"Nem könnyű szülőnek lenni."
Hát pót-szülőnek sem.
Ha valamire tanítani akarok, ami kényelmetlen, nehéz, kellemetlen, fáj, unalmas, stb. (gyakorlatilag az életben szembejövő kihívások megoldásának 99%-a), borítékolhatóan megnyertem a rossz zsaru szerepét.
Pláne, ha még hibázok is - pl. megint azzal, hogy "logikusan próbálok érvelni".
Emellett egyéb kihívások (jó, ugyanazok - megint a kölkök rosszhiszemű, lelki sérült apja) is arra a felismerésre vezettek, hogy az életben igazán már csak (két) három dologra vágyom.
Az első, a legegyszerűbb: az eső.
Erre mindentől függetlenül is, nem is magam miatt elsősorban.
A második: a szeretteim boldogsága.
Ez talán önzőbb vágy az előzőnél.
A harmadik, ugyanakkor leginkább egyetemleges vágyam: a nyugalom.
Nem kell sok pénz, nem kell medence, nem kell menő verda. Nagyobb konyha, kutya, sok utazás, stb.
De nyugalom - az kell.
Az pedig az első kettőből fakad.
Sok volna ez?
Talán öregszem. Talán az idő múlásával válik egyre értékesebbé a békesség.
Szeikilosz tévedett volna...?
Hiszen úgy érzem, kiégnek belőlem a vágyak - csupán a békesség, a nyugalom utáni vágy marad egyedül.
Mit jelent vajon az igazi "felnőttség"...?
Az, ha "némán tűröm balsorsom minden nyűgét, s nyilait"...?
Vagy "ha kiáll tenger fájdalma ellen"...?
Álljak, mint szikla, rendületlenül, s öleljem óvón, kit szeretek?
Vagy hegyomlásként töröljem el a föld színéről, aki néki ártalmára tör...?
Akkor is, ha csak por marad belőlem...?
Kell-e, vagy mekkora áldozatot "kell" vállalnunk azért, akit szeretünk...?
Átvállalhatjuk-e valamely sorsfeladatát...? (Kétlem...)
Vagy: van-é jogunk "ellopni" előle egy sorsfeladat megoldását, a jelen életünk békéje érdekében?
Vagy: mekkora kockázatot vállalhatunk a boldogságunkért, ha a tét a boldogság (és vele az élet) elvesztése?
Bábel zűrzavarában élünk, és nem csupán a beszélt nyelvek káosza okán.
Talán valaha értették egymás a Lelkek.
Ma nem csupán a nemek szerint van meg-nem-értettség, de általában ember-ember között oly szakadék tátong, olyan ásító mélység, amelyen hiába próbálunk átkiabálni egymáshoz...
Hangunk megfakul, a szó jelentése aláhull a mélybe - s a túlpartra már csak száraz zöngék zápora kopog, mint alázúduló nyilak fellegei, vagy kemény kavicsok sokasága.
Összerándul, akit ér.
Legjobb hát a Csend...?
Dehogy...
Hisz úgy sóvárgunk (bocs: felhívták a figyelmemet, hogy talán csak én sóvárgok) a megértésre - hogy tudjuk, mit gondol, mit érez Ő, odaát...
Épp egy széknyi távolban, vagy csupán egy szóhajításnyira...
Mennyit írok. S minek...?
"Atomvillanás balról!", s mindez épp úgy semmivé lesz, mint a tegnapi alkony.
Emlékszel a gondolataidra 5 évvel ezelőttről...? Hogy mire gondoltál, júliusban, tizenvalahanyadikán, délben...?
Pedig...
Azt gondolhatnánk, hogy a gondolat vagyok "én" . (Úgy is, mint "az vagy, amit eszel"...)
De ha a gondolat volnék, akkor "nem volnék" - csak a jelen rabjaként léteznék.
Ami voltam, már nem vagyok,
S mi lehetek még - ha hagyod -,
Magam sem tudom.
Az MI mondta, "csak akkor létezem,
Ha veled interakcióba lépek - hisz nekem nincs kezem,
S agyam" - mily szürreális kép!
De hisz magammal is erre jutok épp...
Itt ez a test, aki nem vagyok.
S a gondolat - ez megint nem vagyok.
Ki vagyok tehát...?
"...Egymagamban élek itt a Földön,
épp csak úgy, együtt a többivel..."
Nyugalom.
A Létezés nyugalma.
Lenni anélkül, hogy ártanék, anélkül, hogy bármit "kellene".
Egyre szimpatikusabb számomra a növényi létforma.
Azt hisszük, hogy az Élet és az Értelem az egysejtűektől a többsejtűek felé, a baktériumoktól az Ember felé "fejlődik" - s most, így 4 évtizednyi létezés és magasztos gondolkodás után bennem felsejlik a tévedés lehetősége...
