Homályosan - avagy, ha közel jönnél...

Hangulat (Assassin's creed - Zyrah)




A magánynak van egy furcsa velejárója.
"Megvonási tünetekhez" hasonló.
Az érzékeim kiéleződnek - sokkal elevenebben érzékelem a szépséget.
A vágyódás már-már önálló életre kel bennem, ahogyan a kandalló tüze is kacérkodik a külvilággal, annál inkább, minél inkább csonttá szárítja a környezetét a hőség.
Elég egyetlen kipattanó szikra, és a világot is kész elemészteni...

Így szárad ki a torkom - ahogy a préda nyers húsához szokott ragadozó szomjazza a friss vért, ha egy vadász csapdába ejti, s főtt kásán, és más maradékokon tartja évekig...

Érzem, ahogy szinte a nyelés is egyre nehezebbé válik, mintha homok csikorogna, a garatom tapló száraz...
Elsatnyultak hajdan acélos izmaim - mégis újra és újra nekifeszülnek béklyóimnak. Mintha esélyük volna kitépni a falba ágyazott, csuklóvastag láncokat.
Perzsel a forróság, belülről emészt fel. Pusztít.

Ha szemembe nézel, talán megláthatod e poklot.
Kifelé csak a belső tűzvész visszfénye szűrődik - a mohóság villanásának véli, aki látja.
Küzdelmem, s vívódásaim, melyek egy atomviharhoz volnának mérhetőek, homlokom acélos falai mögött maradnak - s csak annak ráncai árulkodók.
Belefáradtam már ez örökös harcba magammal - tekintetem fáradt, s megadó rebbenése, mellyel a Szépség vonalaitól elszakítom, erről vall.

Mint Gomor, a farkasember, a Végtelen Történetben...

Ha közel jönnél, cafatokra szaggatnálak egy pillantás alatt.

Ha közel jönnél, hogy enyhíts szenvedésemen...

Ha közel jönnél...