A(k)-kor

Hangulat #1


Megtréfál Veled az Élet...!

Mikor találkoztunk, a kép, amit kaptam Rólad összhangban volt Veled. :D Azzal, aki vagy.
És az a 20perc beszélgetés elég volt, hogy felismerjem az összhangot kettőnk közt. A rokonságot. Amint ezt megéreztem, semmi nem számított már. Nem is figyeltem tovább, csak befelé. A rezdüléseidre és a hullámokra, amiket bennem vetettél.


Hangulat #2


És egy ilyen kezdést fűszerez meg azzal, hogy jó egy évtized "késéssel" jöttél utánam.
Ne értsd félre - nem kifogásolom, csak különös véletlen. Érdekes volna felismerni a miértjét. Nem tulajdonítok nagy jelentőséget a biológiai kornak, hiszen tudom, hogy a léleknek nem sok köze van a test korához. Ugyanakkor tény, hogy a "szerepünkbe", az adott születéssel felvett test és személyiség valójába idővel "növünk bele". És az egyes életszakaszoknak mindennel együtt megvannak a maguk sajátságai. Szemléletmódbeli különbözőségek, megvannak a maguk érdeklődési fókuszai, stb.

Ekkora távolság születésen belül, és olyan közelség lélekben - olyan kettősség ez, mint a Föld két pólusa, vagy a tűz és jég birodalmai...
Vajon lesz-e olyan egyensúly köztük, ahogy a Yin és Yang öleli egymást...?

Megborzongatsz.

"...bárhol is tartok..."

"...Már nem gondolom magamról, hogy selejtes és tökéletlen vagyok, mert bárhol is tartok az életben, tudom, hogy úgy tökéletes, ahogy van..."


Érdekes, a minap ekörül forgolódtam én is.

Egyik mentorom az elengedésre int mindig - hát az életemmel kapcsolatos ideáimat igyekszem tán épp elengedni.
Új embereket ismerek meg - olyanokat, akik fontosakká lehetnek nekem. És találkozom régenlátottakkal, akik fontosakká lettek.

És óhatatlanul is megfogalmazta az egóm, hogy milyennek láthatnak kívülről ők...?

A válaszom e kérdésre önmagam vagyok. Önmagam felvállalása, az azonosulás önmagammal. Azzal, aki vagyok. Itt, most.

Eddig még sosem gondoltam erre, de...
A keleti bölcsek jellemzően tartózkodnak az anyagi javak birtoklásától. Figyelmüket a belső fejlődésüknek, a körülöttük lévő világ mind teljesebb megértésének szentelik.
Nekem pedig van egy képem, ami egy ideje mindig feldereng előttem, mikor meditálok. Egy barlang falát látom, a földön ülök, előttem mécses, vagy gyertya. Meditálok.

És ha jobban megnézem azt, aki ma vagyok, azt mondom - vándor vagyok az Élet Útján, minden vagyonom a gúnyám, tarisznyámban csak a mai napra való élelem lapul. A holnapot ma formálom, a holnapi ebédért ma dolgozom meg, fedelem a csillagos égbolt, tükröm a patak vize... :)

"Sapkám a Hold, fésűm a Szél..."

Sokat gondolkodtam rajta, miért lógok ki a környezetemből, a modern világból, ahol emberek súlyos pénzeket áldoznak, hogy márkás tárgyakat birtokoljanak, ahol a társadalmi státuszt tárgyakkal és tárgyak stílusával fejezik ki.
Miért nem érdekeltek sosem az anyagiak. Miért kell külön energiát szentelnem, hogy figyelmes legyek a külsőségekre, és igyekezzek megfelelni holmi elvárásoknak, ha már olyan területen találtam meg a hivatásom eszközeit, amelyen bizony erre is figyelnem kell.

Talán az a kép a barlanggal, egy korábbi életből dereng át...?

Talán az értékrendem már elbillent a lelki dolgok felé - és ebben a születésben a választott út bejárásához némileg visszalépést jelent a külsőségekkel kapcsolatos megfelelési vágy?

Kép-mutatás

Nem tudom meghazudtolni magam... :P
Egy ifjú hölgy ismerősöm ébresztett rá ismét, mennyire hiábavaló energiapazarlás, hogyha nem vállaljuk fel önmagunk a világ előtt.
A napok rohannak, a hetek, a hónapok, az évek tovaszállnak, és nem értjük, miért nem leljük meg a helyünket. Pedig a válasz ilyen végtelenül egyszerű.
Odafigyelés, valódi keresés helyett a keresésre csak mellékesen szánunk energiát. Mert mindig előbbre való a kép, amit magunkról kifelé mutatunk. Először mindig erre fordítunk energiát.
A kérdés, hogy miért?
"Mert így érzem jól magam"...?
Ugyan!

Talán igen, jobban érzem így magam, mert kielégítem az illúzióm, miszerint így van esélyem mások elfogadására.
Egy stresszel kevesebb - mondanám, de tudom, hogy nem igaz. A stressz ugyanúgy megvan, csak a felelősséget tudom másra hárítani, "hiszen én megtettem, amit kellett", hogy elfogadjanak. Ha nem tetszem, akkor ez az ő hibájuk, nem az enyém.

Vajon hol a határ...?
Hol a határa,aközött, hogy "ez vagyok", és az "igénytelenség" között...? Vagy ez csak egy a modern világ, a fogyasztói média által kreált billog, amivel manipulálható a tömeg?
Ha nem gyúrsz, ha nem jársz kozmetikushoz, ha nem jársz havonta fodrászhoz - igénytelen vagy! (?)
Testeket keresünk, vagy lelkeket...?
Vajon a test nem a lélek kivetülése-e...?
Ha a lélek rendben van, akkor a testnek is rendben kell lennie...?
Ha kép-mutató vagyok, nyilván nincs rendben a lelkem. Ha rendben volna, nem aggódnék mások véleménye miatt.
Ha teszek magamért, azt, akkor és annyit teszek, hogy jól érezzem tőle magam - meglegyen a harmónia "testben és lélekben". Ha ehhez kell gyúrni, gyúrok, ha nem kell, nem gyúrok...

Ideál akarok-e lenni...?!
Vagy önmagam?
Azért szeress, amilyennek látszom, vagy azért, aki vagyok?
Olyan legyek, amilyennek látni akarsz, vagy legyek önmagam?




Vajon van vége a kérdéseknek valahol?
Léteznek abszolút válaszok?

Vezetővé válás

Time machine


Kapok visszajelzéseket.

Pozitívakat is.

A közelmúltban hármat is. Teljesen különböző fórumokon - ez tűnt fel.

Úgy tűnik, változom. Fejlődöm.

Hálás vagyok ezért.


Bár még akad ragaszkodásom épp elég... :D


És talán ezt a fejlődést csak én látom. Innen, belülről. Én, aki a legjobban ismerem magam, ezért a változást könnyebben észreveszem.

Nagyok a távlatok, amiket még befuthatok.

TalálkozásOK

Time machine soundtrack




Lám.
Vajon hányszor kell még emlékeztessen a Jóisten, mire megtanulok bízni Benne...?!

Őszinteséget (kommunikációt) kértem - sokáig hiába, s most megkaptam.

Elfelejtettem, hogy az őszinteség nem csak a súlytalan, pillanatokba zárt "kapcsolatok" könnyed-játékos őszintesége lehet, de az önátadó, "megszentelt", "szív-feltáró" megnyílás súlyos-felelős őszintesége is...

Úgy tűnik, ez a születésem még véletlenül sem az egyszerű történeteiről lesz híres.

Vagy - tulajdonképpen ez is választás kérdése?
Mondhatnám, hogy "kösz, de én nem akarok most felelősséget"...?

Mondhatnám.

Mért nem teszem...?

Tisztelem az Embert. Tudom, hogy épp ez az az érték, amiért érdemes.



Nap, mint nap emberek sorsát alakítom. Ez a hivatásom - megváltoztatni az útjukat, szélbe fordítani velük a hajót, megóvni őket az élet viharaitól...
S most...? Furcsa érzés a gyomrom táján. Belépni egy Ember életébe - kettőjébe -, tudván, hogy mindenképp hagyok valamilyen nyomot. Tudván, hogy ha óvatlan vagyok, fájdalom lesz a vége.



Kockázat nélkül nincs győzelem...

Sectio caesarea

Sectio caesarea

Íme Ő. :)

Életem Első Legfontosabbja - tizenpárévvel később.

Büszke vagyok, mintha rajtam múlt volna - hülyeség, tudom...

Milliomosok

"Egyik legnagyobb illúziónk, hogy ráérünk. 
Ráérünk felhívni a szüleinket, ráérünk majd este mondani, hogy szeretlek, ráérünk majd jövőhéten összefutni a barátainkkal.
Ráérünk holnap megcsinálni a feladatot, amit mára terveztünk, ráérünk jövőre megvalósítani az álmunk.

 Egyik régi, itteni ismerősömmel-barátommal beszélgettünk tegnap - és leoltott, hogy "ideje rákapcsolnom".
Bár másként értelmezem az életet, mint a többség, ezért kevésbé frusztrál az idő - abban azért igazat kell adjak neki, hogy ha már itt vagyunk, ha már megszülettünk, ha már lehetőséget kaptunk rá, hogy Éljünk...

 Akkor illene élnünk a lehetőséggel...

 Többesszámban beszélek, mert a jelenlévőkről is hasonló kép ("halogatók", "naivak" - kortól függetlenül) alakult ki bennem, mint aminek a jeleit sokszor veszem észre magamon utólag...

Várunk.

Várunk a megfelelő pillanatra.

Várunk a jó lehetőségre.

Várunk arra, hogy megfelelő passzban legyünk.

Várunk, hogy elmúljon a depink.

Várjuk, hogy jöjjön a hétvége, a szabadság.

Várjuk a sültgalambot.

Pedig ez az élet a cselekvésről szól. Arról, hogy alakítsuk a körülményeinket, és éljük meg maximálisan olyannak ezt az életet, amilyennek szeretnénk. Amilyen boldoggá tenne.
Mi mégis várunk.
Majd holnap írok neki, majd holnap válaszolok, majd holnap...

 Pedig valójában nincs holnap!

 Az előttünk álló pillanatot a Jelen pillanat döntései-gondolatai alakítják ki - ahogyan a szobrász a kőre csap, majd annak megfelelően csap rá újból, hogy az első csapás milyen szilánkot pattintott le a kőből... Nem létezik a második csapás, míg az első ki nem alakította a felületet maga után.
(Ezt kiírom valahová a falamra, hogy szem előtt legyen...)

 Nincs holnap.

 Nem csak azért, mert nincs garancia, hogy felkelünk holnap. Fizikailag sincs.
A legtöbben itt mégis várunk.

 Mire...

 Minek...

 Én ezennel megfogadom magamnak, hogy fejlesztem a tudatosságom ezen a téren - észben tartom, hogy nincs holnap, és csökkentem a várakozással töltött időt.
...
Ha nem teszünk érte, hogy aktívabbak legyünk, alakítsuk a környezetünket, a lehetőségeinket, akkor évek múlva is csak várjuk majd, hogy "jól alakuljon".

Pedig nem vagyunk időmilliomosok.
Szerintem."

Ateista

"Istentagadó."

Félreértések elkerüléseképp, ez nem vitaindító bejegyzés. Nem vágyom vitára - ebben a témában sem.
Ebben a hangulatban nem lehet vitázni. :D

Inkább csak vélemény. Még inkább a hála kifejezése. Amolyan köszönetnyilvánítás.

Mindazért, amit egy valódi istentagadó nem tud mással magyarázni, mint "véletlenek végtelen sorával", elektromos impulzusok "felfoghatatlanul bonyolult biológiai kábeleken való cikázásával", szerves és szervetlen vegyületek reakcióival.

Hálás vagyok:

- Ezért az érzésért-élményért,
- a zene csodájáért,
- a táncban megélhető csodáért,
- a női szépségben megnyilvánuló csodáért,
- a mindezekbe való "belefeledkezés" élményéért,
- a szerelem élményéért,
- a Természetben megélhető harmóniáért,
- Fantázia határtalanságáért, és a képességért, hogy bejárhatom keresztbe-kasul,
- a képességért, hogy művészi módokon képesek vagyunk kifejezni önmagunk, és ezáltal lélekben közelebb kerülhetünk egy Másik Létezőhöz,
- a hit (a bármibe vetett hit) erejéért,
- a szeretet gyöngédségéért,
- az élményért, ami könnyeket csal a szemembe, amikor Valaki fontosnak valami fontosat adhatok,
- az élményért, ami könnyeket csal a szemembe, amikor Valaki hiányzik, elbúcsúzik, vagy épp újra megölel,
- a Lehetőségért, amit ezzel az élettel kaptam,
- a Lehetőségért, amit az ébredésemmel kaptam,
- a lehetőségek végtelenjéért, a teremtés és a fejlődés képességéért,
- azért, hogy olyan csodálatos emberekkel volt szerencsém találkozni, mint amilyenekkel találkoztam az életemben...




:)

Még sorolhatnám, de...

Hiszem, hogy nem sorolnom kell - csak felismernem és kimondanom.
Azt is elsősorban magam miatt.

Szeretni, s szeretve lenni

Szeretni aktív cselekvés.

Müller Péternél olvastam, ha jól emlékszem, hogy szeretni annyi, mint újra és újra tenni azért, hogy a másik élete könnyebb, szebb legyen attól, mert vele vagyok.

Szeretni annyi, mint adni. Adok, mert boldoggá tesz az öröme. Hogy látom örülni.

Elhitették, hogy a szeretet mértéke a kifejezéséhez használt tárgy /pl. egy "maci"/.

Ha egy macit kapok, szeretnek. Ha kettőt, jobban szeretnek.

Hol érhető tetten az átverés?

Csupaszítsd le a cselekvést!

Kapsz egy ékszert. Haza érsz, dobozka az asztalon vár. Szép, finom, igényes.

Megvan az érzés?

Ő épp máshol van, másokkal, mert fontos dolga van.

Kifejezte, hogy szeret? Igen, hisz adott.

Vagy...?

Haza érsz, ő épp rendet rak, vagy főz, stb. Belépsz, megölel, megcirógat, megcsókol, megdicsér.

Megvan az érzés?

Kifejezte, hogy szeret? Adott?

Érintést, időt, figyelmet, törődést...




Melyiket választanád az Ő szeretetnyelvéül...?

Ha csak így, vagy csak úgy fejezné ki a szeretetét, melyik legyen inkább...?




Valójában azok a módok tesznek jobban boldoggá, melyek módot adnak a kapcsolatteremtésre - fizikai érintésre, kommunikációra /"lelki érintés"/.

Vagyis, ha szeretni annyi, mint adni, akkor adni annyi, mint időt, figyelmet, megértést, simogatást, csókot, gyönyört, energiát adni.

Szerintem.

Remélem, elégszer.

12 év.

Ha jól számolom, 12 év múlt el, mióta elkövettük a magunk hibáit, és kellően sebződtünk miattuk.

Furcsa szembesülni vele - élesen látni, hogy néhány nap kommunikációja milyen gyökeresen más irányba vitte volna az ember életét...


A pillanat jelentőségét érezteti.


...



De - elmúlt.

Ezt kell szem előtt tartanom. Erre kell emlékeztetnem magam - illetve arra, amit tanultam általa. Nem foglalkozni a "mi lett volna, ha"-típusú kérdéskörrel, hiszen totálisan felesleges.

Csak megköti a figyelmem, viszi az energiát a jelenemtől, s ezzel a jövőmtől.

Elmúlt.


Ő két gyereket nevel az ország másik végében, és én már nem az a fiú vagyok, aki akkor.
Ő nem az a lány, akit az a fiú szeretett.


Csak a megtanultak számítanak.

Hogy a szenvedésünk ne legyen hiábavaló.



Elkelne valaki, akinek a karjaiban könnyebb felejteni. Elvonni magam a múlt érzéseitől.

Illetve - az emlékek felett érzett szomorúságtól.

Hiszen azok az érzések sehol sincsenek már.



Fiatal voltam, és ostoba.

Felróható?

Aligha.

Azóta beszélek. Többet. Konkrétabban.
Azóta ismétlek. Többször.

Remélem, elégszer.