Baromi kiábrándító azt látni, hogy a viszonylag kevés számú hozzám közelálló barát felé az utóbbi időben mindig akkor fordulok, amikor bajom van...
Mindig csak akkor. Vagyis inkább, amikor végre szakítok időt, hogy írjak - ez olyankor van, amikor bajom van...
Kívülről ez olyan, hogy "mindig csak panaszkodni írok".
Észrevettem magamon pár - számomra - furcsa dolgot.
Egyre kevésbé vonzanak a szép nők.
Persze ez "normális egy párkapcsolatban" - de egy ideje többször is el kellett gondolkodnom róla, hogy milyen volna egyedül folytatni (szakítás-közeli állapotokba sodródtunk többször az utóbbi időben), és amikor úgy tűnt, újra egyedül vagyok - akkor sem éreztem, mint régen.
Régen lelkesedtem (erotikus és plátói értelemben is) a női szépségért. Most...?
Mint a kasztrált kutyák - talán az lehet ilyen. Vagy a pavlovi szerencsétlen, akinek gyűrűt raktak a gyomrára, és sose volt éhes. Előtte a cupák, és fintorogva elfordult.
Nincsenek már világmegváltó motivációim.
Régen egy csomó nagy tervem volt. Nyomot akartam hagyni a világban. Bebizonyítani, hogy nem csak egymás rovására lehet élnünk. Volt ötletem vállalkozásfejlesztésben, oktatásban, stb.
Ma...?
"Kösz, csak egy sört kérek..."
Szépek a virágok, jól esik a tavaszi langymeleg, jól esik hallgatni az esőt, érezni a hajnal hűvösét.
De ennyi.
Ha az emberek hülyék - joguk. Haljanak ki, csak lehetőleg találjak egy eldugott völgyet, és hagyjanak ott békén.
Próbáltam változtatni - új irányokat építeni a vállalkozásomban, közösen, nem csak magamnak.
De nem kell - nincs rá szükség, nem ér semmit.
Akkor minek erőlködjek?
Próbáltam "felhasználói oldalról" segíteni a fővállalkozóm fejlődését - nincs rá igény. Hanyatlik - az én szememben - a cég, de "mindenki jobban tudja".
Akkor minek erőlködjek?
Próbáltam alkalmazkodni a kapcsolatomban - de úgy érzem, semmi sem elég.
Ott tartok, hogy látok egy falat, amit le kell bontanom - egy elakadást, amit meg kéne haladni. Egy halvány tippem van, hogy hogyan. Megyek ismét családállításra, esetleg terápiába - s aztán...?
Lesz azután valami...?
