Nem voltál

Hang-ulat



Sötétben ülök.

Csak a képernyő világít.

A szavaid szürke hamuja rajzol jeleket bennem.



Üres vagyok...?


Én vagyok.


Én vagyok a vár.

Az üres szobák.

Én vagyok a csupasz padló, amin szertegurulnak soraid.


Idegenekké lettünk...?

Két végletté...?


Köztünk hullámzik idő és távolság - két fél élet...



"Keserű könnyek íze a számban..."




Pedig semmi sem változott tegnap óta.


Én itt vagyok, Te ott - én most vagyok, Mi messze-messze rég, Te nem is vagy...


Vagy...

Talán ez változott.


Eddig nem voltál. Csak egy kép a kandalló párkányán, mint egy rég elhunyt rokon képe.


S most megelevenedtél a távolban.


Eddig álmodhattalak amilyennek akartalak, boldognak, békésnek.


Most már nem álmodhatok.

Elfogadhatom, hogy vagy - úgy, ahogy.

Annak, aki.