Előrebocsátom, hogy az alábbi cikk nem híreket, nem tudományos jelenségeket, eredményeket, nem szuper recept-tippeket, vagy aktuálpolitikai kérdéseket feszeget. Sőt, még csak az univerzum válaszaival sem szolgál majd az élet nagy kérdéseire, ha végig olvasod. És nem leszel 77 évig balszerencsés sem, ha nem osztod meg legalább 7 barátoddal. Csupán kiragadja a figyelmed a hétköznapok zsongásából. Ráébreszt, hogy “milyen régen volt utoljára időd” olyasmin gondolkodni, ami meghatározza a boldogságodat, az önképedet, a belső harmóniádon keresztül a sikereidet, végeredményben – az életed.
Nemrégiben a Magyarországra érkező menekültek kapcsán, illetve az ukrán incidens nyomán kiéleződő nemzetközi konfliktusról szóló híradások táptalaján ismét szóba került, hogy a menekültáradatot vallási meggyőződésből harcoló csoportoknak (is / IS) köszönhetjük.
Érdeklődve a témában elkezdtem olvasni az iszlámról. Félreértések elkerülése végett, még semmit nem tudok róla. Pontosabban ahhoz, hogy megalapozott véleményt formáljak, ahhoz képest “semmit”. Az első benyomásom – az első három, az iszlámmal foglalkozó kiadvány elolvasása után ugyanakkor az, hogy – legalábbis a kiadványok szerzői tolmácsolásában – az iszlám egy “tiltó vallás”. Oldalakon keresztül olvashatunk ezekben állításokat, melyek alapja körülbelül ez: “higgyétek, mert a Koránban ez van írva”, majd még hosszú-hosszú felsorolás arról, mit tilt meg Isten, mi az amit “tenni kell”.
Ahogy a kereszténységben is, itt is menny, vagy pokol jut a “jóknak” és a “bűnösöknek”.
Írásunk témája azonban nem egyik, vagy másik vallás (ahhoz alaposabb tanulmányozásuk szükséges, amihez pedig időre van szükség). Ezek csak a magvait hintették el a gondolatoknak, amelyekről olvashatsz, Kedves Olvasó.
E cikk témája a modern értékrend. Pontosabban Az Értékrend. Bizonyára jókora irodalma van a jó-rossz fogalmaink kialakulásának. Bizonyára leírták már pszichológusok, társadalomtudósok, hogyan jön létre a fejlődő emberi tudatunkban annak megkülönböztetése, hogy mit “szabad”, mit “nem szabad”.
Vajon hogyan jön létre a szeretet? Szándékosan választottam ennyire alapérzést, hogy földrajzi-, kulturális-, vallási különbözőségektől függetlenül, az emberre érvényes alaptézishez nyúljunk vissza. Hiszen mind emberek vagyunk, mindannyiunkat anya szült, mindannyiunk földi léte véges, és mindannyian ugyanarra vágyunk – szeretni és szeretve lenni.
Vajon a Bibliában “hallottunk először” arról, hogy “akképp cselekedj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled cselekedjenek”? Vagy ez a mentalitás mélyebbről, korábbról ered? Te, Kedves Olvasó, úgy érzed, számodra magyarázatra szorul ez az elv? Nem? Pedig talán nem is vagy keresztény. Talán nem is vagy vallásos. Vagy épp hindu vagy, vagy muzulmán. Talán nem is olvastad a Bibliát.
Akkor?
Honnan ered az értékrend eme alapköve? Igazi axiómának is nevezhetjük – logikailag megcáfolhatatlan alaptézisnek. Ha viszont ezt elfogadjuk, hová tegyük az “uralkodó isten” képét? Aki megmondja, hogy csak Ő van, és minden más hazugság (bármelyik vallásnak legyen igaza, “mind ezt mondja”), aki megmondja, hogy mit “kell tenned”, és “megtilt” dolgokat. (Hogy előbb kijelenti, hogy az embert ne hasonlítgassuk Istenhez, azt tekintsük retorikai fogásnak.) Hová tegyük a korrupt politikusainkat?
…Ott egy csikk –
Vedd fel,
Csúszópénz –
vedd el,
Félrelép –
kend el,
Tisztesség –
Nem kell.
Ha nem kell
kéri más,
Legyél vak –
Ne is lásd,
Ha kínos,
mélyre ásd,
Ha kérdik,
Szádat tátsd!
Vond a vállad,
Nincs nálad,
Hazudj,
Hogy csak párat –
Elvarrtál
minden szálat –
Az ember
Belefáradt…
Alvin és a mókusok – Mi ilyenkor szoktunk sírni
Ha magadba nézel, és azt találod, e tézis (“akképp cselekedj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled cselekedjenek”) rád is igaz, Kedves Olvasó – akkor mi az oka annak, hogy mégsem eszerint élsz? (Ha eszerint élnénk, akkor világbéke lenne, szeretet és testvériség a világban.) Vajon hol fészkelte be magát az értékrendünkbe a felelősséghárítás? Tudod – hogy másra mutogatunk! Azok a mondatok, amik úgy kezdődnek, hogy “Igen, de…”
“Igen, de a Másik sem úgy él…”
“Igen, de velem is úgy bántak…”
“Igen, de az én valakim előbbre való…”
“Igen, de ez idealizmus…”
Satöbbi.
Tehát? Mi a szeretet? Te, amikor valakit szeretsz, vajon azt érzed, hogy irányítanod kell? Megtiltani ezt-azt? Meghatározni, mit tegyen, mit ne tegyen…? Vagy csupán örömet okoz a létezése? Vagy csupán élvezed a társaságát, a mosolyát, az örömét – netán, hogy viszontszeret? Én még sosem éreztem úgy (pedig azt hiszem, szerettem néhány embert életemben), hogy “Úgy szeretlek – ne edd meg az almás pitét!” Vagy “Úgy szeretlek, hogy mosogass már el!” Ez az érték valahogy a kezdetektől a részünk. Születésünktől fogva képesek vagyunk a szeretetre. Mégis ártunk egymásnak magunk körül. Bár valahol mélyen tudjuk, hogy amit mi adunk, azt kapjuk vissza, és bár mélyen mind szeretve lenni vágyunk – mégsem szeretetet adunk egymásnak. Miért? A modern értékrendben helyet kapott a felelősséghárítás.
“Én csak azért csináltam, mert ő is…”
“Én csak a parancsot teljesítettem…”
“Én csak Isten szavát követtem…”
Megszabadultunk a gondolkodás felelősségétől. Levetettük a mérlegelés felelősségét. Miért? Valóban levethetjük-e ezeket? Vagy valóban lesz egy “Ítélet napja”? Te, Kedves Olvasó viseled-e a felelősségeidet? És még csak az alapértékekből származó felelősségeinknél tartok. Persze ezekből vezethető le a szülői felelősség, az állampolgári felelősség, a hivatali felelősség is.
Átlépünk a földön fekvőkön? Elfordulunk a koldulók láttán? Fintorgunk a hajléktalanok miatt? Félünk a menekültektől? Elítéljük a kisebbséghez tartozókat?
Csoda-e mindezek mellett, ha nem találjuk a harmóniát magunkban, az életünkben, bármennyire keressük is? Hiszen bennünk ott az a fránya axióma – és ellenére cselekszünk nap, mint nap. Belső feszültségeink villámhárítói pedig szükségszerűen a külső (emberi) kapcsolataink lesznek. És már fújhatjuk is a vágyat, hogy “szeressenek minket”.
Akkor…? A boldogság valójában a felelősségvállalással kezdődik? Alapja a szeretet? A bizalom?
A modern ember értékrendjében mintha a kényelem fogalmát összekeverné a boldogsággal. Pedig – minden “hobbi”, a “fitt élet ideálja”, a “világlátás divatja”, a trendi stílus mind-mind keresés, és “keserves küzdelem”, hogy mások elfogadjanak minket. Külsőségekbe menekülünk ahelyett, hogy szembe néznénk a belső kérdéseinkkel. A felelősségeinkkel. Ahelyett, hogy megteremtenénk a belső harmóniánkat.
Vajon Isten, aki tökéletes (fogadjuk el, mint hipotetikus tényt), emberi korlátokkal küzdene? Aligha. Így hát aligha gyakorolná a hatalmát olyan kicsinyes megnyilvánulásokkal, mint hogy bizonygassa, hogy Ő az egyetlen. Pláne akkor, ha valóban Ő az Egyetlen.
Felkészültél? Pedig szóltam. Itt a vége. Nem azért, mert “végére értünk”, nem azért, mert “kész van”, nem azért, mert “ne lehetne továbbfűzni”. De talán így is szolgáltunk elég továbbgondolni-valóval?
Iránymutatással?
