Adott a tudat.
Egy darabig elvagy a fejlődés egyik-másik lépcsőfokán, de aztán tovább lépsz.
Fejlődsz a tapasztalások által - akarva-akaratlanul változol, mert nyomot hagynak benned.
Így emelkedünk egyre feljebb, egyre közelebb a fényhez a tökéletesedés útján.
Így kerülünk egyre közelebb "Istenhez", a létezés értelméhez, valódi önmagunkhoz.
Időről-időre mégis... Szabad akaratunkból elfelejtjük a fejlődés vívmányait, elfelejtjük, hogy fennkölt tudatok vagyunk, akik a Fény Útján járnak és visszasüllyedünk az elemi lét szintjére.
Egy nő karjaiban nem csak a világ, de a Létezés mindensége is egy szobányi buborékra szűkül, az érzékelés szinte csak a tapintás határaiig terjed, és a belső mélységekből sem marad más, csak az emésztő, pusztító vágy - közelebb kerülni, felfalni, szétszaggatni és felszívni-magunkba oldani Őt...
Őt, aki tébolyító természetességgel, a puszta létével emlékeztet rá, honnan jöttünk, és mennyire gyengék is vagyunk valójában...
Persze talán akarunk is gyengék lenni...
Hisz minden izomnak kell a lazulás, hogy ismét erős lehessen.
Így a fejlődés útjáról újra és újra az alapok mocsarába zuhanunk vissza.
Abban a pillanatban, amikor elvesztem a fejem, és csak a pillanat van, és a hús a bőrömön, és a sóhajok a fülemben - abban a pillanatban...
Ember vagyok...
Vagy még annál is kevesebb...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)