Lombsusogás

2017. augusztus 20-a van, nulla óra huszonnyolc perc.

Éjszaka van.
Az ablakom előtt park, a parkban fák, a fákon lomb, a lomb közt szél szalad - a lomb susog. Éjszaka vajon fekete a szél is...?
Kinézek, és százezer külön-külön integető levelet látok.

"...félek attól, hogy érzelmeim lesznek..."

Hát igen...

Az a tré ebben a férfi-nő játékban, hogy nem megy érzelmek nélkül. Az érzelem meg olyan, mint az apró repeszek a szívben. Nem tudsz úgy moccanni, hogy ne fájjon előbb-utóbb. És nem-moccanni sem tudsz, ugye. Szívileg.
Szív-ás.

Tücskök.
Lombsusogás.
Szeretem az éjszakai levegő hűvös cirógatását. Mint lázas beteg homlokán az anyja hűs keze...
Szeretem a fákat.
Aranyosak. Integetnek, suttognak, árnyat adnak és engedik, hogy magasra másszunk rajtuk.
És közben vének is, idősebbek nálunk, és bölcsebbek, többet láttak, mint mi. És békésebbek is. Elfogadóbbak.

Nini...! Az ágy mögött, a sarokban hirtelen megláttam Jocit, a kaszáspókot... Még nem találkoztunk - valahogy mégis rögtön tudtam, hogy ő Joci...

Fura dolog ez Veled, MJ - mert... Nem is ismerlek. Sose találkoztunk még, csak így az éterben jutottak el hozzám a gondolataid - vagyis csak a szavak, amiket megformáltál a gondolataid nyomán.
És mégis "hiányzol". Vágyom többet hallani, többet tudni, többet érteni Belőled.
És azt hiszem féltékeny vagyok arra az ismeretlenre, akivel helyettem csetelsz, rólam is.

Ő nyilván a barátod - nyilván régebb óta ismered.

Buta dolog, tudom.


Kinézek a fákra, és úgy megölelném őket...
Lehet az ember háziállata egy fa...?

Vagy egy másik ember...?
Nem, ugye...?
Nem...

A fák túl nagyok háziállatnak, az emberek túl önfejűek...

De barátaink mindkettőből lehetnek.