Út Lélektől Lélekig, avagy "hol a Lélek, mikor megbeszéljük a bevásárlólistát?"

Elgondolkodtam.

Az életemen, a hétköznapjaimon, az életem szereplőin.

...

Vicces!

A dolgom, hogy meghallgassam mások gondolatait, és megosszam velük az enyémeket. Úgy hogy a kettő szintézise segítse őket "jobban dönteni".

És most azon gondolkodom - az írás kapcsán - hogy egyáltalán van-e még bárki a világon, akinek kell, hogy mondjak bármit...?

Ha valamit mondok, mit számít az az én életemben, hogy valaki máshol, kilométerek ezreire akár, egy másik életben megérti-e, amint ki akarok fejezni...?

Én magam döntöm el, hogy kinek a megértése számít...

Viszont, ha csak egy ember megértése számít, akkor a mondanivalóm csak Neki szól valójában...

Akkor tulajdonképpen csak Vele beszélgetek - s akkor világ elé tárni, ami Neki szól...?

Mintha másnak mondanám, hogy "Szeretlek".

...


Az utóbbi időben keveset olvastam, és azt hiszem, ez nem jó!


De azt is észre veszem, hogy kevesebbet gondolkodtam-

Ez egyfelől szintén nem jó - olyan, mintha aludnék, mint mikor beleéled magad egy filmbe, és egészen elfelejted, hogy csak egy film...

Másfelől arra utal, hogy többet cselekszem - ami pedig ugye jó, hiszen a cselekedeteink vezetnek tapasztaláshoz, és végül is ezért vagyunk itt.


Ha megkérdeznék, miért élem bele magam a filmbe, ha tudom, hogy "csak egy film", azt mondanám, "azért, mert élvezem!"

Mert egy szereplője ennek a filmnek kedves számomra. A film lehetőséget ad rá, hogy együtt legyünk, hogy meghallgassam...


Hogyan különíthetjük el, hogy valamit csak játszunk, mert az is a szerepünkhöz tartozik, vagy valóban megéljük a történéseket - tudatos szereplőként, "jelen vagyunk" a pillanatokban, és kedvünk szerint alakítjuk a történetet...?

Például az a felem, amelyik ilyesmin töpreng, hol volt ez elmúlt évben...?

Hol van a pörgős hétköznapok, a bevásárlás, a munka forgatagában...?

Hol a Lélek, mikor megbeszéljük a bevásárlólistát...?



Egy év.

Nem gondoltam volna, hogy "ez lesz belőle".

Amikor három milliméter távolság áthághatatlan határ volt, és a Létezés egy sátornyi buborékra szűkült, a csodálkozás és végtelen öröm mindenségberobbanó pillanatába sűrítve.


Jelentős döntés volt.

Ma már látom. :)

Üzenet...

"Ha fontos neked a rend az életedben, kapsz rendetlenséget, hogy legyen mit rendbe tenned. 
Ha felhagysz a görcsös harccal a rendetlenség ellen, megszűnik a feszültség, és vele a rendetlenség is..."




Lesek, mint ha a szatyorba'...


:)




Sound




Ez is milyen régi lecke...


És mégis idő kellett, hogy felismerjem, "hallottam már"...



Ez a zene olyan, mint... "...Engedd be a flow-t..."

Szinte érzem az Élet áramlását... :)



Sorra villannak fel szavak...


Főnix...

Átalakulás...

Kapu...

Figyelj...!

Soundtrack 1#


Ha megkérdeznék egyszer, hogy mi volt, amit a legértékesebbnek tartok a felismert tanítások közül, ezt mondanám:

"Az, hogy mindig legyek éber! Nyitott szemmel és füllel élni minden nap minden percében - észrevenni a tanításokat, amiket mindig megkapunk, bármilyen feladattal is birkózzunk éppen."


Mindig, mikor azt hiszem, hogy valamely helyzet, amit látok, amelyben csak külső - harmadik - szemlélő vagyok csupán valaki másnak szóló üzenetet hordoz - mindig rá kell döbbenjek utólag, hogy tévedtem.

Minden, ami a szemem elé kerül az életem során, nekem szól. Más sorsa, más tragédiája, más harcai...

Minden.

Minden pillanatban.


A frissen felismert leckém, hogy amellett, hogy törekszünk a csúcsot kihozni magunkból, tudnunk kell élvezni is az életet. Tudnunk kell megélni a sikert, az eredményeket, még a negatív eredményeket is.

Nem félni attól, hogy bármit is elveszíthetünk.

Hiszen, ha nyitva tartjuk a szemünk, a szívünk, és az elménk, minden pillanattal csak kaphatunk...

Soundtrack 2#







Hányszor hittem, hogy egyedül vagyok, mint most...

Hány éjszakán át, hány száz percről hittem, hogy elvesztegetem...

Szürkület

http://www.youtube.com/watch?v=X1wTdFSYK9c&list=PL2rVOQ1tSWuvIjmgG7a1wQ57mFIXzi-mc





Tél jön.

Megint.


Szeretem a Telet.

Olyan csöndes.


Elgondolkodtat; hogy vajon a hétköznapok zaja mind csak azért van-e, hogy ne halljam ezt a csöndet...?


Tanításként megkaptam a figyelmeztetést: "az emberek hajlamosak azon bánkódni, mijük nincs, vagy mijük lehetne - s közben elfelejtenek hálásnak lenni azért, amijük van."

És mikor csönd van - bennem, körülöttem - mindegyre kísért mindaz, amit nem tettem meg...


Nem nyugodhatom.


Nem elégedhetek meg.


Nem hátrálhatok.

Lehetek hálás, és egyre csak azon dolgozhatok, hogy megteremtsem, ami még hiányzik.


Néha, ilyenkor, mikor csönd van, olyannak látom az életem, mint egy előre megfestett utat.

Látom a célját, látom az utat, amerre vezet.

Látom az értelmét.


Meg kell tapasztalnom a kiteljesedést, mielőtt visszatérek. Mielőtt újra egy leszek a Mindenséggel.

Részként kell megtapasztalnom.




Bár többet tudnék adni...!

Annyiaknak tartozom, akikkel összehozott ez az élet...

Gyűlölködő olvasóm figyelmébe...

Ezt épp most kaptam.


Gandhi annyira egyszerű és tiszta gondolatokkal ajándékozott meg, immár sokadszor - és mindig csak csodálatra késztet, hogy "ilyen egyszerű, és mégsem nekem jutott eszembe"...

"A szemet-szemért azzal ér véget, hogy az egész világ megvakul."

English on the dish - avagy "angolt főztünk"

Ma voltunk a Bar-ANGOL főzőtanfolyamán, és... :)


Oké, oké! Kezdem az elején!

A fészbukon akadtunk rá. Egy angol nyelvlecke. "Még egy" - mondhatnád. De ez mégis más volt, már a hirdetése alapján is.
Tanultál már angolt egy konyhában? Na jó, nem arra gondolok, mikor általánosban anyud szekált a szódoga anyagával, miközben főzte a vasárnapi ebédet... :P

Egy full extrás, modern konyhát képzelj el, kompakt kis főzőállomásokkal. Egy receptet, amivel garantált, hogy nem találkozol szakácskönyvekben - itthon legalábbis biztos nem.
És egy szakácsot, aki eredetiben szövegel, de úgy, hogy mégsem lesz tőle idegen, még ha olykor nehéz is követni.
Jó, rólam tudni kell, hogy nem használom azt a kevés angoltudásom se, ami még az általánosból rajtam ragadt, de Diane ezzel együtt is valahogy olyan szimpatikusan közvetlen tudott maradni... Itt-ott kézzel-lábbal, meg-megismételve egy-egy mondatot, de boldogultam - még én is.

Szeretek főzni, de tény, hogy igazi amerikai recept sosem volt még "terítéken".
Ma pedig - miközben a fűszerekkel, edényekkel gazdagodott a szókincsünk - olyan fűszeres csirkét csináltunk tésztával, hogy csak na...! :) Igaz azt sem tudom konkrétan megmondani, hogy sütöttük, vagy főztük inkább...
Előbb kicsit megpirítottuk egy lisztes pácban, majd pároltuk-főztük a majdani szószban.
És mindezt angolul. :D

Én a leginkább azt élveztem, mikor Diane a családjáról mesélt.
Egy végtelenül kedves, barátságos valaki, aki olyan könnyedén viccelődik, mintha barátok lennénk, és nem jön zavarba akkor sem, ha láthatólag lemaradtál két mondattal korábban... ;)

Főztünk, és bár érkezés után még kicsit feszült voltam, hogy mit is keresek itt az "alap" nyelvtudásommal (amiből még az sem jutott eszembe, amit tudok), a mártás készítésénél már ez volt a kisebb gondom, és mire a csajok a desszertnek szánt "zabpelyhes-almás-valamit" összedobták (ami hihetetlen módon szintén baromi finom lett), na addigra már az agyam is kezdett ráállni az angol szövegre, hogy szinte mindent fel tudtam fogni a hallottakból.

Élmény volt, és nem csak azért, mert új recept, fiatalos, jó társaság adódott ma estére, hanem mert azt az alapvető korlátot sikerült teljesen elfelejteni, hogy "jajj én nem beszélek jól angolul" (gyk., mint én: "én nem is tudok angolul").
Eddig nem volt igényem rá, hogy tényleg folytassam a tanulást, és eljussak a társalgás szintjére. A mai este viszont megmutatta, hogy a nyelvtanulás lehet érdekes, izgalmas, összehozhat jó fej, érdekes emberekkel, és ráadásul a "melléktermék" - amiből zárásként persze dugig kajáltuk magunk - még finom is...

Csak külső unszolásra jelentkeztem, de örülök, hogy végül nem szalasztottam el!

Itt egy link - többféle hasonlóan kreatív program közül lehet választani -, szerintem kár volna kihagynotok!

http://angolkommunikacio.hu/program/programleirasok/


Jó szívvel ajánlom Őket!



M.I.

Ha kérded...

I am Sam




Ha kérded, ma azt mondom, hálás vagyok, hogy embernek születtem...

Harminc év.

Mindössze ennyi kellett, hogy gyűlöletből szeretni tanuljak.


Ha kérded, hol érem tetten a Lélek létét, azt felelem:

"Mikor elszorul a szíved, és a szemedbe könny szökik... Nem kell érv, bizonyíték, se cáfolhatatlan, se megdönthetetlen... Érzed. Érzed Te is."


Ha azt kérded, mi a szeretet, azt felelem:

"Mikor elszorul a szívem, s a szemembe könny szökik... Mikor egy pillanatra - egy végtelen, egy fájdalmasan szép, egy tiszta pillanatra megszűnök én lenni... Egyszerre nem vagyok, és vagyok mégis... Végre nem magamért, hanem Érted... Fáj... És mégis olyan áldott pillanat... Mikor Minden, és Mindenki Egy..."


Ha azt kérded, miért volt érdemes megszületnem, azt felelem...


"Mikor elszorul a szívem, és a szemembe könny szökik..."

Megvilágosodás

Hangulat




Néha én is kicsinek és elveszettnek érzem magam. Mintha nem is volnék.

Aprócska szikra, kihunyó zsarátnok...


Gallyról lehulló falevél.

Levéltől elváló harmatcsöpp.


De én vagyok mégis...!

A Szikra...!

Koromsötétben felizzó zsarátnok...


Része az Egésznek, s az Egész mégis maga...


Emlékszem a mosolyodra...

Emlékszem az alkonyi fényre, a szél lágy érintésére...


A csodára, amit a Lét jelent, az Áldásra, amit a Szeretet...



Vagyok!



Hálás, és - örök.


Felizzó zsarátnok.


Fény.

Ember - ség, avagy "nem futhatunk örökké..."

http://www.youtube.com/watch?v=qfz0mPan84U

Hová lesz a Lélek…? A modern tébolyban…

Hová lesz, mi nagy és nemes volt? Hol a Tisztelet, a Hit, a Bátorság…?!

Elnyomhatjuk, tompíthatjuk, megfeledkezhetünk róla…

De csak ezt visszük magunkkal az útra…

Nem menekülhetünk a végtelenségig. Egyszer mindannyian szembe kell nézzünk a döntéseinkkel, minden gyenge pillanatunkkal, minden perccel, mikor gyávák voltunk, mikor fájdalmat, bánatot okoztunk – mikor öltünk ölelés helyett…

Nem futhatunk örökké önmagunk elől.

Sugalmazzon bármit a modern áfium, hazudjon édes mérget csepegtetve fülünkbe, fürössze ópiumban elménk – egyszer el jő a nap, mikor feleszmél minden Lélek.

Az enyém is.

A Tiéd is.

Mindannyiunké...

Indul-at

Nem értem magam...

Miért zavar, hogyha mások másként gondolkodnak?

Miért zavar, ha pl. valaki, akit szeretek, ragaszkodik a félelmeihez?

Mert szeretem?

Mert a saját félelmeim megtanítottak gyűlölni a Félelmet?

Mert a tudatom tudja, hogy nincs mitől félnünk - ami azt jelenti, hogy a félelmek ellopják az életünket?

Tönkre teszik az időt, amit fejlődéssel, szeretettel, boldogan is tölthetnénk...?


Mi közöm van mások idejéhez?

Mi közöm van mások érzéseihez?

Mi közöm van mások döntéseihez...?!



Több alkalommal kaptam üzenetet, hogy "ne vonódjak be érzelmileg" adott helyzetekbe.


Miért vonódom be mégis...?!

Mi von bele...?

Elengedés...

"...Amíg bosszúvágyad őrzöd, addig nincs megbocsátás. Amíg meg nem bocsátasz, gyűlölsz.
Bármi történt, nem volt rossz szándékom. És ha fel mered vállalni az érzéseid, ezt a szemedbe is kimondom.

Sokáig én is azt hittem, hogy "visszabántani" elégedettséget okoz. Csak nálam ehhez türelmetlenség is társult. Azonnal tettem, indulatból, "visszakézből".

Ma már belátom, hogy semmit sem segített, semmit sem javított, sőt. Szégyellem magam érte.

Mert felismertem, hogy amikor negatív energiáknak adok otthont magamban, akkor éppen szembe köpöm magam, vagy ha úgy tetszik a Teremtést, Istent, az anyámat, aki jóra nevelt, és szeretetre - stb.

Nem tett sem elégedetté, sem nyugodttá.
Elvitte a feszültséget, a haragot, a gyűlöletet, de maga mögött hagyta a szégyent. Nem látja senki - de én érzem. Mindig, mikor magammal vagyok. Én tudom. És tudom azt is, hogy el kell számolnom vele egyszer.
Olyan, mint egy lemoshatatlan folt.

Ezek miatt fohászkodom bocsánatért.

Mert megtanultam, hogy minden ütés, minden bántó szó ilyen "véraláfutást" hagy a lelkeken. Amit évekig, vagy akár életen keresztül visel a másik. És meghatározhatja az életét, az útját, a napjait...

Rombolni rajta pedig nincs jogom.

Böjte Csaba testvért idézve - "Bármit tettek is ellened mások, az nem jogosít fel rá, hogy letérj a szeretet ösvényéről!"

Ezért viaskodom magammal.

Hogy ne térjek le...

Hogy ne kövessem el a klasszikus hibát...

Újra..."

Hogymondjaaműveltangol...

http://www.youtube.com/watch?v=5y_KJAg8bHI




Ezt megnézem kicsit közelebbről is - eddig szimpatikusan hangzik:

http://angolkommunikacio.hu/ 

Nem vagyok egy nyelvi talentum, de szó szerint "ebből még jó is kisülhet" - ugyanis egy főzőtanfolyamra megyek hozzájuk - angolul...

Majd megtanulom, hogy mondja a művelt angol, hogy "ne égesd oda vazze'!" ;)

Van egy csomó érdekes program-ötlet - gyertek, ha tetszik!

:D

Nem ezért születtem, avagy "A gyűl-ölet, a szer-etet..."

http://www.youtube.com/watch?v=xeVV2KD1GqU



Egyre többször, és egyre többektől hallok gyűlöletről beszélni. Érzelmekről.

A cigányok, a melegek, a zsidók, a csövesek...


Annyi ember, akit gyűlölhetünk...


Vajon gyűlöletre születtünk? Arra szántak minket...?!

A kisbaba, mikor először felsír...

Mikor elindul az életben - még mielőtt megtapasztalná egy beteggé silányított világ fertőző érzelmeit...


Ő gyűlöl?

Ő tisztában van egyáltalán ezzel a fogalommal?

Tudja-e, milyen érzés...?



Nem...?


És nem kellene elgondolkodnunk, mielőtt tápláljuk magunkban a gyűlöletet, hogy vajon miért szeretettel a szívünkben születünk, és nem gyűlölettel...?


Ne sorold a kifogásaid - nem érdekelnek.


Tudom, hogy mindenkinek tökéletes indoka van rá, hogy gyűlöljön...





Volt, hogy bennem is égett.


Emlékszem az érzésre.


Azóta megtanultam, hogy a tudatunk olyan, mint egy csillag. Sugárzik.

Ma már egyre többen sejtik, hogy pl. a rák (és minden betegség) spontán kialakulásában is a tudatnak, a gondolatainknak, uralkodó hangulatainknak van döntő szerepe. Ahogy a gyógyulásunkban is.


Ha pedig összerakom ezt a kettőt...

Nem akarok rákosodást sugározni magamból.

Rothadást.

Bomlást.


Idegen tőlem.

Nem ezért születtem.



Talán gyűlölnöm kellene azokat, akik kést mártottak belém...?


Évekkel ezelőtt, vagy tegnap... Mindegy. Elmúlt.


Sugározzak-e feléjük romboló, rohasztó energiákat...?



Mi okból...?


Min változtat?


Mondj egyetlen példát, ahol a gyűlölség előre vitte az embert!?

Ahol a gyűlölködés jóra vezetett, fejlődést hozott!


Nem tudsz.



Nem akarok gyűlölni.


Nem ezért születtem.

...amit magamnak kell leginkább megtanulnom...

Perfect day





"Azt tanítod legjobban, amit magadnak kell leginkább megtanulnod."



Megint felismertem, hogy bőven ezelőtt valakinek már megfogalmaztam a frankót - hogy szeretni valakit erőfeszítés, és nem érdemes arra várnunk, hogy "majd készen kapunk" egy tökéletest...


Figyelmes lettem rá, hogy fennakadok, dohogok magamban dolgok miatt, amik bennem nincsenek rendben, amikkel én nem vagyok kibékülve.

Ő nem akad fenn rajtuk, mert neki nem okoznak zavart.

Egyrészt hibáztathatom, hogy miért ilyen, és miért nem tesz erőfeszítést rá, hogy változzon...

Vagy nézhetem, hogy én miért nem változom...?

A szeretet az elfogadásban, és a szolgálattevésben nyilvánul meg. Mindkettő energiabefektetést igényel.



És én pontosan azon bosszankodtam, hogy miért nem erőlködik, hogy változzon...

Ugyanazt tettem, amit ő is - dohogtam, hogy mért nem valaki olyan, akivel ilyen súrlódások nincsenek...

Elfeledkeztem róla, hogy súrlódások mindig vannak.

Mindig.

Csak egyszer ezek, máshol meg azok...




Ha engem zavar valami, hát miért nem teszek a zavar megszüntetéséért...? Miért várom, hogy ő tegyen érte, holott nem is érzi a zavart - nyilván...?!

Miért vagyok lusta tenni a nyugalmamért? Miért vagyok lusta újra-és-újra tenni érte...?
Miért...?


Valahol talán ez is egó...

"Mi az, hogy folyton én csináljam meg, én tegyem el, én menjek érte...?!"

Tudnunk kell feladni az egót...

A kérdés, hogy létezik-e, van-e határa a szeretetben az egó feladásának?



Vagy elérhető az egó tökéletes feladása...?

Esetleg a valódi szeretet ismérve, hogy észrevesszük a másik változásra/cselekvésre tett erőfeszítését, és minket is cselekvésre ösztönöz, hogy ne kelljen maximálisan feladnia az egóját...?

Hogy ne kelljen szeretetből szolgálattevő helyett végképp szolgává válnia...? Feladnia magát, a "büszkeségét"...?



...

...míg az angyalok nem súgnak...

Vajon olyanok vagyunk, mint az alvó-ügynökök...?

Elvállalunk egy küldetés-életet, majd a sors-utunk hol erre, hol arra vezet, össze-össze hozva egy-egy "célszeméllyel", akinek az életében mi leszünk a döccenő, a határkő, a tükör, vagy az apró kavics, mely a változás lavináját elindítja...?


Talán az életünkről csak az egónk gondolja, hogy a "mienk", hogy rólunk szól...?

Valójában epizódszerepek sokasága, ahol a sztárok mellett szürke eminenciásként tesszük a dolgunk - helyre teszünk egy elcsúszott mondatot, jóváteszünk egy régi tévedést...?

Talán ez a nihil-élmény két újabb epizód között lep meg bennünket?

Abban a töredék-pillanatban, amikor egyik fordulóból épp a másikba lendülünk - mint a légtornász, ki már elengedte a trapézt, de nem fogta meg még a másikat?



Suhanásunk céltalannak, üresnek tetszik, míg az angyalok meg nem súgják, mi lesz a következő feladat...

Válasz

Valahogy...

"Nem vagyok önmagam" - vagy éppen hogy nagyon is az vagyok...?

Ismerős-ismeretlen érzés, olyan nyomasztóan üres, kopár, olyan néma...

Ez ül ma rajtam.

"Van célom", van hitem, van egy ember mellettem, aki a társam lehet, és közben, valahogy mégis üres vagyok...


Müller azt írja, "nincs külön, csak együtt van. Gondolataink, érzéseink, hiedelmeink, álmaink összerezegnek."


Talán ez az érzés, amely lomhán hömpölyög fölöttem, mint valami csöndes ár; talán ez az érzés nem is a sajátom...?

Ezért nem tudok elszámolni vele? Megindokolni...?

Hálát kell adnom, hiszen van mit tegyek, van mit egyek, van hol álomra hajtanom fejem, van hitem, és erőm, itt ez az élet és még társam is akad, akihez szólhatok, kit ölelhetek...


S mégis...


Választ kerestem, ezért nyitottam ki Müller könyvét.

De nem engedtem a megérzést uralkodni, eszem az elején akarta kezdeni, hát az első oldalra írták az üzenetet.

Egyetlen mondatot.

Gy.k.


Így szólt:






"Várj, míg az angyalok súgnak!"

Át-utazók, avagy "máshol keresni"...

"...Sok híres zenészt, színészt ismerhetünk, akik öngyilkosok lettek. Kérdően nézhetnénk ezekre az esetekre: miért dobták el az életük, mikor ők „mindent megkaphattak”? A válasz talán abban rejlik, hogy túl gyorsan kapták meg ezt a „mindent”.

A legtöbb ember fenntarthatja magában a reményt, hogy majd egy új kocsi, új ház, új munkahely, új szerelem által majd elégedettséget szerez, közelebb jut a helyénvalóság és elfogadottság érzéséhez. Amikor végül eléri a vágyott célt, de a „megváltás pillanata” elmarad, könnyen visszalép megszokott életmenetébe, választ magának egy új boldogság-ígéretet kultúránk étlapjáról, és várja, hogy megkapja a „rendelését”, újra és újra reménykedve abban, hogy ezúttal talán sikerült ráböknie „az igazira”. Ha valaki hirtelen olyan helyzetbe kerül, hogy ezeket a rendeléseit túl gyorsan megkapja, ez a ciklus nagyon felgyorsulhat. Újra és újra választ, egyre kétségbeesettebben, mert leginkább csak csalódásokat kap. Egyre nehezebben tudja fenntartani magában a reményt, hogy az áhított „igazi étel” egyáltalán szerepel az étlapon. És mivel a kultúránk étlapját összekeveri magával az élettel, mert mást soha nem látott, az életet is eldobja magától..."



Gondolkodjunk csak el ezen egy kicsit...!


Gondolkodjunk csak el a saját tapasztalatainkon, és már nem is tűnik olyan ostobaságnak a filozófia, amely azt mondja:

"Az anyagi világban minden mulandó - a boldogság is -, ezért az örökkévaló lélek sosem lehet teljesen elégedetté anyagi természetű dolgokkal, azok sohasem teszik őt valóban boldoggá."





Máshol kell hát keresnünk, amire vágyunk...

"...aki tejet visz haza..."

"Helyesen" cselekedni.

"Azt tenni, amit kell..."

De vajon ki mondja meg, mi helyes...?!

És honnan tudja...?!

Honnan tudhatjuk mi...?


Sajnos nem találtam meg a film utolsó jelenetei alatti zenét, pedig az fogott meg. (1:39:25-1:40:33)

És az, amikor Garber felesége kiköveteli, hogy hazafelé mindenképp vegyen tejet...

Talán utoljára beszélnek, talán Garber meghal rövidesen, de ezt a felesége nem hajlandó elfogadni.
Neki családja van! Nincs kifogás! Semmiféle terroristák, semmiféle világmegmentés, és egyetlen más ember élete sem lehet kifogás!
Neki haza kell jönnie, mert a családja várja - neki tejet kell vinnie haza...




"You're my God damn hero..."




Szeretnék az az ember lenni, aki tejet visz haza...

Boldog akarok lenni! - avagy az egyéniség mássága

Mindannyian egyéniségek vagyunk.

Én is.

Egyéniségem egy része az egóm, amely elismerésre vágyik.
Az elismerés ("milyen jó gondolatai vannak") a szeretet egy megnyilvánulásaként is értelmezhető, tehát végeredményben szeretetre vágyom.

Kitől...?

Attól, aki hajlandó szeretni.

Attól, aki nem csak hajlandó szeretni, de hajlandó tisztelni is önmagamért, akitől nem kell félnem, hogy elárul, megvet, lenéz...

Ha rossz tapasztalatokat gyűjtök valakivel való kapcsolatomban (főnököm, szomszédom, iskolatársaim, városiak, vidékiek, feketék, fehérek, férfiak, vagy nők, stb.), nyilván kerülni fogom az illető társaságát.

Ha a negatív tapasztalat sokat ismétlődik, a szívemre hallgatok, és kerülni fogom azon emberek csoportját, akik többé kevésbé hasonlítanak azokra, akik fájdalmat/csalódást okoztak.

Megváltozom - más leszek. Tán észre sem veszed.

Valójában még mindig én vagyok, még mindig egyéniség, önmagam.

Csak más, mint eddig.

Csak más, mint amit megszoktál.

Csak más, mint amit a többség megszokott.

Más, mint amit a társadalom megszokott.

Igen, ha tetszik, deviáns leszek - "nem normális", ha kell!

Mert boldog akarok lenni!

NEKED jogod van a boldogsághoz, ugye?

TE ott keresheted, ahol akarod, ugye?

Én miért lennék más...?!



----


És persze mondhatjuk, hogy "de minek kell nagydobra verniük..."

Talán ha nem volna olyan szembeszökő a köz ítélete, nem volna olyan nagy a dob, nem volna olyan harcos a "büszkeség" sem...

egy hetero gondolatai a boldogság-keresés szabadságáról

A gardener

Sound


Néha eltűnődöm...



Vajon megszületni erre a világra már önmagában is bűnrészesség...?



Ha a világ olyan sötét, mint amilyennek festik...

Van értelme lennünk...?

Van jogunk nevetni...?

Van jogunk örülni bárminek...?

Sound 


Nem hazugság-e minden nap, amelyen felkelünk reggel, tükörbe mosolygunk, és megnyugtatjuk magunkat, hogy minden rendben...?


Hogy ebben a világban valaha valami is még lehet rendben...?