Válasz

Valahogy...

"Nem vagyok önmagam" - vagy éppen hogy nagyon is az vagyok...?

Ismerős-ismeretlen érzés, olyan nyomasztóan üres, kopár, olyan néma...

Ez ül ma rajtam.

"Van célom", van hitem, van egy ember mellettem, aki a társam lehet, és közben, valahogy mégis üres vagyok...


Müller azt írja, "nincs külön, csak együtt van. Gondolataink, érzéseink, hiedelmeink, álmaink összerezegnek."


Talán ez az érzés, amely lomhán hömpölyög fölöttem, mint valami csöndes ár; talán ez az érzés nem is a sajátom...?

Ezért nem tudok elszámolni vele? Megindokolni...?

Hálát kell adnom, hiszen van mit tegyek, van mit egyek, van hol álomra hajtanom fejem, van hitem, és erőm, itt ez az élet és még társam is akad, akihez szólhatok, kit ölelhetek...


S mégis...


Választ kerestem, ezért nyitottam ki Müller könyvét.

De nem engedtem a megérzést uralkodni, eszem az elején akarta kezdeni, hát az első oldalra írták az üzenetet.

Egyetlen mondatot.

Gy.k.


Így szólt:






"Várj, míg az angyalok súgnak!"