Hangulat
Vajon miért jöttél...?
Kísérteni? Hogy feladom-e, amit kértem, amit vágytam...?
Hogy "megelégszem-e"...? Kompromisszumot kötök-e...?
Furcsa érzés találkozni valakivel, és elbizonytalanodni...
Mert emberileg teljesen rendben van, és szeretni való, és megérdemli...
Valahogy mégis azt érzem, nem...
Valahogy "nem"...
És nem igazán értem, hogy miért...
Nem a zsánerem, jó.
De semmi más kritikám nincs. Vagyis - azt hiszem, nem ismerem még eléggé; most biztos nincs más kritikám...
Agyalok.
Vajon lehetséges-e boldoggá válni együtt, ha valami van, ami hiányzik...?
Miközben persze tudom, hogy "nincs tökéletes"...
Sőt, eleve nem a tökéletest keresem, hiszen tudom, hogy én is messze vagyok a "tökéletestől". Még a "legjobb önmagamtól" is messze vagyok...
Vagy épp ebben áll a lecke...? :D
Boldognak lenni úgy, hogy valóban a Lélekre fókuszálsz?
Azt hiszem, az csábít, hogy Őt "könnyűnek tűnik boldoggá tenni"...
De, ha megy erőfeszítés nélkül is...? Akkor nem lustulok-e el? Nem satnyulok-e, nem kényelmesedek-e el...?
Hogy fogok fejlődni, ha Neki "nem kell", mert így is boldog lenne velem...?
Vagy csak hiú idióta vagyok, és csak nem látom, hogy mennyi kihívást kapnék Vele...?
Jó volna - vágyom rá, hogy boldoggá tehessek végre valakit...
Hogy valaki elfogadja, amit adni tudok, és valaki megelégedjen azzal, amit én tudok adni...
És ezzel körbe is értünk... Én megelégszem-e / megelégedjem-e azzal, amit Ő tud adni...?
Hiszen a család megélhető vele, nő, és boldoggá tehetem, felemelhetem, mint Nőt, és segíthetek kihozni magából a legjobb önmagát... :)
És erre vágyom is, hogy ez tudjak lenni a Társamnak...
Ám, ha én nem tudok fejlődni Mellette - nem azért, mert "Ő kevés", hanem mert "nekem túl könnyű" megfelelni, eredményesen segíteni Neki...?
Vagy, ha egyszerűen tényleg csak azt akarja "tesztelni a Jóisten" a találkozásunkkal, hogy az első adandó alkalommal a könnyebb utat választom-e...?
