Tökéletlen, avagy az Élmény

Lindsey



Meg nem magyarázhatom, honnan van bennem az a mélyen gyökeredző... Érzés...? Tudat...?

...hogy a Nő valami egészen különleges, már-már misztikus valami...



Anyám nevelt - nem emlékszem olyan leckére, hogy "Fiam, a lányoknak szépeket kell mondani", vagy hogy "Fiam, a nő olyan, mint egy porcelánbaba... Színes, fényes, lágy és törékeny"...




Nem, egyáltalán nem rémlik ilyesmi.


De akkor honnan ez a szinte vallásos áhitat...?

Honnan a tisztelet és csodálat, amely elfog, valahányszor rácsodálkozom, milyen végtelenül sokszínű, sokrétű is egy nő, mennyire...


"Tökéletes"...


Milyen tökéletlen szó is erre a "tökéletes"...


Csak arra tudok gondolni, hogy e testben a gyermeket anyám indította el a kifejlődés - ha úgy tetszik az ébredés útján, de egy hajdan élt valaki született, s tért eszméletre bennem...


Valaki, aki már sokat látott és tapasztalt, aki megismerte már a Nőt, mint "fajt", mint nehezen körülhatárolható létformát...



Ő tudja bennem, hogy a Nőt boldoggá teszi, ha egy férfi kimondja a trivialitásokat.

Ő tudja bennem, hogy a Nőt a figyelmesség, az apró gesztusok, ajándékok éltetik...


Ő tudja bennem, hogyan kell közeledni felé, hogyan kell megérinteni - leheletfinoman, vigyázva törékenységét...



Őbenne éled újra és újra az a csodálkozó, boldog vágy, amit magam - a mostani személyiségem szinte nem is tud hová tenni...


Benne ébred a csodálat, benne lobban a meghódolnivágyás...


Ő látta/látja az Istennőt mind a Nőkben...




Én csak érzem...



Szinte végigömlik az ereimben, a tagjaimon a forró boldogság - egyszerre túlcsordul bennem az energia, és kacagva vágyom a szemébe mondani, hogy "Gyönyörű vagy, és ez boldoggá tesz - Köszönöm Neked, hogy vagy...!" :D :D

Bárhonnan szakítanék egy virágot, vagy... Nem is tudom...

Csak valahogy kifejezhessem...




Az Élményt... :)