Hit, hivatás - hinyje...!

Érdekes "kritikát" kaptam tegnap Ágotától, aki amúgy értelmes és kedves nő, friss házas, és lelkész.

Mesélte az élményeit a gimis osztálytalálkozójáról, aminek a summázata az volt, hogy azok, akik nem voltak hívők / aktív hívők az osztályából talán felmutathatnak szakmai sikereket, de a magánéletük csőd. Se egy értelmes kapcsolat, se gyerek, se semmi...

(Régen őt tartották csodabogárnak a hite miatt.)



:D

Persze, tudom. Kritika akkor, ha annak akarom felfogni, ha "magamra veszem".



Sanyival, a munkatársunkkal is érdekes "beszélgetésünk" volt, aki pedig közölte, hogy az Istennel való kapcsolatom aligha "90%-os"...

(Felmerült, hogy mi motivál a közösség programjain való részvételre - és én bátorkodtam megfogalmazni, hogy úgy érzem, "elég közel vagyok Istenhez", míg az elhívásom terén sokkal több fejlődni- és tennivalóm van, ezért az anno a gyülekezetben tervezett szemléletformálás-projekt az elsődleges indokom. (Túl azon, hogy szeretem a közösséget, és feltöltenek az alkalmak, mikor összeülünk együtt gondolkodni Isten tanításairól.))



Érdekes pszichológiai "probléma", hogy egyre erősödőnek érzem az elhívásom. Ami hordozza a kockázatot a "munka/magánélet" egyensúlya vonatkozásában.

Miközben a vezérigazgatónk - maga is családanya - épp arról beszélt egy vállalati képzésen, hogy mikor azt hisszük, a maximumot nyújtjuk, jön a gyerek, és rádöbbenünk, hogy "van még néhány plusz kezünk"...


Vajon ez az "erősödés"-érzés valóban pozitív erősödés, vagy "csak" felborul az egyensúlyom?
Menekülés a kevésbé eredményes területekről...?


Újdonsül coach barátném pedig emlékeztet rá, hogy érzelmileg nem kell mindent (és mindenkit) "beengedni".

Fontos gondolat, szükségem is volt az emlékeztetésre, "de"...

Vajon nem az különböztet-e meg az elridegült jelen emberétől, hogy bennem igenis többek felé van érzelmi reakció, felelősségérzet...?

Ha ezt - önvédelemből tompítom - nem simulok-e bele az átlagba...?

Nem csak visszasüllyedek oda?



Ilyenek kavarognak bennem éppen. :)

Szép álmokat! ;)