Rika

Az Utolsó Határ

Bőröm börtönéből csak nézlek. Titok, ki vagy.

Csak nézlek, és vágyom ismerni Őt,

A Nőt, ki odaátról visszanéz. Téged.

S e vágy mindegyre éget-kínoz.

Míg végül fellázad bennem a férfi;

Ezt ésszel tán fel sem lehet érni –,

Végül kijátszok minden szabályt, s így,

Most 

Érintelek. 

Ó nem Téged – csak határod,

Az őrt álló bőrt –, s ha bánod,

Esdeklem, bocsásd meg gyengeségem!

Ember vagyok csak – egy érem

Egyik oldala. Egész – s mégsem.

Csaltam – szégyen, vagy sem, így van!

Ostoba dolog!

Tudom, más feleennyit sem forog a témán,

Tovább lép – bénán csak bennem forr az a perc,

Mikor sisteregve szünt meg a távol,

Korábban lehettünk bárhol a skálán -

„Jó ismerős”, „barát” - ki számolna

Értéket rá?! Ám érzésre ennyire mégsem közel tán,

S Lám...

Kértelek, s Te adtál.

Gyenge voltam, és mohó.

A rácshoz léptem, s egy percre elfeledtem,

Rab vagyok.

S hogy hagyod – elveszni a Távolt –,

Percnyi ajándék csupán.

Én kinyúltam Feléd, ügyetlenül, sután.

Megriasztott a rég várt pillanat,

Mikor nincs álarc, nincs szerep – csak a szereplő marad,

Megriasztott – nincs már több maszk, se smink,

Se jótékony homály.

Csak Te vagy ott, és én.

Bőrünk a kettős határ,

Az Utolsó,

A Végső.

És Ő,

A Rab,

Ki bennem óvatos-óvatlanul

A rácsok közt Feléd kinyúl –

E rab reszket, mert rácsodhoz ér ő,

Keze alatt a bőröd – s az érintés értő,

Hisz érzéke éles, mint egy csupasz ideg.

Egy percet kapott – hogy forró, vagy hideg...!?

Megmondaná, de nem tudja.

A rácsok mögött viharként tombolva

Rázza, tépi láncát,

Míg bőrödön két keze lejti finom táncát.

Hisz nem elveszek, csak adok! –

Még ha szavaim csak dadogva is szólnak,

E néma tánc ékesen beszél

E rabról.

S vágyáról, hogy értsen,

Hogy lásson – érezzen egészen.

Mert hiába távolság, mert hiába e rácsok –

A Nőt látja rezdülni Benned – Aki Vagy,

S ki előtt A Férfi hódol, 

Legyen bár csak holmi rab...