt ilyen - utoljára vagy három éve.

A gondolataim jórészt körülötte forogtak - na meg persze a hétköznapok jelen fogta az időm másik részét.
Hogy volt-e értelme...? Hát...

Az örök optimista azt mondja, "még nem lefutott ügy". Én azt mondom, hozott pár vidám napot, amikor elhitettem magammal, hogy "jól alakulnak a dolgok".

Érdekes, hogy a lecke, amire tanított, a kezdeményezés - mégis valahogy úgy érzem, "nincs kedvem kezdeményezni".
Őt is azért szólítottam meg, mert a találkozásunk véletlene, a pillanat különlegessége felhívta rá a figyelmem.

Hihetetlen, mennyire ritkán fordul elő ilyen az életemben...

Hány "kozmikus találkozásunk" van az életben vajon...?
Elvileg az utolsó szereplő is "forgatókönyv szerinti szerepet" vállalt, eljátsza az életünkben a maga kis statiszta-, vagy epizódszerepét - de semmi sem céltalan, semmi sem "véletlen".

Ilyen találkozásból mégis ha 4-5-öt tudnék mondani 30 év alatt...

Nem volt olyan elsöprő, mint 2006-7-ben, de épp elég erős ahhoz, hogy felkapjam a fejem. És ő is felfigyelt. Ez viszont ritka. Mármint - még ritkább. Ő is megérezte, hogy valami különleges a pillanatban.



Most mégis itt írok, ahelyett, hogy Vele beszélgetnénk.
Ez mindent elmond, azt hiszem.

Vár a munka.
Pontosabban vár az Élet (azaz, nem, az Élet nem vár)...

Üdv az űrből! ;) :P