Mi van akkor...? - avagy, ami nekünk nem sikerül

Proof soundtrack 1#


Miről is szól az életünk...?

Hogy pontosítsak - mit is választunk kerettörténetnek az életünkhöz...?

Keresünk.

Valamit, ami nincs meg, ami hiányzik.
Valamit, amit mástól remélünk megkapni, máshol remélünk megtalálni.
Valójában talán nem is egy konkrét dolgot - valójában talán csak az érzést, hogy valami hiányzik.

(Mindegy, mi - csak hiányozzon...?)


Ezért akarunk valakit magunk mellé.
Valakit, akihez szólhatunk, akihez odabújhatunk, akit hibáztathatunk, akivel sírhatunk, akitől elvárhatjuk, hogy jobbá tegye, ami nekünk nem sikerül...

Egy életen át keresünk - a hibáztatás-része remekül megy, ezért időről-időre újra és újra keresünk (így legalább teljesül a "mindig hiányozzon valami" vágya is)...




"Valaki kell."

Ez az alaptézis.

De...


Telnek az évek.

(Anyám - tudod, az a negyvenes nő a képeken - lassan hatvan felé közelít...

HATVAN FELÉ...!!!

Nagyanyám - Ő az a "hatvanéves nő a képeken"...! Nem az anyám...!!!!)


Telnek az évek, a hajunk lassan őszül, a gyermekeink előbb a háromkerekűt cserélik kétkerekűre, aztán a délutáni edzést bulikra, és végül minket "a haverjaikra"...

Persze nincs ezzel baj, hiszen csak élik az életüket - felnőnek...



Na és mi lesz közben velünk...?

Ha "megtaláltunk" valakit, aki mellett ki is bírtuk, hogy ne üldözzük el, akkor az életünkben - amelyben az elmúlt 18-20 évben a gyerekzsivajtól alig hallottuk egymást (bár nem is zavart, hisz ők "a mi szemünk fényei") - ismét "ketten maradunk"...

És kiderül, tudunk-e még - emlékszünk-e még rá, hogyan is kell szeretni a másikat...?
Mert 18-20 év alatt (reméljük) jó szülővé váltunk - főállásban.
De vajon nem felejtkeztünk-e meg közben valamiről?
Valakiről...?

Ha igen, akkor most jön az újabb próbatétel.


Ami viszont még érdekesebb, ha - mikor becsukódik az az ajtó a szeretett gyermekünk mögött...

Ha a ház üres marad.

Hogy mi hibáztunk, vagy a Sors akarta, hogy elveszítsük Őt, akire rátaláltunk - mindegy.

A kérdés:

Mi van akkor, ha egyedül kell végigélnünk az életünket?
Megtanulunk élni?
Vagy ez csak 30-40évesen működik úgy-ahogy, amíg tudat alatt még hitegethetjük magunkkal, hogy "még lehet..."...?

Ott állok, hatvanévesen. A gyerek már felnőtt, önálló. Én pedig ismét "baromira ráérek". Magamra. A gondolataimra.

"Minek a múlton töprengeni ó, Ká...?!"

Mihez kezdek a hátralévő 20-40 évben...?

a) olyan szinten működtettem a teremtést, mint a keletiek - 60 évesen is fitt vagyok - megyek sportolni, jógázom, meditálok, olvasok, írok, utazom.

b) megöregedtem. A testem elkopott, mint a régi ballonkabát. Korlátoz. Így marad a tudatom szabadsága.

Megtanulunk-e egyedül élni anélkül, hogy magányosak lennénk..? (Mindig visszaváltok többesszámba... :( )

Megtanulok-e egyedül élni úgy, hogy közben nem vagyok depis a magánytól...?

(Most depis vagyok...? Nem hiszem. Voltam - és az nem itt kezdődik. Ugyanakkor felmerül, hogy az élet vajon itt kezdődik-e...? Vagy csendben "elfelejtem" inkább, hogy ne kelljen szembenéznem magammal...?)




Szóval...?

00:15:35 - még csak itt tartok.