Tanácstalanságok

2012.10.10.


Vajon mindannyian menekülünk…?

Csak magunkkal szemben nem merünk elég kritikusnak lenni..?
Bevallani, hogy mi is…?

Vajon az a képem, hogy bár a szerelem nem, de a szeretet igen is örök – hogy az anyagi világban igenis megtalálható a vágyott örökkévalóság, méghozzá éppen bennünk-egymásban-Istenben, a lelkekben és Istenben, a szeretetben…?

Vajon ez is csak illúzió…?

Naivitás…?

Ostoba dolog – részemről is ostoba dolog másban, magamon kívül keresni a teljesség élményét…?

Vagy éppen csak túl komolyan veszek mindenkit…?

Sokszor talán jobban, mint ők maguk magukat…?


Megint csak a kérdések…


Hogyan különböztetem meg az elmétől a tudat tanácstalanságait…?

Van értelme arra várni, hogy egyszer találkozom valakivel, aki elég komoly lesz hozzá, elég kiforrott és szilárd, hogy építeni lehessen rá…?


Vagy én kifelé éppen ilyen kiszámíthatatlannak, „megbízhatatlannak” látszom…?


Vagy ezzel már megint, és fel sem ismerten önző elvárást fogalmazok meg elfogadás helyett…?


 ****


2012.10.11.


És lám.

Azért  úgy fest, mégis csak képes vagyok "fejlődni" önmagamhoz képest...