Rész-lett

 

#hangulat


Egy ideje úgy érzem, csak evickélek, hogy a felszínen maradjak...

Félek a kihívásoktól, amik elé az élet állít. Hogy "menni fog-e"...

Azt hiszem, még mindig van bennem félelem, hogy "elég jó leszek-e" az Embernek, aki engem választ.

Félek, hogy meg tudok-e felelni annak a képnek, aminek látni szeretném magam...

És közben tudom, hogy - én én vagyok.

Én vagyok akkor is, hogyha a válasz nem. Ha nem leszek az évszázad nagy gondolkodója, aki megfordította a társadalmi leépülés folyamatát.

Ha nem leszek elég jó "neki" - akkor is én vagyok.

És szeretem azt, aki vagyok...

Megölelem magamban a kissrácot - ahogy Olinak mondtam, hogy ölelje meg a "Kis Olit"....

Jó volna tudni, mi lett Apámmal. Jó volna a szemébe nézni, még egyszer.
Érzem, hogy szeret. Érzem az elismerését.

Ma van Anyám... 69. születésnapja...

Nem vagyok ott Vele, pedig - ki tudja, lesz-e még, hogy puszit adjak neki a születésnapján...

Fura, hogy egy életben esetleg nem tudunk "kijönni" valaki személyiségével - de lélekben képesek vagyunk átölelni... Szeretni. Őt látni, nem a hibáit.

(...)

Bátorságot gyűjteni...

Azt hiszem (nemrég, pár éve még valószínűleg listát írtam volna dolgokkal), csupán ahhoz "gyűjtök bátorságot" a jövőre nézve, hogy önmagam merjek lenni. Olyan - amilyen. Amilyen vagyok.

Furcsa, korlátokkal élő, érzékeny, sokszor még maximalista és idealista, melankolikus.

Egyszer régen valamelyik kedves barátom azt mondta, az én színem a barna, a rozsdavörös, az ősz színei. Sötétebb árnyalatok.

"...De jól van ez így."

Bátorságot gyűjtök ahhoz, hogy merjek úgy szeretni, ahogyan én szeretni tudok.

Nem mindig csak "törekedve jól szeretni" - hanem néha "csak úgy", ahogy belőlem jön.
Könnyes szemmel.

Emlékezve mindazokra, akiket szerettem és szeretek. Mert kicsit ma is szeretem őket. Az emléküket. Az emlékünket.

Ez például, talán a sajátom. Hogy én nem "kizárólagosan szeretek". A "trónt" a szívemben egy Embernek adom - de ez nem jelenti, hogy senki mást nem szeretek.
Nem jelenti, hogy megtagadom, ami volt.

A kertet a szívemben, amit Neki ültetek, "friss földbe" ültetem, nem a korábbi kertek helyére, hanem azok mellé.
Gondoskodni már csak erről van erőm - az övéről. De nem szántom ki a régi virágokat... 

(...)

"...Kinyitni magam a világnak!

(...) Írni, úgy ahogy te! :) A blogot építeni!..."

:) Tedd! Ha a kisugárzás a fontos - ahogy a virág is azért nyílik ki szépnek, mert ez ő maga, nem azért, hogy akik látják, szépnek lássák -, akkor ez lehet jó út.

Ha azonban kapcsolódni szeretnél a Világgal, ha keresel másokat, hasonlókat a világban - akkor ne a blogot válaszd... :)

Valaha azt hittem, olyan lesz a blog, mint egy űrszonda.

Írom, és a gondolataim kiáradnak a Világba, és megtalálok általuk magamhoz hasonlókat. De az űr néma...

Azt hittem - és mennyi időt szenteltem neki?! -, segít megtalálni, felismerni másokat.

De - valójában egyetlen ember megismeréséhez tud hozzásegíteni. Ahhoz, aki voltam.

Persze ez nem kisebb ajándék, sőt.

Még az is előfordulhat, hogy az egyetlen ember, akit valóban meg kell ismernünk, saját magunk vagyunk.

Hogy minden más illúzió. Hogy mindenki - mindannyian "csak" tükrök és eszközök lehetünk egymás életében. Díszlet, amely segít magunkra ismerni.

Jó volna, hogyha valahogy át tudnám ezt adni majd a Fiúknak...

 

Veled

 

Pereg

 

Pereg a homok,
Nyomában romok
maradnak,
Süvít metszőn a szél,
Reszketve bújna, ki él.

Pereg az idő,
Ráncokkal összefest,
Rezzenetlen szívem
- egykori óramű -
Megrepedt.

Pereg a könnyem,
Vagy eső csepereg?
Én sírok,
vagy a csordult ereszek?
Eső mosdatja arcom ráncait,
Könnyem mosdatja szívem hiányait.

Pereg a szó - ezernyi szólam,
Egy se való, nem szólnak rólam;
Csak szívem csendje, mi álmod vigyázza,
Csak az mesél igazat, hajnalig Rád várva.

Kezed a kezemben, talpunk alatt homok,
Melletted pillanatként suhannak el korok,
Könnyeim csillannak, mert hálás vagyok,
Érted, s a szóért, hogy "Tiéd vagyok".


2024.03.

"Isten halott" - avagy...

 Írok.
Mert "kell".
Mert hiányzik.

Mert kiég az agyam a mindennapokban, ahol mások helyett kell(ene) gondolkodnom, mások munkáját végzem, hogy megint mások élete jobban/gyorsabban/simábban haladjon...

Hiányzik a lelassulás.

Más "együtt lassulni", és más visszatérni ön-mag-amba.

Ez is kell.

Nemrég olvastam Thomas Schäfer-nél - aki Hellinger gondolatait rendszerezi, emészti meg -, hogy sokak szerint (és ebben Hellinger is "egyetért") "Isten halott". "Nincs már ott, ahol korábban megtapasztalható volt - se a templomokban, se másutt".

Én ezt vitatom.

Szerintem nem "Istennel van a baj" - mi változunk meg.  Egyszerűen engedjük, hogy fülünket eltömje a sok zaj, szemünket elvakítsa a sok villódzó fény, a sok kütyü, elménket lekössék a mindennapi rohanással (mit is mondott erről Popper...? "Ha én lennék az Ördög, pontosan azt tenném a világgal, ami történik - egyre jobban pörgetném..."), elhomályosítsák a mindennapi bódítószereinkkel (alkohol, füst, stb.)...

Én is érzem, hogy vesztettem az egykori szoros, eleven kapcsolaton. De érzem azt is, hogy igenis ott van az angyal, és vár ránk. Vigyáz. 

Ha a materialista szemszögből nézzük, akkor is igaz, ha a hívők, isten-tudatosak szemszögéből, akkor is igaz: kihívást jelent, erőfeszítés kell hozzá, hogy igenis arra felé formáljunk a világon, amerre formálni szeretnénk.

De nem adhatjuk fel... 

Vagyis - feladhatjuk. Persze.

"...csinálj belőle poklot mennyország helyett, óh szabad..."

Csakhogy, nem ezért jöttünk...
Nem azért indulsz el egy versenyen, hogy Te légy a "futottak még"...!
Nem azért veszel mozijegyet, hogy mások butasága miatt ne élvezd a filmet!

Ez sokszor előjön köztünk Mayával. Hogy a család fontosabb, vagy hogy "nyomot hagyjak" a világban...
Ám szerintem ez nem szükségszerűen vagylagos. Sőt.
Én attól vagyok az, aki, mert bennem van ez az indíttatás. Hatni.

Hogy valóban önmagam lehessek, kell, hogy e kettő "elférjen" egymás mellett az életemben.

(Vicces. Az első "kedvenc számom" a hatos volt. :) )

Megyek hatni. ;) :D

Család, állítás - avagy tedd, amit megtehetsz

 
Szembe jött egy kérdés - én szegeztem életem egy régi szereplőjének -, nevesen, hogy "hogy érzed magad a bőrödben"...

És egy másik, amit nekem szegeztek, hogy "érzek-e változást, amióta családállításokra vittem a problémáimat".


Elgondolkodtam.

Végeredményben úgy tűnik, valami tudott pozitívan változni, igen.
Kevesebb feszültség a kapcsolatunkban, gyorsabb feloldódás, nagyobb bizalom.


Furcsa, hogy mennyire másképp szeretünk különböző életkorban.

Furcsa, hogy a lelki görcseink mennyire meghatározzák a jelenünket.

Furcsa, hogy mennyire nem tudjuk megragadni őket közvetlenül. 

Emiatt nehéz eszközt választani, rábízni magunkat valakire, vagy valamilyen metodikára. Mert nincs közvetlen megfeleltetés - "ezt tettem, ez lett" -, és jócskán kell türelem.

 

Mégis.  

2020.07.14-én küldtem el az első időpontkérést.
Lassan negyedik éve.
Azóta az hetedik állításon vagyok túl, öt különböző állításvezetőnél.
A probléma gyökere nem volt ismeretlen - se anyámmal, se apámmal nem volt igazán / igazán jó viszonyom, és tudtam, hogy ebből ered egy sor nyomorom. Azt mondjuk kevésé kötöttem össze, hogy többek közt a párkapcsolataimban tapasztalt feszültségek is ilyen elevenen kötődnek ehhez. (Nyilván nem most kezdtem el foglalkozni magammal, sőt. De az eddig elért (vagy elértnek gondolt) eredmények karcsúnak bizonyultak.

Durva, hogy mennyire kötjük gúsba magukat. És mennyire kötnek gúsba a szüleink botlásai, a tudatlanságuk, sérüléseik következményei.

Hogy mennyire nem megúszható, hogy foglalkozzunk saját magunkkal.

Igen, sokáig abban hittem, hogy nekem "nem fér bele" a költségvetésembe.

Ez is a "nem-vagy-elég-jó" üzenetének volt köszönhető, amit elsősorban apámtól, másodsorban anyámtól kaptam.

Ahogy azok a fals megértések is, amikből (az én oldalamról) a párkapcsolatom feszültségei alakultak.

Most egy ideje béke van köztünk.

És ez jó. A válaszom - igen, köszönöm! Jól érzem magam a bőrömben! Van előttem tér, van reményem és hitem, hogy képes leszek fejlődni. Ismét, tovább.
Együtt. :)

Kedves számomra ez a szó - a fogalom, amit jelent. És az Ember, akit számomra jelent. :)



Akkor - "kösz, én csak egy sört kérek..."?

Aligha.

Elindultam végre. Hol lesz az út vége...?

:)

Könyörgés

Óh, Uram, kérlek segíts!
Segíts, vezess engem! Segíts, hogy a Te szellemedben tudjak cselekedni nap, mint nap!
Segíts megőriznem magam a kevélységtől, gőgtől, a rossz indulatoktól!
Segíts, hogy elengedjem, amin nem tudok, vagy nem tisztem változtatni!
Segíts, hogy megtaláljam az ösvényt azok között, akiknek segítség kell, s vezess azokhoz, akiknek az én segítségemre van szükségük!
Segíts a Te bölcsességeddel, hogy különbséget tudjak tenni az egóm sugalmai, és az észszerű én-védelem szavai között!

Tarts meg engem Uram, az általad nekem szánt Úton, s áldj meg a Te jóságoddal, hogy ez az út egybe essen a magam választotta Úttal!
Áldj meg a szereteteddel, hogy a Te akaratod pozitív eszköze lehessek a körülöttem élők életében!
Köszönöm Neked az erőt, a fedelet, az ételt, a békét, a Társakat - az Életet, amit adsz!
Vigyázz rám és mindazokra, akik kedvesek a szívemnek!
Köszönöm Uram!

Törött játékok

 

"...Igen, ez az illúzió első rétege. Amikor azt hiszed, hogy a boldogságért küzdesz. Szép is volna. :)
A valóság azonban, hogy a biztonságérzet iránti igényed annyival nagyobb a boldogság utáni vágyadnál, hogy észre sem veszed küzdelmed valódi célját - ami nem a boldogság, hanem az ismerősség.
Bármilyen is - boldogtalan, ijesztő, esetleg egyenesen rémisztő, fájdalmas, beteg -, csak ismerős legyen! Akkor "megnyugszol"..."

 

 Azt hiszem, mától nem küzdök tovább az ismerősségért.

Igazatok van.
Mindenkinek, aki azt mondta, "döntsem el, mit akarok".
Pontosan tudom, hogy mit nem akarok.
És már azt is jobban tudom, hogy mi fontos számomra egy kapcsolatban.

Rózsaszín ködök nélkül.


Lehet, hogy csak kapcsolatokban tudunk gyógyulni.

De sérülni is kapcsolatokban sérülünk - és nem csak a múltban.

"Nőjek fel" - mondta anyám.

Nos - nem vagyok már gyerek. Megvédem magam, ha kell. Nem, nem arra gondolok, amikor kiprovokálják belőlem az állatot.
Arra, hogy választok - és nem kérek többet az ilyen provokációkból.

Nem, nem vagyok tökéletes. Sosem tartottam magam annak. De jobb tudok lenni.
Vagy úgy, hogy hagyják, vagy úgy, hogy segítenek jobbá válni.

Nem tudod, milyen vagyok valójában...?
Pedig - látod? - nyitott könyv a lelkem.
Ja - hogy Te hazugnak címkézted, csak mert a hétköznapokban "más vagyok"?
Számodra mindez "hazugság"...

Ez a Te választásod.
Én a kezedbe adtam, Te minősítetted. Szíved joga.

Megszülettem, és most itt vagyok. Nem kellett hozzá sem a Te, sem más engedélye.
"Jogom van lenni." - én ezt kaptam a családállításoktól. Tőled, ha úgy tetszik.
Milyen fonák, ironikus dolog. "Tőled kaptam".

"Jogom van lenni."

 

 És nem muszáj Veled.
Hiába ismerős.
Te olvasod a fejemre, hogy mennyire hasonlítok anyámra - érdekes az nem jut eszedbe, hogy vajon miért választottalak tudat alatt Téged...

Olyanok vagyunk, mint egy törött játék. 
Valahol mindig megakad, valamin mindig feszül.
Talán most a saját törött fogaskerekeim közül egyet kicseréltem.
Sajnálom, hogy nem jutottunk sokra vele. (Persze ez is viszonylagos, hogy sok-e, amire jutottunk...)