Ezer éve nem írtam.
Így érzem.
Hiányzik.
"De olyan rövidek a napok..."
Valóban nem férhet bele mindig, minden.
De ami számunkra fontos, annak olykor igenis bele kell férnie. Ezért írok.
Próbálok nem "futtában", nem rohanva.
Újra olvasom (útközben :D) Bachtól a Híd az örökkévalóságon át-ot.
Találkozásuk történetét a feleségével.
Azt vettem észre, hogy az utóbbi időben (amióta nem olvastam offline könyvet), kevésbé voltam "jelen" a napjaimban.
Otthon, a közös jelenünkben igen - de én a saját pillanataimban, a "saját életemben" nem.
Azt tanítják a keletiek (is), hogy a Lélek felvesz egy jelmezt (személyiség) erre az életre, hogy tapasztalatokat gyűjtsön.
De a személyiségünk mellett még ezer szerepet is felvesz a szereplő, akit élünk - a munkájában, hivatásában, családjában, kapcsolataiban.
A hétköznapokban, mint egy kaleidoszkópban, vagy a mozivásznon - gyorsan ugrálunk egyik szerepből a másikba, s közben elfelejtünk* igazán önmagunkkal lenni.
(*Nyilván minden Tbsz/1. személyben való megfogalmazás Esz/1. személyben értendő - mindenkinek lehet más megélése, és mindenféle hasonlóság az Olvasó szubjektív valóságával csupán a véletlen műve. A Szerk.)
Mentem az utcán ügyfélhez, közben olvastam - befejeztem egy oldalt, felnéztem, és olyan élményem volt, mint mikor fejes után feljössz a víz alól... Körbenéztem, és megláttam a virágzó fákat, a napsütést, a felhőket, az embereket az utcán... Valahogy tisztábban, mint előtte.
És rájöttem, milyen rég néztem már szét így, nyitott szemmel.
---
Mostanában sokszor kerül elő témaként, hogy a srácaink mennyire másképp érzékelik a világot. Persze, nem így kerül elő, inkább "én nem értem, hogy lehetnek ennyire figyelmetlenek!", vagy "kikészülök tőle, hogy ötvenezredszer mondom el, és ugyanúgy nem marad meg...!" - így, és ehhez hasonlókkal.
Ez utóbb odáig "fajult", hogy Párom elsírta magát. Mert nem így indultak el az úton, amíg napi szinten velük lehetett.
Amióta heti váltásban vannak velünk, azóta romlik ez a helyzet.
Most ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy talán elnézőbbnek kellene lennem velük.
Elvégre egy sokkal nehezebb létidőt választottak maguknak.
Talán azért tompul ("előre programozottan") a figyelmük, hogy könnyebben elviseljék majd mindazt, amivel szembe kell nézniük a következő 80 évben.
Talán azért van kevesebb affinitásuk az apró szépségekhez a természetben (a lábuk előtt, a kertben, az utcán), hogy kevésbé hiányozzanak majd nekik, hogyha elmossa őket a változás.
Van az a hasonlat, ami az emberi fajt a vírusok közé sorolja a viselkedése alapján.
A minap felmerült bennem, hogy mi van, ha ez nem csak hasonlat?
"Felbomlik a bioszféra."
Kezdjük felfedezni (23:59:50-kor), hogy"a fák talán kommunikálnak egymással", "talán az erdőket egy nagy organizmusként is lehet értelmezni, nem csak önálló fák halmazaként", "az MI segíthet megérteni az állatok nyelvét"...
Mi van, ha a Föld az organizmus valójában? Ha minden egyéb rajta/"benne" olyan, mint a sejtszervecskék? És az ember ezeket a sejtszervecskéket pusztítja el egymás után - ez pedig olyan szintet ért el, hogy most már az organizmus képtelen fenntartani az életfolyamatait...
Akkor valóban nem vagyunk mások, mint egy sejten belül önmagát másoló, sokszorosító és közben a sejtet elpusztító vírus.
Elég kiábrándító gondolat. Vajon hányan jutnak el idáig? Hányan veszik a fáradtságot, hogy változtassanak?
Ha a srácainknak ez a jövő a választott létidejük, talán elnézőbbnek kellene lennem hozzájuk.
---
Talán ez lehet a magyarázat.
A jelenlét a pillanatban. Még a szerepeken belüli pillanatokban is.
Emiatt érzékelem én másképp az időt.
Ott vagyok, azt csinálom, ahol és amit éppen.
"...Múlt és jövő, nagy tenger egy kebelnek,
megférhetetlen oly kicsiny tanyán..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)