Szorongás, avagy ha van veszteni valóm...

Milyen érdekes érzés a szorongás...


Egész elfelejtettem már, milyen is...



Persze, ha tudom, hogy "örök lélek vagyok"...




De ha azt is tudom, mit szeretnék megélni ebben az életben...?

Ha azt is tudom, miről/kiről nem szeretnék lemondani...?


Ha azt érzem, hogy nem véletlenül kaptam a lehetőséget...?

Hogy ez ajándék...?


És ha szeretném megbecsülni...?




Akkor "mért nem tettem ezt korábban..."

:(




Nem vagyok jobb, mint mások...!

Nem vagyok hibátlan...!


Sőt, pont olyan ostoba vagyok, mint a rosszgyerekek...!




Amíg csak magam voltam, sebezhetetlennek éreztem magam.


"Történhet bármi, nem fontos, és túl"élem"..." (Hisz örök lélek vagyok...)


De most...


Ostoba dolog, de nem vagyok már "egyedül"...



Egy belső csarnokban, ahová a beomlott kupolán át napfény hull a földre - valahol életre kelt egy magocska...


Bennem van.

A fény hívta életre...



Apró kis hajszágyökereit belém eresztette...

Érzem, ahogy finoman lüktet benne az élet.



Látni szeretném, mivé fejlődik...


Látni a virágait...




Valaha virágzó kert volt e kopárság helyén.




És most újra vágyom a színekre...



Vágyom gondoskodni róla.




Törődni vele.



Mostmár újra van veszíteni valóm...