Átkozhatom-e önmagamat...?

Könnyeim



Ó, Uram!
Miért engeded, hogy a gyermekeid egymást nyomorítsák meg...?
Miért engeded, hogy vakok legyenek az ajándékaidra...?
A csodákra, amelyekkel a szereteted lopod az anyagi életünkbe...?
Miért...?!


Nem értem...

Fel nem foghatom...


Hogy lehet, hogy a világ az én szemeimen át csodaszép, tele gyönyörűséggel, tele harmóniával, összhangzattal...

S más - és éppen az Ő szemén át pedig annyira kiábrándító, annyira embertelen, kiüresedett, semmitmondó...

Hogy még a Te szereteted legnyilvánvalóbb ajándékát is csak gyűlölni képes már...???



Ez vajon a Te átkod uram - Te bünteted ezzel...?

Vagy a vakság a sajátunk, s így az átkot is magunk idézzük önmagunkra...?!



Hogyan kellene, vagy kellett volna megtanulnunk megélni és együtt élni az ajándékaiddal...?

Hogyan kellene, vagy kellett volna megtanulnunk - vagy szüleinknek megtanítani Látni...?

Látni a Szépséget, a Harmóniát - és az Embert az emberben...???

Kinek kellett volna megtanítania a tiszteletre, hogy sose alázzuk meg annyira egymást, újra és újra, míg végül már csak remegő, öngyűlölő roncsokká nem leszünk...??



Átkozhatom-e az ostobákat Uram...?

Testvéreimet...

Önmagamat...