"Ha a gyerekemnek láza van, jobban érdekel, mint az emberiség minden gondja. Jobban féltem, mint az egész világot. Ha
válságba kerül a házasságom, az Örökkévalóság kérdése nem foglalkoztat, csak az, hogy mi lesz most velünk.
A "kis dolgok" végtelenül nagyok - mert életünk apró kis
láncszemekből van összekapcsolva. Közellátók vagyunk. Mégis azt mondom,
néha meg kell néznünk az EGÉSZ LÁNCOT, különben nem értjük egyetlen
szemecskéjét sem.
Kik vagyunk hát, mi emberek, akikben ott rejlik a két sorsszerep: férfi és a nő?
Lucifer azt mondja a Tragédiában:
"Miért is kezdtem az emberrel nagyot,
Ki sárból, napsugárból összegyúrva
Tudásra törpe, és vakságra nagy."
Sárból és napsugárból vagyunk összegyúrva, igen. Anyagból s fényből.
Állatból és Istenből.
Az Ember az, aki összeköti a legalsó s a
legfelsőbb világokat. Tudata az örök titkokat kutatja - közben
kacsacombot rág. Imádkozik, de WC-re szalad. Szerelmes verset ír - és
vértől duzzadt öllel szeretkezik. Mohón falja a szép könyveket - de a
marhasültet is, kovászos uborkával.
Az ember lényege nem az Értelem - néha az állat is meglepően
intelligens -, hanem, hogy tud az Istenről: összeköti az Eget és Földet.
A természetfelettit a természetivel.
Feje fönt - talpai lent, mint a kínai "ember" képjelén. Megértheted
magadat etológiailag, mert minden állati múlt benne van a testedben,
mely még egysejtű múltjára is "ösztönösen" emlékezik.
Megértheted magad lélektanilag, mert a lelked s a benne kavargó
érzelmi energiák kötik össze a föntit a lentivel. Alulról sugárzik az
ösztöni múlt, felülről pedig a magasabb tudatosság fénye: ez az emberi
lélek sajátossága.
És megértheted magadat spirituálisan -
vagyis a benned lévő "napsugárból", mert halhatatlan szellem is vagy.
Manapság erről az utóbbiról semmit sem tudunk. Úgy látjuk, alulról
eredtünk. Intelligens majmok vagyunk, és eszméinket az agysejtjeink
állítják elő.
Az ősi hagyomány az embert felülről származtatja, a természetfeletti
világból, míg a jelenleg divatos materializmus szerint csak művelt
csimpánzok vagyunk, akik nemcsak hidrogénbombákat tudunk kitalálni, de
Istent, sőt, isteneket is.
Az Emberben lévő Nő "gyárilag" valaha a Föld oldalán volt. Ezért
neveztük el az Anyáról az "anyagot", és a Mutterről, a Materről a
"materializmust."
A Férfi pedig az Ég oldalán volt. A szellemi oldalon. És a szerepe
nem az volt, amit a mai materialista tudomány állít, hogy halászott,
vadászott, kőbaltával agyonverte a konkurenciát, és a leütött bölényeket
hazacipelte az asszonyainak, hogy közösen megzabálják - hanem
az, hogy
megteremtette a szellemi hagyományokat, a vallásokat, a morált, vagyis
az Értelmes Létre való emlékezés különféle formáit.
Minden istentudat az emberiség ősmúltjából eredt, amikor a férfi még
valóban Férfi volt. Fölfelé nézett, és látta, hogy az Ember magasról
lesüllyedt, szellemi lény. Életének égi értelme volt, és lehozta a
földre a Szépséget, az Értelmet, az Erkölcsöt, a Törvényt és a nemes
életrendet. Lehozta a halhatatlanság tudatát. Volt idő, amikor egy
paraszt sokkal magasabb rendű életet élt, mint ma, az akadémiák elnökei.
A Nő pedig egy ilyen férfinek volt a szerelme, anyja, vagy gyermekének anyja.
Fölnézett rá, mert ilyen társa volt. Ma is fölnézel rá, ha szerelmes vagy belé!
A szerelmes nő - addig a rövid ideig, míg szerelmes - ma is így látja
a férfit. Tiszteli. Büszke rá. És odaadja magát, hogy megváltsa, vagy
anyává tegye.
Amíg egy nő szerelmes belénk, így lát bennünket ma is, a
huszonegyedik század zűrzavarában. Ezért mondom, hogy a szerelem
valláshoz hasonló érzés. Misztérium.
Ilyenkor a nő átlát tört arcunk romjain, és megpillantja a tiszta
mintát, mely ott él, talán nem is bennünk, hanem az ő emlékezetében.
Fehér lovon jövünk érte, egy csókkal felébresztjük a hétköznapok
álmából, és elvisszük az égi palotánkba, hogy két erős karunkban megélje
a valódi nőiségét.
Szándékosan mondok ilyen röhejesen cikis mondatokat, hogy érthetővé
tegyem azt a tiszta archetípust, amely ma is él bennünk, csak mélyen
elsüllyedve a világ pocsolyájába.
A "szerelmes" látás
egy mai nő életében kb.
húsz percig tart. Jó esetben néhány napig, vagy hétig. Aztán a látomása
eloszlik, s újra megpillantja valódi arcunkat: látja, hogy
tekintetünkben erő helyett erőszak és bizonytalanság van. Pillantásunk
nem nyílt, hanem taktikázó, önző és hazug.
Abban a pillanatban, amikor egy nő már nem a szívével lát bennünket, s
nem egy régen elsüllyedt eszményképet vetít ránk, észreveszi, hogy
vacakok lettünk. Sajnos. Nem a férfiuralommal van baj! Az szép és nemes -
ha
igazi.
Ennek a méltóságát, tartását, erejét elvesztett mai férfinek az uralmáról van szó. Ez ronda és embertelen.
A történelem egyre veszedelmesebb átváltozásai során bekövetkezett
ugyanis az, amit Konrad Lorenz "embervoltunk hanyatlásának" nevez.
Krízisben élünk. Világválságban. Ez azt jelenti, hogy az eszméink
kiüresedtek és az ősi tiszta minták felismerhetetlenül eltorzultak.
Ma nincsenek "igazi" férfiak. Ahogy, természetesen, igazi nők sincsenek már.
Torz másai vagyunk annak a valódi Képnek, amelyet csak akkor veszünk
észre, ha szerelmesek vagyunk egymásba. Ahogy egy békában meglátjuk az
elvarázsolt királyfit, úgy pillantja meg egy nő a mai karikatúrában az
igazi Férfi arcát."
Ezzel (az utolsó bekezdéssel) megint csak nem tudok azonosulni.
"Amit gondolok, azt mondom, s mindez Teérted, melletted szól."Ez az én hitvallásom.
Nevezhetsz önzőnek, de hazugnak nem! Sem taktikázónak. Próbálom elsajátítani a játék fortélyait - azt, amit mások ösztönösen éreznek. Mert a játék jó - a többiek is élvezik, és én is szeretném játszani. Nem taktikából, nem ártószándékkal - és csak addig, míg mindketten élvezzük a játékot...
Erőszak...?
Az vesse rám az első követ, akivel valaha erőszakos voltam.
Bizonytalanság...? Egyre kevesebb.
Vajon ahhoz, hogy a Nő fel tudjon nézni a Férfira, hogy büszke legyen rá, hogy tisztelni tudja... Kevés az Ember maga...?
Valakit csak az eredményeiért lehet tisztelni, szeretni, felnézni rá, büszkének lenni rá...?
