"...Olvasni azt jelenti, hogy egy lángelme társaságába kerülsz.
Shakespeare, Tolsztoj,
Dosztojevszkij, Madách és Mikszáth Kálmán
vendége lehetsz:
meghívnak magukhoz, s együtt érezhetsz, együtt
gondolkozhatsz velük; láthatsz a szemükkel, hallhatsz a
fülükkel,
fölébresztik benned
azokat az alvó sejtéseidet, amelyek nélkülük
sohasem jutottak volna a tudomásodra; rádöbbent arra, hogy
lelked
mélyén te is
zseni vagy - még akkor
is, ha önmagadtól
erre
sohasem jöttél volna
rá - azáltal, hogy átéled az ő világukat, s
otthont teremtesz
magadnak benne. Amíg olvasod, te
leszel Ők, s
bár a könyv, a "kotta" előtted van, de a zene a te
fejedben szól.
Te vagy Hamlet, Lear
király, Raszkolnyikov, Ádám és Lucifer, ott
élsz, ahol ők,
azt gondolod, amit ők -
amíg olvasol: lángelme
vagy.
Ettől az élménytől,
a zsenivé válás élményétől
foszt meg az
eltudományosított
oktatás, ahogy a
szentség élményétől is
megfoszt a teológia,
mert nem mondja el a lényeget, hogy az
író
nem
"olvasóknak",
hanem szerzőtársaknak, lélektársaknak,
szellemtársaknak ír,
ahogy az Evangélium sem "híveknek", hanem a
bennünk lakó és mélyen-mélyen elrejtett Krisztusoknak üzen!
A rongálást nemcsak
a "tudomány", hanem a
kultúripar is műveli,
amikor filmet, tévéjátékot, képregényt készít egy-egy
remekműből.
Kimarkolja
belőle a legértéktelenebb részt,
a sztorit, és
otthagyja a lángelme
lelkét és világát. Tolsztoj hétszer írta át
a Háború és
békét, minden sorát és jelzőjét
egy nagy szómágus
gondosságával
válogatta ki, és
a mondatok észrevehetetlen
varázslatával egy
olyan világba von bele, ahol az
emberi élet
legapróbb és legnagyobb
kérdéseit szinte az
Isten szemével
láthatod - s mi maradt ebből a filmben?
Semmi.
Egy ócska giccs.
Egy kosztümös,
háborús műtörténet, ipari tömegcikk, néhány neves
színész közepes produkciója.
Kimaradt belőle a lényeg: hogy Lev Tolsztoj vendége lehetsz..."
