...míg az angyalok nem súgnak...

Vajon olyanok vagyunk, mint az alvó-ügynökök...?

Elvállalunk egy küldetés-életet, majd a sors-utunk hol erre, hol arra vezet, össze-össze hozva egy-egy "célszeméllyel", akinek az életében mi leszünk a döccenő, a határkő, a tükör, vagy az apró kavics, mely a változás lavináját elindítja...?


Talán az életünkről csak az egónk gondolja, hogy a "mienk", hogy rólunk szól...?

Valójában epizódszerepek sokasága, ahol a sztárok mellett szürke eminenciásként tesszük a dolgunk - helyre teszünk egy elcsúszott mondatot, jóváteszünk egy régi tévedést...?

Talán ez a nihil-élmény két újabb epizód között lep meg bennünket?

Abban a töredék-pillanatban, amikor egyik fordulóból épp a másikba lendülünk - mint a légtornász, ki már elengedte a trapézt, de nem fogta meg még a másikat?



Suhanásunk céltalannak, üresnek tetszik, míg az angyalok meg nem súgják, mi lesz a következő feladat...