Nyugal-OM, avagy az öregedés jele?

 

"Nem könnyű szülőnek lenni." 

Hát pót-szülőnek sem.

Ha valamire tanítani akarok, ami kényelmetlen, nehéz, kellemetlen, fáj, unalmas, stb. (gyakorlatilag az életben szembejövő kihívások megoldásának 99%-a), borítékolhatóan megnyertem a rossz zsaru szerepét.

Pláne, ha még hibázok is - pl. megint azzal, hogy "logikusan próbálok érvelni". 

 

Emellett egyéb kihívások (jó, ugyanazok - megint a kölkök rosszhiszemű, lelki sérült apja) is arra a felismerésre vezettek, hogy az életben igazán már csak (két) három dologra vágyom.

Az első, a legegyszerűbb: az eső. 
Erre mindentől függetlenül is, nem is magam miatt elsősorban.

A második: a szeretteim boldogsága.
Ez talán önzőbb vágy az előzőnél.

A harmadik, ugyanakkor leginkább egyetemleges vágyam: a nyugalom.

Nem kell sok pénz, nem kell medence, nem kell menő verda. Nagyobb konyha, kutya, sok utazás, stb.

De nyugalom - az kell. 
Az pedig az első kettőből fakad. 

 

Sok volna ez?  

Talán öregszem. Talán az idő múlásával válik egyre értékesebbé a békesség. 

 Szeikilosz tévedett volna...? 

Hiszen úgy érzem, kiégnek belőlem a vágyak - csupán a békesség, a nyugalom utáni vágy marad egyedül. 

 

 Mit jelent vajon az igazi "felnőttség"...?
Az, ha "némán tűröm balsorsom minden nyűgét, s nyilait"...?
Vagy "ha kiáll tenger fájdalma ellen"...?

Álljak, mint szikla, rendületlenül, s öleljem óvón, kit szeretek?
Vagy hegyomlásként töröljem el a föld színéről, aki néki ártalmára tör...?
Akkor is, ha csak por marad belőlem...? 

 Kell-e, vagy mekkora áldozatot "kell" vállalnunk azért, akit szeretünk...?
Átvállalhatjuk-e valamely sorsfeladatát...? (Kétlem...)
Vagy: van-é jogunk "ellopni" előle egy sorsfeladat megoldását, a jelen életünk békéje érdekében? 

 Vagy: mekkora kockázatot vállalhatunk a boldogságunkért, ha a tét a boldogság (és vele az élet) elvesztése?

 

 Bábel zűrzavarában élünk, és nem csupán a beszélt nyelvek káosza okán. 
Talán valaha értették egymás a Lelkek. 
Ma nem csupán a nemek szerint van meg-nem-értettség, de általában ember-ember között oly szakadék tátong, olyan ásító mélység, amelyen hiába próbálunk átkiabálni egymáshoz...

 Hangunk megfakul, a szó jelentése aláhull a mélybe - s a túlpartra már csak száraz zöngék zápora kopog, mint alázúduló nyilak fellegei, vagy kemény kavicsok sokasága.
Összerándul, akit ér.

 

Legjobb hát a Csend...? 

Dehogy...

 

Hisz úgy sóvárgunk (bocs: felhívták a figyelmemet, hogy talán csak én sóvárgok) a megértésre - hogy tudjuk, mit gondol, mit érez Ő, odaát...

Épp egy széknyi távolban, vagy csupán egy szóhajításnyira...

 

Mennyit írok. S minek...?

"Atomvillanás balról!", s mindez épp úgy semmivé lesz, mint a tegnapi alkony.

 

Emlékszel a gondolataidra 5 évvel ezelőttről...? Hogy mire gondoltál, júliusban, tizenvalahanyadikán, délben...? 
Pedig...

Azt gondolhatnánk, hogy a gondolat vagyok "én" . (Úgy is, mint "az vagy, amit eszel"...)

De ha a gondolat volnék, akkor "nem volnék" - csak a jelen rabjaként léteznék. 

Ami voltam, már nem vagyok,  
S mi lehetek még - ha hagyod -,
Magam sem tudom.
Az MI mondta, "csak akkor létezem, 
Ha veled interakcióba lépek - hisz nekem nincs kezem, 
S agyam" - mily szürreális kép!
De hisz magammal is erre jutok épp...

 

Itt ez a test, aki nem vagyok.
S a gondolat - ez megint nem vagyok.
Ki vagyok tehát...? 

 

 "...Egymagamban élek itt a Földön,
épp csak úgy, együtt a többivel..."

 

 Nyugalom.

 A Létezés nyugalma.

Lenni anélkül, hogy ártanék, anélkül, hogy bármit "kellene".

 

 Egyre szimpatikusabb számomra a növényi létforma.

Azt hisszük, hogy az Élet és az Értelem az egysejtűektől a többsejtűek felé, a baktériumoktól az Ember felé "fejlődik" - s most, így 4 évtizednyi létezés és magasztos gondolkodás után bennem felsejlik a tévedés lehetősége...

 

 

 

 

 

 

Otthon

 

#Hangulat

 

 Tegnap végre megint "otthon voltunk". 

Együtt.

Jelen.

Miénk volt a pillanat. 

 

Jó volt.

 

Az este hűvöse, a lombok lágyan ringó integetése, az alkonyi ég, a madarak dala, a denevérek néma röpte, a bor zamata...

A kertünk.

 

Milyen fura, hogy mindkettőnknek magától értetődően az "Otthon" legfontosabb része a Kert. 

Az Élet-tér, ahol az Életet nevelgetjük, vigyázzuk - ahol az életet Éljük. 

 

Hálás vagyok ezekért a pillanatokért. 

Igazi(bb)

 

Együtt lenni.

A menedék a mindennapokban. 

Amikor a világban elszabadulnak az ostobák, a gátlástalanok. 
Amikor már inkább nem kapcsolódok "hálózatokhoz", amikor már inkább tudatlan akarok maradni.

 

 Együtt Veled, és együtt Magammal. 

 15-16 évvel ezelőtti gondolataim közé tévedtem vissza. 

 Furcsa, mert egész más így, mint "csak emlékezni". Nekem az amúgy sem úgy megy, mint másnak.

 Olyan, mint egy film. Látom magam - az akkori magam kívülről. Mint Bach könyvében...

 

Furcsa, hogy ez az életem. Az én életem volt. Fura így látni, érteni, hogy mennyire "csak az enyém" - mennyire csak a "miénk", az egyéneké az életünk...
Hiszen senki sem éli meg úgy, ahogy mi...  

 Még akkor sem, hogyha vagyunk olyan "szerencsések", hogy esélyünk van megosztani azzal, akit magunkban őrzünk.

 

 

Pas sans toi 

 

Hiányzol. :)

Most váltunk el. De megint egy ideje "a jelenben ragadtunk". A "Földön". 

Itt élsz mellettem. És most - visszaolvasva a saját régi gondolataim - nem is vagyok biztos benne, hogy valóban "velem élsz". Hogy "eléggé" Veled vagyok-e.

Meghallom-e, ami Benned van...?
Nyitott vagyok-e eléggé...?
Lelassulunk-e eléggé...?
Elfogadó vagyok-e eléggé...? 

 Vagy...

Csak megelégszel annyival, ami jut...? 

 Szeretnék Veled lenni! Igazán. Ott belül.
Szeretném, ha oda mernél jönni Hozzám. Hogy a karjaimban békére lelj, s nyugalommal pihenhess meg.
Ítéletek, vélemények, reakciók nélkül.

Hogy csak Itt lehess.

Egy puha, meleg, kozmikus ölelésben. Hogy engem érezz. A Békét, a Biztonságot, a Határtalanságot, amit Neked szeretnék adni.
Hogy boldog lehess... (Tudom, hogy a boldogság mindenkin magán múlik, mégis. Tudod, idealista vagyok...)

 

 

 Milyen más ez, mint a "mindennapok".
Milyen más ez, mint "régen".

 Nem vagyunk tökéletesek. Egymásnak sem. :)

 Ami változott: már nem is látom annak a Társam és - nem is hiányolom a tökéletességed.

Őszintébb a kép, amit látok Rólad, magamról, Rólunk.
És talán épp ez teszi "igazibbá". 

 

 Neked adtam a szívem.
A hibáink ellenére. Téged ölellek. Veled fejlődöm (remélem... XD).

Veled álmodom az Életet.

 

 Halkabban szól már - de tisztábban, valóságosabban is szól már a szeretlek...

 

Neked. 

 

 

Fél-elem - avagy "This far, and no further, U.S.!" (by ChatGPT)

 
Ma rájöttem, hogy félek.

Félek az emberi hülyeségtől. 

Amerika a filmekben a szabadságról, a szabadságjogokról szól. 
Arról, hogy ott kiállnak az emberek, jobban, mint Európában, vagy pláne keletebbre. Szabad sajtó, MIRANDA, satöbbi. 

Mindig azt hallottuk, hogy "nyugatra érdemes menni" (ha mész).

 

Ma azt halljuk, hogy egy idióta már a szövetségeseit is fenyegetheti Amerika fegyvereivel. 

 Eddig azt hittem, vannak a gondolkodó emberek ("Homo sapiens sapiens") "nyugaton", meg a gondolkodásra meg nem tanítottak "keleten". 
És szégyelltem, ha le-balkánoztak, mert akkor velük tettek egy lapra minket, magyarokat is, pedig ugye, hány Nobel-díjasunk van, hány nagy feltalálónk, népességarányosan hány olimpikonunk, hány nagy művészünk versben, zenében, prózában, stb.

Most, bárhogy próbálom már kerülni a politikai híreket, mindenhol azt látom, hogy az "...Ordít az ostobák hada: Zombik, menjetek haza!..." - háborúznak a Közel- és a Távol-keleten, a szomszédunkban, és most már nyugaton is háborúzni akarnak...

Mint az őskorban - "az én bunkóm nagyobb..."

2026 évvel Krisztus után.

Mintegy pár százezer évvel azután, hogy az ember a "fejlődés útjára lépett".

Ez komoly...?

Tényleg ennyire hülyék vagyunk...?

Az életemből eltelt negyven év. Eddig azt hittem, "öreg vagyok már" - most azt érzem, fiatal még ahhoz, hogy mindent elveszítsek. 

Alig pár éve találtam Társra újra, onnan nézve. 
Elég sok évet átküzdöttünk együtt, önmagunkkal, és egymással ahhoz, hogy elveszítsük, amire rátaláltunk.
"...Még csak most kezdtük el
És a fákat még nem ültettük el..." 

Jó - elültettük, de még nem láttuk felnőni őket... 
Még nem alakítottuk szeretettel, még nem vigyáztunk rájuk eleget... 

 

 

"Állítsátok meg a Világot! Ki akarok szállni...!"

Illetve - nem! Maradni szeretnék... Megélni azt, amire mindig vágytam - a társ-asságot, a kertünket, az Otthont, ami az enyém is.

Békét akarok magunknak és a gyerekeinknek... Mindenkinek ezen az egy és véges Földön! 

 Nem kell hatalom a szomszédom fölött, nem kell nagyobb autó, nagyobb ház, nem kell repülőút, pláne magánrepülő, de még Tesla sem...

Csak béke. Nyugalom. Élet csendben, meglátva a szépségeket magunk körül.

 

Félek.

Ebben az életben nem éltem a régi háborúkban. De elég volt mások beszámolóit, élményeit hallani. Elég volt az ő emlékeiket "átélni". Elég volt látni a képeket, amik fennmaradtak.

Elég ahhoz, hogy tudjam, csak az ostobák akarnak háború árán elérni bármit.

Elég ahhoz, hogy tudjam, ezek az ostobák mindig másokkal fizettetik ki a számlát - és az utolsó fillérjüket is kifizettetik a szerencsétlenekkel.

Elég ahhoz, hogy tudjam - a háború mindenkinek vereség. Mindenkinek halál.

 

 Tudnék küzdeni az életemért. De nem akarok az életemért küzdeni.

 Tudnék harcolni a szeretteimért - de nem akarok harcolni a szeretteimért, mert tudom, hogy alulmaradok. Mert egy háborút nem lehet túlélni. Csak belenyomorodva. Úgy pedig nem akarok élni.

 Nem akarom megélni, hogyan nyomorítaná meg a szeretteimet.

 

 Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. 
Tudom, hogy milliószor millióan vagyunk még, akik nem akarnak háborút. 
Sem Oroszország és Ukrajna, sem Kína és Tajvan, sem az USA és bárki más között.

 Értelmes ember elhiszi azoknak, akik megélték, hogy nem érdemes.

"Make love, not war!" 

 

---

 

Today I realized that I’m afraid.

I’m afraid of human stupidity.

America, in the movies, is about freedom.
About civil liberties.
About people standing up for themselves more than in Europe, or especially farther east. Free press. Miranda rights. All that.

We always heard that “it’s worth going west” (if you go at all).

Now what we hear is that an idiot can threaten even his allies with American weapons.

Until now, I believed there were thinking people (“Homo sapiens sapiens”) in the West, and people in the East who were never taught how to think.
And I felt ashamed when they called us “Balkan,” because that lumped us Hungarians in with that stereotype too — even though, for a country our size, how many Nobel Prize winners we’ve had, how many great inventors, how many Olympic athletes per capita, how many great artists in poetry, music, prose, and so on.

Now, no matter how hard I try to avoid political news, everywhere I look I see the same thing:
“"...ordít az ostobák hada: zombik, menjetek haza!..."…”*
Wars in the Middle East and the Far East, wars next door to us — and now they want war in the West too.

Like in prehistoric times:
“my club is bigger than yours…”

2026 years after Christ.

Hundreds of thousands of years after humanity supposedly “set out on the path of progress.”

Is this serious…?

Are we really this stupid…?

Forty years of my life have passed. Until now I thought, “I’m already old.”
Now I feel like I’m still young — too young to lose everything.

Only a few years ago I found my partner again, from that point of view.
We've struggled together for enough years, with ourselves and with each other, to lose what we've found.
“......Még csak most kezdtük el
És a fákat még nem ültettük el...”**

Okay — we planted them.
But we haven’t seen them grow up yet.
We haven’t shaped them with love long enough,
we haven’t protected them enough yet.

“Stop the world — I want to get out!”

Or rather — no.
I want to stay.
I want to live what I always wanted: partnership, our garden, a home that is mine too.

I want peace — for us and for our children.
For everyone on this one finite Earth.

I don’t need power over my neighbor.
I don’t need a bigger car, a bigger house.
I don’t need flights — especially not private jets — I don’t even need a Tesla.

Just peace.
Calm.
A quiet life, noticing the beauty around us.

I’m afraid.

In this life, I didn’t live through the old wars.
But I’ve heard enough stories from others.
I’ve heard enough lived experiences.
I’ve relived enough of their memories.
I’ve seen enough of the images that survived.

Enough to know that only fools want to achieve anything through war.

Enough to know that these fools always make others pay the price —
and they squeeze the very last cent out of the unlucky ones.

Enough to know this:
war is a loss for everyone.
For everyone, it means death.

I could fight for my life.
But I don’t want to fight for my life.

I could fight for the people I love —
but I don’t want to fight for them, because I know I would lose.
Because you can’t survive a war.
You can only survive it ravaged.
And I don’t want to live like that.

I don’t want to watch the people I love be destroyed.

I know I’m not alone in this.
I know there are millions upon millions of us who don’t want war.
Not between Russia and Ukraine,
not between China and Taiwan,
not between the U.S. and anyone else.

Any sensible person believes those who lived through it:
it’s not worth it.

“Make love, not war!”

 

* link ("...the army of fools roars: Zombies, go home!..."
** link (“…We’ve only just begun,
and we haven’t even planted the trees yet…”)

 (translated by ChatGPT)