Menekülő-út? - avagy magyarok boldogságkeresés közben

Ismét a kivándorlókról olvastam.

És megint csak elgondolkoztam - vajon tényleg ez a megoldás...?

Vajon azok, akik elhagyják az országot (becslések szerint 1,5-1,8%-a a nemzetnek) - vajon igazuk van, és reálisan látják a világot, vagy csupán "ők a gyengék, akik a könnyebb utat választották"...?

Persze most biztosan felhördül mindenki, aki érintett - én felhördülnék.

De...


A kérdésen ez nem változtat.

És nem az a kérdés, hogy hogyan nyugtassuk meg a lelkiismeretünket, vagy hogyan tűnjünk fel jó színben a saját magunk- és mások szemében.



Hanem, hogy valóban nálunk van akkora kaki, és "odakint", "nyugaton", külföldön napfényesebb a világ...?



Boldogság.


Persze, végeredményben mind ezt keressük.


"Mi kell a boldogsághoz...? Hát, hogy nyugodt életem legyen, legyen otthonom, legyen családom, biztos munkám..."



Ez kell. Itt is, ott is - a többség szerint.

Mi az, ami "ott" könnyebben megvan ezekből?

Talán a munka.

Az lehet.

Hiszen a művelt, úri angol el nem vállalna olyan lealacsonyító melót, mint egy szolgáé - pincérkedést, vagy útjavítást, stb...


Addig legalábbis, míg van olcsó bevándorló munkaerő, akikkel "el lehet végeztetni a piszkos munkát", addig biztos nem.

Így pár diplomával, vagy hazai sikerek szakmai tapasztalatainak hátrahagyásával el lehet menni olyasmit csinálni, ami érdekes módon itthon nem szerepelt a megpályázott munkakörök között.

Persze, a pénz...

A pénz a lényeg...


"Otthon."

Itthon ez saját kéglit jelent, talán kerttel.

Kint...? Esélytelen. Saját semmiképp.

Érdekes, hogy itthon szóba sem jöhetett, hogy életünk végéig albérletben lakjunk...


Család?

Ez talán ugyanazt jelenti.

Gyerekek, akik felnőnek az általam kialakított közvetlen, és a tágabb társadalmi környezetben. Az első még csak-csak rendben lehet, hiszen a pénz sokat számít - de vajon milyen lehet felnőni idegenként valahol...?

Ahol sosem leszel igazán otthon - ezt mindig éreztetni fogják....

Ahol csak bevándorló vagy. Aki pincérnek jó, de honfitársnak soha.

Ahol a politikai félelem-gerjesztés Veled, a bevándorlóval szemben épp olyan élesen megy, mint otthon a kisebbséggel szemben...
Itt Te vagy a kisebbség...




Boldogság...



Miért van, hogy akinek "sok pénze van", mégsem mind boldog...?

Mért romlanak el az ő házasságaik is, miért élnek át generációs válságokat a gyermeknevelésben, miért fordulnak depresszióba...?


Hiszen van nekik az, ami "nekünk nincs": pénzük...



"A pénz nem boldogít!" - így szól a régi szállóige.


"Dehogy nem!" - mondta nemrég barátnőm.

Dehogynem? - gondoltam én.

Érdekes.

Amikor volt elég, boldogabb voltam...? - teszem fel magamnak a kérdést.

Inkább mondanám, hogy nem volt időm ezen töprengeni. Vagy robotoltam, mint egy hülye - hiszen kell a lóvé -, vagy berúgtam, buliztam, bármit-csináltam - hogy ne kelljen észrevennem, hogy nincs meg, amit kerestem...

Hogy magányos vagyok továbbra is, hogy a múltkori buli bár jó volt, de elmúlt, és most pont olyan kedvetlen vagyok, mint előtte...


El lehet menni síelni - pl. Ha van pénzed.

Vagy tengerhez, stb.



De tedd a szívedre a kezed, és kérdezd meg magadtól, képzeld el, hogy leülsz kicsit egyedül a hegytetőn, csöndben, vagy a parton - hallgatod a tenger zúgását, gyönyörködsz a tájban...

És mit érzel közben...?

Vigyázz!

Az öröm és a boldogság sem ugyanaz!

És a boldogságnak is van ezernyi árnyalata, fajtája.


Ezt kerested?

Ez elég? Most tökéletes?


Igen, most tényleg nem kell nézned a csomagolások árcímkéit!

Csak mész a szupermarketben, leveszed a polcról a sajtot, beteszed a kosárba a többi mellé, és beállsz a sorba a kasszához.

És az arcod...?

Nem kellene mosolyban fürödnie?

Hiszen most boldog vagy...




Félreértés ne essék!

Mindenki arra keresi a boldogulást, amerre szeretné.

Ám érdemes elgondolkodni, hogy valóban máshol kell-e keresnünk...

Illetve, hogy valóban odakint kell-e keresnünk...?



Jómagam rádöbbentem, hogy "kell" egy irány. Egy cél, amiért dolgozhatom.
Kell, hogy érezzem, hasznos vagyok, hogy segíthessek, hogy valakinek szüksége legyen rám.


És mikor körülnéztem, rájöttem, hogy ilyen emberekkel tele van a hazám is, hogy ha hasznos akarok lenni, akkor otthon szívesebben vagyok hasznos.

Hogy az embereken - az emberi kapcsolataimon múlik a magasabb szintű boldogságom.

Nem a sítalpaimon, vagy a tengerpart homokján...

(Az írás ihletője a HetiVálasz c. folyóirat 2013.03.28-i számában megjelent - Londonfalva c. írás.)

„…akiknek csak a világuralom marad…”

Miközben feszültség-levezetés gyanánt beléptem egy egyszerű, kereskedős videojátékba, belém villant, hogy hol is hagytam abba, mit is tűzzek ki megvalósítandó célul?
”Már több, mint 300 millió aranyat gyűjtöttem, hatalmas flottám van, több százezren dolgoznak nekem, több százezreknek én adtam otthont, munkát…

Hódítottam meg városokat, foglaltam el komplett régiókat.

Már csak a világuralom maradt…”

És ezen a ponton rádöbbentem, hogy az életben pontosan ugyanennek a nyomait látom…

Vannak, akiknek már csak a világuralom maradt…


Utólag mindig bosszant, hogy ilyen ostoba módon pazarlom el az időmet – egy játékkal. Hiszen lehetnék barátokkal, vagy épp a párommal, vagy sportolhatnék, csodálhatnám a világ szépségét, meditálhatnék… 

Szánni valónak tartom, amikor egy értelem nélküli cselekvés elrabolja valaki idejét, amit nyilván azért választ, mert „nincs jobb választása”, nincs jobb az életében… 

Vagy nem ismeri fel… 

De ha magamat szánom… 

Akkor őket...?

Őket is kell…

Akiknek csak a világuralom maradt…

Ön-kritika

"...Értem, amiről beszélsz - a sztachanovistákról, meg a "túl-nem-látókról"...

Én a fiatalabbakon veszem észre - azon, ahogy egymást hibáztatják a kapcsolataikban (nem csak pár-, baráti-, munkatársi, táncpartneri- ;) ), ahogy marják egymást - azon, ahogy más az értékrendjük...

És persze magamon, mikor észreveszem, hogy lázad az egóm, hogy én is m... Illetve az egóm másban keresi a hibát, miközben arról prédikálok valakinek, hogy "vegye már észre, hogy csak saját magán változtathat, más emberen direktben nem"...

:)

De legalább észreveszem. Legalább. Próbálok önkritikát gyakorolni ítélkezés helyett.

Próbálom befogni a szám, amikor hallom, mennyire kisszerű dolgok jelentenek "problémát"...

Kicsit magamat védem - kicsit önzés ez -, hiszen kerülöm a konfrontációt ezzel. :)

De emellett is próbálom emlékeztetni magam, hogy a szolgálatban nincs viszont-várás, nincs önzés.

És próbálom észrevenni az apró változásokat - az apró jeleket, amelyek arra utalnak, hogy valami azért változik körülöttem is, bennem is. Mutatják szakmai eredmények, mutatják az életembe lépő új szereplők (a milyenségükkel), és mutatja M is a gondolkodása finom változásaival, a békével, ami végre megint huzamosabb ideje fennállni látszik köztünk.

Lassan, de talán kivívom a bizalmát.

És közben azon tűnődöm, mennyire kötődöm majd hozzá. A bizalmához, és Őhozzá. Vagy hogy tudom-e úgy szeretni, hogy nem kötődöm? Hogy szabad maradok, és szabadnak tartom meg - ismerem el Őt...?

Tűnődöm, miért olyan jelentős tényezője az életemnek, az értékrendemnek, hogy valakinek valahol szüksége legyen rám? Hogy valaki számítson rám... Miféle kötőerő ez?
Hiúság? Önhittség?
Félelem...?

Egyre jobban idegenkedem a fiatalok önpusztító-elbutító buli-felfogásától - az alkoholos, drogos-nikotinos-stb-s tudattompítástól. Látok az utcán egy cigarettát tartó kezet, és egy lekezelő, lenéző, undorodó hang ennyit mond: "Gratulálok!"
És rögtön utána egy másik ezt kérdezi: "És a vízipipázások...? És amikor te piáltál...?!"

És részint szégyellem magam, amiért élből ítélkezem, részint sajnálom az embert, amiért még itt tart.
És érzem, hogy tenni kell it - és közben kérdezem, hogy ez lehet-e az élet értelme? Hogy minden "csak" ezért van...?

Hogy tanuljunk, és tanítsunk, hogy "felébredjünk"?

És szétnézek, ahol az emberek többsége - ahogy Te is észrevetted - nem lát túl az iroda falain...

Ma elmentem a piacra reggel (fél hatkor), és a srácnak, akitől a hagymát és krumplit vettem, fizetéskor épp csak ujjbeggyel hozzáértem a tenyeréhez.
Nyüzüge, 30-40-esnek kinéző, borostás srác a felhalmozott almák, répák, hagymák között. Nyilván nem így képzelte az életet... Hogy az első fele-harmada majd ennyire lesz elég.
Cserzett, érdes tenyér volt.
"Na Ő dolgozik, látod?" - kérdezte azonnal egy hang. "Érzed? Ilyen egy dolgos kéz."

Ő nem mások hátán, mások életével spekulálva jut előbbre. Ő valóban fáradtságosan megdolgozik a maga életéért.

És elmenőben néztem a saját tenyerem, amely gyermekkoromban többet fogott kapát, vagy lapátnyelet, mint akkor szerettem volna, de ma már, az egyetemi évek óta papírhoz szokott, "írnok-tenyérré" vált...

És persze ez nem jelenti, hogy ne értékelném az irodai munkát. Hogy ne érezném, mekkora értéket teremt a tudásom, a rutinom - ami a hétköznapi hajnali, naphosszat tartó, tenyeret kérgesítő robot közben nem adatik meg a sok százezer "egyszerű embernek"...

És érzem a hivatást, hogy "értük, értük is..."

"Örök lelkek vagyunk."

De annak, aki mit se tud erről, aki "nem lát túl az anyagon", annak ez pont semmit sem ér - ez a tudás. Ebben a formában.

Volt egy lecke, ahol az egyik hallgató hozott egy példát a magvetéssel. Hogy ez a mag - ez a tudás - de ha kopár, műveletlen földre szórom, sose hajt ki. A földet előbb művelni kell - meg kell teremteni a csírázás feltételeit.


Hiszem, hogy ezért dolgozom.

Hogy legyen remény. Legyen miben hinniük. Hogy legyen egy út, amin járva eljuthatnak valahová. Hogy legyen miért törődni azzal, mi lesz a holnap után...



És közben egyre jobban nem értem, hogyan lehet a mindennapi buli-hajhászástól eljutni a multik vezetőinek világáig, ahol ugyanaz a játék megy, csak távirányítással, és emberéletek kioltásával olajozva... Mert számukra a világ csak egy nagy kaszinó, egy nagy monopoly-tábla...

Hosszú az út a kezdő és a végpont, az buli-hajhászás és a milliárdok hajhászása között. Hosszú út, és sok bársony, vagy bőrfotel, sok puha kanapé, olcsó nő, vagy férfigyönyör, sok üres csillogás béleli. Mégis kevés hozzá, hogy felismerjék a hiábavalóságát...

..."

"Hajnal van megint..."

Tetszik ennek a számnak a hangulata...


Rég voltam egyedül.

Rég voltam fenn éjszaka. - Most érzem csak, hogy korábban milyen sokat ültem a monitor - és a gondolataim fényénél...



Hiányzott...?

Nem.

Inkább csak ismerős - kellemesen ismerős érzés...

Furcsán éles a kontraszt.


Milyen más, ha van miért - Kiért...? - a fényben élni...


Milyen furcsa szembesülni vele, hogy korábban bizony az éjben éltem...

"...people die alone..."

Shadow on the Sun





"Once upon a time
I was of the mind
To lay your burden down
Leave you where you stood
You believed I could
You'd seen it done before

I could read your thoughts
And tell you what you saw
And never say a word
But now all that is gone
Over with and done
Never to return



And I can tell you why
people die alone
I can tell you I'm
A shadow on the sun


Staring at the loss
Looking for the cause
And never really sure
Nothing but a hole
To live without a soul
And nothing to be learned


And I can tell you why
People go insane
I can show you how
You could do the same
I can tell you why
The end will never come
I can tell you I'm
A shadow on the sun


Shapes of every size
Move behind my eyes
Doors inside my head
Bolted from within
Every drop of flame
Lights a candle in
Memory of the one
Who lived inside my skin


I can tell you why
People go insane
I can show you how
You could do the same
I can tell you why
The end will never come
I can tell you I'm
A shadow on the sun

Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Shadow on the sun
Sun
Sun"

Búcsú - "Egyszer mindenki eljön..."

Érdekes dolog a búcsú. Olyan, mint átlépni a tükör másik oldalára. "Innen nézve" nem látunk át rajta - annak aki "itt marad", a tükör csak a másik hiányát mutatja, az üres helyét mellettünk.
Annak viszont, aki átlép...
Nem tudjuk. Azt "sejtjük", sokan hisszük, hogy "van egy világ a tükör mögött".
Így aki átlép, egyszerre láthatja "azt a világot", és látja ezt, amit itt hagyott.
Aki marad, búcsúzik. "Elsiratja" a távozót.
Vagy saját magát...?
Hiszen nem tudjuk, mi van a tükör mögött - lehet, hogy "a mennyországba" lépett át, akit szeretünk.

Észrevetted a jelenidőt...? "Szeretünk."
Szándékos volt. Hiszen a szeretetem nem csak addig tart, amíg mellettem vagy.
Hiszem, hogy az utad nem ér véget az elválással, és a szeretetem sem ér véget  vele.
Ám ha remélhetem a boldogságod "odaát", miért szomorkodjak...?
Önző érzelemből...? Mert >nekem< hiányozni fogsz...?

Nem.
Én nem siratlak, és nem szomorkodom!
Inkább megköszönöm - legalább egyszer (jobb esetben még egyszer), hogy voltál!
Hogy az voltál, Aki, és mindazt adtad nekem (is) magadból, amit!
Kívánom, hogy az utad most már a még nagyobb teljesség, ha így jobban tetszik - "a Fény felé" vezessen!
Köszönöm az itt töltött idődet, köszönöm hogy voltál, noha nem volt mindig könnyű!
Köszönöm az érzéseidet, amiket a dalaidba tettél, és amikkel engem is tanítottál érezni!


Isten éltessen boldogságban, bármerre is vezessen az Út!

http://www.hir24.hu/szines/2013/03/11/elhunyt-cipo/

Nő

Csodáim!

Zsigerekbe markoló élményként zúdultok rám, felráztok, felperzseltek, s olykor összezúz a felismerés, ha elmúltok mellőlem, ó, hogy mekkorát hibáztam...


Évtizednyi megfigyelés után is éppoly bizonytalan, titkos és igéző lényetek, mint mikor ifjú szívem először neszelt fel jöttötökre.



Hálás vagyok minden percért - minden mosolyért, minden lágy érintésért, minden könnyért, s minden pofonért, mit hoztatok!


Hódolatom ajánlom ma Nektek, kikben oly sokszínűen nyilvánul meg az isteni tökéletesség... :)

Pillanataim - avagy "...ölelésből..."

The notebook soundtrack






Vannak pillanatok, mikor úgy érzem, összekapcsolódom Istennel, és a Létezés Valóságával...

Pillanatok, amelyek egyszerre boldogak, és egyszerre fájnak...




Pillanatok, amelyekből egyszerre hiányzol, és amelyekben egyszerre ott vagy igazán...



Kicsit ijesztő élmény...


Felveti a kérdést, hogy "És az életem többi percében...?!"

Vajon csak árnyék-életet élek...?


Valami elválaszt a Valóságtól...?

Az érzésekkel megélt élet valóságától...?

Vajon a valódi Élet minden pillanatban ilyen....?!

Egyszerre boldog és fájó...?



Mi zár el akkor tőle, mint víztükör a levegőtől...?

Lehet-e élni a víz alatt...?!



Vagy csupán hitegetem magam minden más pillanatban...?! Nem is élek igazán az életem 99,99%-ában...?




Tudok sírni...

Talán túl sokáig mondogattam magamnak, hogy nem tudok...



Érezted már valaha, hogy valaki mindig is ott volt körülötted, és óvón ölelt, akkor is, ha nem láttad, ha fáztál, ha féltél...?

Ha épp nagyon egyedül voltál...?



Ez talán Isten ölelése...

Hiszen amit érzünk, amit látunk magunk körül, mindez energia...

Energia pedig "nem vész el, csak átalakul" - vagyis nem "lesz, csak úgy", "egyszer csak", "ok nélkül"...

Ha Ő a Forrása mindennek, ha az energia Ő maga, akkor a világ körülöttünk is Ő maga...


Talán könnyek kellenek, hogy tisztára mossák a szemem...


Most úgy érzem, tisztán érzem, hogy szeretni megtanulni vagyunk itt...



Nem büntetésből, nem eltaszításból, nem árulásból...



Ölelésből...



Szeretni tanulni...

"Tavasz"

Tavasz.

Újjászületés.



Valami változik.


Én változom. :)



Kevesebbet vagyok itt. Kevesebbet agyalok. Többet cselekszem. Többet vagyok másokkal - Vele.

Többet dolgozom.


Többet élek?



Többet érzek...?

...Addig kell...

Sound



Elmerengek...

Napok óta, mikor egyedül vagyok, elkalandoznak a gondolataim.

Remeg a bensőm.

Tétovaságot, bizonytalanságot érzek, elgyengülök.

Tudom, hogy ostobaság a jövőn töprengeni...

Tudom, hogy csak a ma létezik, ezért még bűntudatom is lesz, amiért csak kifolynak a percek az ujjaim közül...



Egy kérdés tér vissza Hozzád újra meg újra...

"Elég jó vagyok Hozzád...?"



Az eszem tudja, hogy ostobaság...

Tudja...


De a szívem...



Attól tartok, tényleg megszerettelek...


Milyen nonszensz dolog: "attól tartok..."?!



Félelem a fájdalomtól.

Nem Te okozod - én magamnak. Ha csalódást okozok, magamban csalódom...


Azt hiszem, mindannyian ettől félünk igazán...

Csalódást okozni önmagunknak...



Nézem a csizmád, elmélázok a papucsodon - és a lábad látom, érzem a bőrömön...


Az édes kis táncoló lábakat...



Egy sárga folt, néhány szőke hajszál...



A hajgumid...


És Téged látlak, ahogy fésülöd...

Látom a szád, az édes csókolni való ajkakat, és belém sajdulsz...

A kérdés - "érdemes vagy?!"...



Látom, és vágyom érinteni a hajad...


Dolgoznom kellene, és ehelyett úgy érzem magam, mintha egy végtelen óceánra sodródtam volna ki...

Csak hánykolódom, pedig haladnom kellene...





Milyen ostoba dolog...!

Hiszen csak a ma van, tudom...


Hálásnak és boldognak kellene lennem, hogy mellettem vagy...


Nem törődni azzal, meddig, nem aggódni semmit a holnapon...




Milyen gonosz dolog is a szerelem...!!!



Mint a drog...

Megveszel érte, szinte lángolsz, ha rád talál, és közben érzed, ahogy mérgezi a szíved, mérgezi a napjaid...




De nem csüggedhetek...

Nem tudhatom, és nem is kell tudnom, mit tartogat a holnap!

Addig kell éreznem, addig kell adnom, amíg itt vagy velem...




A valóság csak a reggel és este közti idő.

Az éjszaka tán álom, a holnap sohasemlétező...


Ma kell adnom...

Ma kell szeresselek, ma kell érintselek, csókoljalak, ma kell...



Nem számít, lesz-e holnap...



Attól tartok, Beléd szerettem...


Pontosabban a szívem elmossa a tudatom alapjait...

Ismét érzem a hullámverést, a hánykolódást...



Szerelem...


Olyan ez a szó, mint végig simítani egy virág szirmain...

Kis csavar....

One Day Soundtrack





Ismét egy érdekes, elgondolkodtató film.

"Hoztam egy döntést", csak épp azt hagytam figyelmen kívül, hogy Neki is szabad akarata van, sőt - van egy szabad szíve, ami talán nem tud, talán nem akar engem választani...



Úgy érzem, rengeteg mindent tapasztalok meg Mellette.

És az egyik éppen ez - hogy "mellette", nem "Vele"...


Nem bántom emiatt, nem gondolom, hogy ez a "hibája" lenne. Sőt, még magamat sem bántom, hogy ez "az én hibám" lenne...

Azt hiszem, ez is fejlődés...


El tudom-e fogadni...?




Azért is volt jó ez a film, mert nagy lépésekkel vezetett végig az életünkön. Ahogyan elröppennek felettünk az évek, és a valódi lényeg pedig ott lapul egy-két napban mindössze...

Mert nem figyelünk eléggé...

Pontosabban talán itt sem szabad hibáztatni - nem "nem figyelünk eléggé", csupán időbe telik, míg felismerjük a valódi jelentőségeket...


Mire szeretni mertek, egyikük az út végére ért...

Ha úgy tetszik, elpazarolták az időt, amit együtt tölthettek volna...

Persze nem "pazarlás", hiszen épp annyit vagyunk együtt, amennyit együtt kell...



Azt kívántam, a legjelentősebb lehessek az életében. Tegnap azt kérdezte, "Ugye kiábrándultál...?!"

Én pedig azt éreztem, "Igen. - De nem Benned... Magamban talán...? Vagy abban a hitben, hogy "minek kell történnie velünk...?"..."


Túl sokat vártam (a találkozásunktól)...?

Nem hiszem, hogy túl sokat vártam volna...

Érdekes kihívás úgy megismerkedni a "kevés vagy" érzésével", hogy közben nem engedem önmarcangolni az egóm, és még csak nem is akarok nagyon ellenkezni sem... Próbálok arra figyelni, hogy az legyek, aki vagyok, és adjam mindazt, amit adni tudok.

Nem számít, hogy az eredménye az lesz-e, amit megálmodtam - hiszem, hogy az lesz, aminek lennie kell...


Jó ez a film, mert felriaszt, hogy vegyük észre, nem tudhatjuk, mennyi még az itt töltendő napjaink száma...!

Nem kell lenned valamilyennek.

Csak - csak önmagadnak.

Mert a világban pontosan egy olyan kis csavar kell a tökéletességhez, mint Te!


Ne "akarj" érezni, csak érezz!

Ne akarj valamilyen lenni - csak légy!



Lehetnek kérdések odabenn, lehetsz bizonytalan - de a megfelelő pillanatban megjönnek majd a válaszok...!

Csak türelem!

A szeretetről...

Alább egy személyes levelem osztom meg azokkal, akik kíváncsiak. Azt hiszem - a magam számára legalábbis mindenképp - fontos felismerésre jutottam, míg "papírra vetettem".



" A szégyenről (videó)

Talán épp e videó kapcsán, de az alábbi párbeszéd játszódott le köztünk a fejemben:

"...M: És mi van ha tévedsz? Ha nem is vagyok olyan, amilyennek szeretnél...?
I: Ha tévedek? Mi történik valójában akkor, mikor tévedek...? Te más leszel-e, megváltozol-e tőle...?
M: Nem...
I: Pontosan! Nem azért tévedek, mert Te más vagy! Vagyis - ezt összekötve azzal, amit Osho is ír, hogy a szeretet tesz boldoggá, és a szeretet csak tőlünk függ, "az emberek csak ürügyet szolgáltatnak hozzá"...

Ez azt jelenti, hogyha képes vagyok - márpedig annak érzem magam - rá, hogy azt eldöntsem, "szeretnélek szeretni", és emellett képes vagyok figyelni, valóban figyelni, vagy tanulni valóban figyelni - azaz látni azt, aki valójában vagy ahelyett, hogy egy hamis képet alakítanék ki...

Akkor Téged szeretlek. És ha változik a képem Rólad a jobb megismeréssel, akkor annál pontosabban fogom érezni, hogy miért Téged szeretlek..."


Nem kell félned attól, hogy tévedek! Nem kell félned attól, hogy >szégyent< kell érezned majd magad miatt!

Többé senki előtt nem kell szégyenkezned magad miatt, mert végre eljött a pillanat, mikor felismerted, hogy Te úgy vagy Te, ahogy!

Isten teremtett ilyennek, és ki bírálhatná felül joggal Őt...?!

Azért vagy olyan, amilyen, mert Ő azt gondolta, "ilyennek szeretlek, ilyennek teremtelek. Rád így van szükségem, hogy a létezéseddel adjak a többi tanulni vágyónak, akiket szintén szeretek.
 Veled fejezem ki a szeretetemet irántuk."

És velünk többiekkel, akikkel az út során találkozol - velünk fejezi ki a szeretetét Irántad! Tudod, hogy a találkozások nem véletlenek, tudod, hogy a céljuk a tanulás, a fejlődés segítése. Ezért ismered fel, hogy képes vagy szeretni azokat is, akik fájdalmat okoznak - hiszen felismered, hogy mindez Érted van... "Érted haragszom, dehogy is ellened...!"

Azt mondod, ne haragudjak...

Hogyan haragudhatnék azért, mert olyan vagy, amilyennek Isten szerint éppen ebben a pillanatban (amikor velem találkoznod kellett, vagy nekem Veled) lenned kell, hogy a legpozitívabb hatással lehess a fejlődésemre...???

Hogyan haragudhatnék azért, mert elhoztad az ajándékot az életembe, amit Isten bízott Rád...????

Csakis hálás lehetek, ha nem vagyok végre vak...!

Nem haragudhatok, és nem gyűlölhetek azért, mert megtörténik, amire vállalkoztam...

Emlékszel a Hazatérésre...?

Hálás vagyok azért, hogy elvállaltad ezt a szerepet az életemben...

Annyira szeretném viszonozni valahogy...! Segíteni Neked a továbblépésben... Kimondhatatlanul...

I believe in You

..."

Pazarlunk...? - avagy "semmit, ami olyan boldoggá tenne..."

Furcsa.

A nagy okosok mind azt tanítják, hogy először meg kell tanulnunk egésznek lenni, meg kell békélnünk magunkkal, hogy szeretni tudjunk, hogy el tudjunk fogadni másokat.

Én most azt érzem - talán nem ezzel "ellentétben", hanem inkább emellett, vagy mindezek megvalósítása után -, hogy elpazarolt minden idő, amit nem szeretettel töltünk...


Vagy talán itt, a tér-időben nem is lehet szeretni - csak tanulni szeretni...?


Talán mindenki, akinek sikerül megvalósítani, rövid úton távozik is e világ térségeiről...? Megtér Istenhez, vagy a fejlődés következő szintjére lép...?

Vajon az általunk ismert világ egy hatalmas iskola, materializálódott oktatók nélkül...?

Tele csetlő-botló diákokkal, mint a Legyek Urában...?


A környezet szabályoz, személyiségeinknél fogva szükségszerü, hogy A B-től tanul, B C-től, C A-tól...?


Mind, aki szembe jön, csak próbál...?

Valójában még nem tud szeretni senki sem...?



A Bhagavad Gíta szerint, vannak, akik már képesek, elnyerték a továbblépés jogát, de ők a visszatérést választják, amely ugyan fájdalmakkal jár - de segíteni akarnak...


Én vajon tudok szeretni...?


Vagy csak az egóm akar tetszelegni a tükör előtt, hízelgő-hiú gondolatokkal...?


Lehet, hogy nem tudom, mi is a szeretet...?

Vagy a szeretet annyiféle, mint mi lelkek...?




Megint a kérdőjelek...

Üldöznek...?


És a válaszok...?



Itt van két ember (és még pár milliárd...), akik noha boldogak is lehetnének - megkereshetnék egymásban azt, amit elérni vágynak, ehelyett hátat fordítva alszanak 20 centire egymástól...


Bízhatnának egymásban, segíthetnék egymást - ehelyett megbántódnak, szarul érzik magukat, és haragszanak.

Nem egymásra - a világra, önmagukra, a hülyeségükre...

Tudják, mégsem változik semmi...




Hányan vagyunk, akik egyedül alszunk el ma este...?


És ugyan miért...?

Mert egyedül aludni jobb..??

Ugyan! Ezt Te is tudod, hogy kamu...! Viccnek is rossz.

Akkor...?


Ember, belegondoltál már, hogy ha azt érzed, hogy valakivel együtt lenni jobb lenne, akkor ugyan miért nem vagy együtt valakivel...??


Persze lehet szeretni, mint a nagy guruk, de kezdetben, míg csak tapogatózunk, míg csak gyakoroljuk, addig jól jön egy edzőpartner...!

Guru vagy már...?

De szeretni azt akarsz azért, ugye...?!


Akkor...???

Akkor miért nem választasz edzőpartnert...?

Kényelmetlen...?

Levegőt venni kényelmes...?

Izommunka kell hozzá...!

Csak már hozzászoktál...


Szeretni is ilyen...


Munka kell hozzá... Elfogadás, sőt cselekvés... Odafigyelés és változás, sőt bizalom...!


De ha meg lehetnél szeretet nélkül, ha jól lennél nélküle, akkor most boldog lennél!

Akkor nem keresnél valamit...!

Valamit keresel évek-évtizedek óta...


Tudod, hogy a szeretet boldoggá tesz (amikor Te szeretsz), de hát az ugye kényelmetlen...

Keresel valami kényelmesebbet, "biztonságosabbat".

Nem is gondolsz rá inkább, mert akkor be kéne ismerned, hogy évtizedek óta nem találsz semmit, ami olyan boldoggá tudna tenni, mint a szeretet...!


Nem lehet, hogy stratégiát kellene változtatnunk...?

Neked és nekem...?



Nem lehet, hogy a semmi keresése helyett inkább edzőpartnert kéne választanunk, és behozni a lemaradást...?

Az elvesztegetett éveket...?



Belátni, hogy nincs más út, csak a szeretet...

És végre felvállalni, hogy kukák vagyunk hozzá, hogy még csak nebulók...

Te is, én is...


Tisztelni a tanulnivágyást a másikban, és nem számonkérni a hibákat...



Tanulni.

Alázattal, odaadással, hittel...


Kitartással...

Mondod elégszer...?

Szakad a hó odakint.


Szép látvány!

Ma, ahogy gyalogoltam az úton - mert persze villamos csak az ellenkező irányban közlekedik ma -, sokat mentem bokáig érő hóban.

Azután, ahogy beljebb értem a városba, egyre több, hólapátos emberrel találkoztam. (Lehet, hogy közben "reggelebb lett", és egyre többen indultak neki az újabb hétnek.)

Mindenkinek megköszöntem, hogy lapátol. Hangosan.

Furcsa érzés volt egyszerre, ilyen sokszor kimondani, hogy köszönöm...


El is gondolkodtatott, hogy ez valószínűleg intő jel, hogy nem mondom elégszer...

Bizalom

"A bizalom olyan, mint a fény.
Csak akkor létezik, ha megosztod.
Ha magadba temeted, szertefoszlik - minél jobban őriznéd-rejtenéd, minél görcsösebben ragaszkodsz hozzá, annál biztosabban foszlik szét a sötétben."

Csak az ostobák vitatkoznak, mint néha én...

"Két választásod van: boldog, vagy szomorú akarsz-e lenni ma...?"



Azt kérdezte tőlem egy hang - "megtettél-e minden tőled telhetőt...?!"


Azt hiszem, nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy igen.


Megtettem mindent, amire most, ebben a pillanatban képes vagyok.

Elfogadtalak annyira, amennyire csak tudtalak, szerettelek annyira, amennyire tőlem telt, adtam, amennyi csak tőlem telt...

Ha nem volt elég, hogy újra tavaszt hozzon az életedbe, sajnálom...

Megpróbáltam.

Én hálás vagyok érte, hogy megpróbálhattam!

Remélem, hogy találkozol majd nálam tapasztaltabb, bölcsebb, jobb emberrel, aki képes lesz visszaadni neked a tavaszt, mert tudom, hogy Te is megérdemled...!

Az élet nem áll meg.

Nem vár ránk.

Ha valami nem klappol, akkor még nincs itt a valódi ideje.

És csak az ostobák, vitatkoznak az Élettel - mint néha én....



"A megbocsájtás annyi, hogy kimondod fennhangon, hogy "megbocsátok Neked mindazért, ami történt, vagy nem történt"..."

Az elengedés is ennyi - "engedem, hogy legyen úgy, ahogy lennie kell - elfogadom, hogy vezessenek az úton, mikor magam elvesztem az irányt. Menj, ha menned kell! Elfogadom, hogy a szereped az életemben ez volt, és hálás vagyok mindazért, amire Te tanítottál...!"...


Hálás vagyok Neked.

És köszönöm...

Mondd, Uram...

"I believe in You"



"Mondd Uram, ..."


Miért érzem úgy, hogy valójában minden kérdésre tudjuk a választ...?

"Miért adsz olyan nehéz feladatokat Nekem...?" - "Mert szeretlek."


Fel sem teszem, és már tudom a választ.


De ettől nem lesz könnyebb.


"Akiket a legnehezebb szeretni, azoknak van a legnagyobb szükségük a szeretetre."


Mindig azt hittem, hogy ez azokra vonatkozik, akiknek a szeretetemre lehet szüksége...



Ma szembesültem vele, hogy talán engem olyan nehéz szeretni....

Sodródva

Amistad soundtrack




Számtalan ilyen élményem volt már.

Egy történet, amely magával ragad, mint ahogy a múltra emlékezve elmerengsz...

Csak arra eszmélek, hogy libabőrös vagyok talpamtól a fejem búbjáig, és a szemem megtelik könnyel.


És fáj.


Ott, ahol "nincs minek fájnia".


Emlékezés...?


Hajdan megélt, Müller Péter szavaival "hajdan megfájt" tapasztalások...?


Néha el-elgondolkodom...

Illetve... Inkább el-elbizonytalanodom.


Ilyenkor - mikor van időm végre megállni igazán.

Mikor magam vagyok.




Talán az őrület.


Talán az kérdőjelez meg mindent újra, meg újra.




Mint a hajó, mely rádöbbent, minden útja hiábavaló...

Hiszen ő nem jut általa előbbre.


Mulandó emberek koptatják, jönnek, mennek - minden út csak az éppenkori szeszélyeik szerint való...

Szaladgálnak fel, s alá a világóceán tengerein...


De mi végre...?





A világ, s az óceán nem változik - csak a hajó kopik....


Csak a hajó kopik...

Változóban

Magam is meglepődtem rajta, milyen végletesen hasadóképes is az emberi személyiség...!

Megannyi ébredés után - a megvilágosodás pillanatai, melyek nyomán meg vagyok győződve róla, hogy "most tudatossá lettem, eddig álomban botorkáltam" - újra, meg újra képes vagyok ismét felébredni...

Vajon van valódi ébredés...?

Vagy csak az ébredés illúziója a miénk...?


Legutóbbi álmom a tudatosság racionalista világa volt, s hogy felébredjek az érzelmeimtől való görcsös elzárkózásból, kénytelen volt szegény őrangyalom engedni, hogy a hülyeségem csontom törje...

(Nem azért szegény, hanem mert engem nyert meg feladatul...)

Az indulataim következménye, és mértéke szolgált indirekt bizonyítékul az érzelmeim létére.


Most abban a "furcsa", rég tapasztalt helyzetben vagyok, hogy ismét közösen tervezek.

Vagyis nem tervezek, inkább csak elismerem a lehetőség létjogosultságát.

Talán ezzel hibázok - mert nem foglalok elég határozottan állást...?



Pedig foglalok!

Kimondtam, hogy "Vele akarok".

És én, ha akarok, akkor mindent akarok...

De az autonómiáját is meg kell hagynom, nem...?

Vagy "legyen az, amit én akarok" (végre)?



Nem könnyű a lelki vonatkozásokra koncentrálnom - erős az anyagi energiára koncentráltság bennem...

A múlt hagyatéka...?
Lehet.

Hiba...?
Lehet.

Tennivalóm van ezen a téren?
Persze.







Mindenesetre, Ő itt van mellettem.
És az érzés egyszerre édes és borzongató...

Szembefordít a múltban-jövőben tévelygő elmémmel, kényszerít a jelenre koncentrálni.
És tudatosnak és érzelmesnek lenni egyszerre... :)

Jó érzés... :)



Hálával tölt el.

"Az embert - nem a bukszát" - avagy csak számla ellenében...

"Csóróság...?"




Érdekes Mamzelt olvasnom.


Mindig kivált valamilyen érzést belőlem a stílusa, vagy a "mondanivalója".



Sokszor röhögök - a humor pedig jó dolog! :)


És sokszor kiábrándít, mert sznob, öntelt, ostoba megközelítéssel gondolkodik - szerintem.



Persze - "csak nem magamra ismerek"...?

Hát de - néha.



Nekem is előfordult az életemben, hogy igen-igen low-budget-megoldásokban kellett gondolkodnom.


Szar ember vagyok/voltam/ emiatt...?


Vajon az határoz-e meg engem, mint embert, hogy mindig futja-e egy kávé-meghívásra...?



Bizonyos szempontból igen.

Hiszen a tudatosságom mércéje lehet, hogy mennyire tudok túllépni a hozott és szerzett korlátaimon, gátlásaimon.

De vajon ki kell-e kukázni valakit csak azért, mert van küzdelme még bőven magával...?

Vajon egy emberi kapcsolat csak azzal képzelhető el, aki már a fejlettségnek (és/vagy az "egzisztencia-építés-") a tetőfokán áll?

Vagy aki éppen olyan környezetből jön, vagy olyanba tenyerelt bele, amelyben egy kávé-meghívásra, vagy ilyen-olyan egyéb programra való mindig akad valamelyik zseb mélyén...?


Mert hogy egy ilyen személlyel kényelmes - az biztos.

Hogy vele "lehet nő a nő" - már amennyiben a "nő" attól nő, hogy alátesznek mindent, és a "férfi" attól férfi, hogy mindig van miből gálánsnak lennie...




Ugyan, ki merné az Embert nézni - és nem a bukszát...?







ui.: persze a mamzeli /trendi/ megközelítésben, ahol a randi célja a pasi részéről "úgyis csak egy dugás" - nos ott nem csodálom, hogy kőkeményen "számla ellenében" lehet szó bármiről...


(Csak akkor - kérdem én - miért háborog a T. Női Nem, ha gyakran nézik ribancnak...?)