Az élmény a pillanat, a pillanat az Élet

Lassan végigéljük a pihenésre szánt hetet itt, Fenyvesen. Az ember mindenhol, mindig tanul. Minden pillanat tanít - ha képes vagy, ha megtanultál látni, és észreveszed...

Keszthely múzeumaival ismerkedtünk.
A kastélykert nyugalma ma is magába oldja a vágtató gondolatokat, s csak valami békés hömpölygésnek ad teret, ahol semmi sem sürgős, semmi sem rohan...

Kastély - nekem mégis valami visszafogott, vidéki udvarház hangulatát idézte...

Nem volt szegényes, de nem is volt hivalkodóan túlzó a díszítésekben.
Mégis valami harmonikus művészi jelleggel bírt minden apró szeglet, az építész minden apró figyelmessége.

A kapubejáró felett a családi címer - a korona felett ágaskodó, kardot markoló, lángfarkú oroszlánok.

A kovácsoltvas kapu finommívű levélmotívumaival...

Vagy a park szökőkútját díszítő kőfaragványok - háttérben a kastély tornyával.

Egyszerű...

Mégis... Valahogy szép.


Ma a kastélyban két állandó tárlat látogatható - a Vadászati- és a Vasút-modell-múzeum.
Ki-ki a maga kedve szerint veszhetett el a két emeletnyi, több száz négyzetméternyi trófea, kitömött vad, vadász-felszerelés és az élethű makettek-modellek világában.

Engem a vasúttörténet fogott meg jobban...

Egy - ma már múzeumi Nohab...

Meglepően élethű...

Nem volt könnyű lencsevégre kapni a modern...

És a régebbi, de ugyanolyan fürge szerelvényeket...

A bányavárosoktól...

A német vidékig...

Néhol megrázó részletességgel..

"...Aztán átugrottunk Ausztriába..."

A semmeringi vasútvonalon található egyik völgyhíd...

Bizony nem kevés munka lehetett...














Majdnem, mint a valódi szálláshelyünk...

Hihetetlen technikai megoldásokkal...

Azért a vadászati kiállításból is megragadt egy-két apróság...

Csontfaragvány...

...közelebbről...

Régebben még a halálnak is megadták a módját...

Valamikor az 1800-as évekből..

A múzeumozás után elindultunk némi betevőt keresni. A sétálóutcán sétáltunk mi...

Egy amatőr fotós, háttérben "a többiekkel"...

És mások is...

Jogdíj-gyanús... ;)

Azért volt, ami még sikerült is...

Keszthely kertjei

Hajdani nagyság

Felújítás előtt...

A keszthelyi móló előtt álló régi szálloda főbejáratához vezető lépcsősor...

Korabeli balatoni gőzhajó...

Vitorlázó hattyú...

 Boglár-Lellén elfogott némi nosztalgikus érzés, de sajnos csak átszaladtunk a településen - célunk egy pince volt, ahol behatóbban - "tudományos igénnyel" - ismerkedhetünk a vidék boraival.


















Hosszú utunk volt...

Emlékekbe botolván...

Első állomásunk a Légli Fazekasmanufaktúra és Kézműves Borászat volt.


Megállapítottuk, hogy errefelé nyilván más a mentalitás - sehol egy kerítés szinte, a több épületből álló együttest szó szerint tűvé tettük a gazda, vagy gazdasszony után, hogy ugyan mi kóstolnánk, ha lehet...

Kb. 10 perc után kiszúrtunk egy élő embert az egyik hátsó épület ablakában - miután bejártuk az udvart és a kertet, az első és a hátsó bejárati kaput is.
Némi nehézség árán észrevétettük magunkat, mire egy ajtó mögül előkerült a hölgy, és leteremtett minket, hgy "hát mért nem csöngettünk, 'iszen kiírták, hogy hátul dolgoznak a műhelyben...?!"


Végülis készséggel kinyitotta nekünk a bemutatóházat, amely telis-tele volt szebbnél szebb mázas cserépedénnyel - bögrétől a tálalón át a serpenyőig(!).



Itt aztán megtalálható minden olyan cserépnemű, amelyre egy háztartásban csak szükség lehet...

 Hinnéd-e, hogy kézzel készült...?

 

 Pedig az összes minta kézzel...

Az összes darab hagyományos öntéssel, vagy korongon készül...











Kérdeztünk a borokról, mire mondta, hogy a gazda kinn van a szőlőbe' - mikor elbúcsúztunk, hogy induljunk, egy nem-is-annyira-kicsi dzsippen be is futott Légli Ottó nevezett borász, aki értésünkre adta, hogy csak előzetes bejelentkezéssel kóstolhatunk... Kb. ennyire szívélyes modorban.

Megfordult a fejünkben, hogy talán a valuta nem volt megfelelő, ránézésre...

Miután csalódottan tovább indultunk, megjegyeztem, hogy bizony "a siker arroganciát szül, az arrogancia pedig sikertelenséget..." (bj)


Persze nem olyan fából faragták egyikünket sem, hogy ezek után feladjuk - elindultunk a legnagyobb pincesűrűséggel kecsegtető irányba, és negyedórás keresgélés után rá is akadtunk egy igazi borászra... :)

A Pócz Pincészet öregje, Pócz József épp egy "arrajáró" társaságtól búcsúzott, mikor lefékeztünk a pince kocsibejáróján.

Pócz József, borász

Mint elmondta, szerencsénk volt, mert épp itt kint dolgozott. Bár "várta az ügyvédje", láthatólag belemelegedett a beszélgetésbe.

A pince és a palackozó körbejárásánál még érezhető volt a beszédén, hogy igyekezne...

"...Vár az ügyvédem..."

  Mikor elkezdte ajánlgatni a kóstolóra a borokat...
:D

Megnyugodott a hangja...


















Mivel Gabi és Zsolt móriak, van némi fogalmuk a borokról...

 Robi maga is borkedvelő, én meg ugye "Kassai-növendék" volnék... ;)















Elhalmoztuk kérdésekkel, amelyeket először némi meglepetéssel, de annál nagyobb örömmel fogadott.

A végére már, mikor szakmai részletekről, a jégborkészítés alapjairól is kitárgyaltunk "mindent", már szinte ismerős vendégekként viccelődött velünk.

"Kokas-Hegyi..."

 Ötféle bort kóstoltunk nála - Friss Cuvée számít az egyik alapboruknak. Ebből termelnek a legnagyobb mennyiségben, és ez az a fajta, amely a leginkább itatja magát - könnyű, friss, zamatos.

Ez volt az első pofon.

Nyitóbornak az ember valami egyszerűt vár, mint ahogy a lépcsőn felfelé a legalacsonyabb lépcsőfokkal kezdünk.

A balatoni borokról volt egy sztereotip képem - nem ittam még úgy tűnik, csak kommersz balatoni bort.

Mert a Pócz-féle "locsolnivaló" olyan ízvilággal robbant az ember szájában, hogy csak lestem, hogy most az öreg szívat minket, vagy álszenteskedik, vagy mi van...

A száraz boroktól savasságot várok. Az ízlésemnek kissé túlzott savasságot.
Ennek a bornak az illata is igéző volt. Belekortyolva - pedig nem ittunk előtte semmit - éppenhogy bizsergető savakkal olyan harmonikus, szinte lágy aromával kényeztetett, hogy az ember nem mert hinni a... szájának...! :)
Világos mézsárga szín, tökéletes tisztaság, üde illat és mennyei íz. József megfogalmazásában "locsolnivaló"...
Hát csak ilyennel locsolgassanak a jövőben... ;) :D



A második a sorban az "IS Cuvée" névre hallgató Irsai-Sárgamuskotály házasítás volt.

Határozottabb, aranysárga ragyogás, üde, de az előzőnél teltebb illat, és a muskotálynak köszönhetően majdnem édeskés zamat - mindez egy száraz fehérborban.

Kettőből kettő. ;)






Harmadikként egy 2009-es Kokas-hegyi Chardonnay következett. Róla csak az összbenyomást tudom felidézni - "innom kell még ezekből a borokból..."

 A pincészet prémium-kategóriás borainak védjegye a löszfalakban fészkelő gyurgyalag.
A madár színes tollazata jól jelképezi ezen borok sokszínűségét.










A záróakkord két vörös - egy Cabernet-Sauvignon és egy Merlot volt.


Én nem vagyok vörösboros.
Nekem a vörösborok (száraz) kicsit túl érdesek még.

Legalábbis eddig ezt gondoltam.

Az eszembe sem jutott, hogy épp a balatoni löszös "pusztaság" kóstoltatja velem az eddig egyik legfinomabb vörösbort.

Ezekről képet alkotni - maradandó képet alkotni mindenképpen újrakóstolással fogok tudni, de hogy fogok, az bizonyos.  :)

Szerencsémre a fővárosban is elérhetőek a CBA Príma üzleteiben - bár a magam részéről inkább egyenesen a pincészettől rendelnék - mert csoportos rendeléseket házhoz hoznak. (Én a Gazdát gazdagítom, ha lehet.)







Az estét egy fenséges brassóival zártuk...




Mely után egyszerűen képtelen voltam ellenállni az ágy hívogató puhaságának. :)

Ezek a békés, beszélgetős esték... A nyugalomban elköltött, ráérős ebédek...

Ismét egy olyan élménnyel lettem gazdagabb, amelyet érdemes volt megélni.
Hogy minek/kinek köszönhetem...

Mindenkinek köszönöm, akinek része volt benne!















Anyámnak, a munkatársaimnak, a vezetőimnek, Józsinak és Emesének, Pócz József úrnak és annak, aki miatt ma itt vagyunk.

És köszönöm a társaságnak, akikkel együtt tölthettem ezt a hetet - Beusnak és Robinak, Gabinak és Zsoltinak, Józsinak, Ritának és Szolanzsnak, Encsinek és Zsoltnak -, mert miattuk volt teljes az élmény! :)


Köszönöm, hogy megélhettem! :)







---

Boldogság.

Annak éltem meg. És munka kellett hozzá. Meg hozzáállás. Meg hit.

Egy beszélgetés margójára

"...Amit hagyományosan "szeretetnek" hívnak, az az ego stratégiája az önátadás elkerülésére. Valaki mástól várod, hogy megadja azt, ami valójában csak az önátadás állapotában érkezhet meg hozzád.

Az ego ezt a személyt használja helyettesítőként, hogy ne kelljen feladnia önmagát. A spanyol nyelv a legőszintébb ebben a tekintetben. Ugyanazt az igét - te quiero - használja, amikor azt mondja: "szeretlek", és amikor azt: "akarlak".

Az ego számára szeretni és akarni valamit ugyanazt jelenti, míg a valódi szeretetben nincs akarás, nincsen vágy a birtoklásra vagy a másik megváltoztatására..."



Egy nagyon szerencsés embernek érzem magam. :)

Érezted már azt, hogy "törődnek veled" odafönn...?


Én most (is) érzem - ismét.


"És elküldé az Úr az ő angyalait, hogy megmetsék lelkét a pokol tüzétől..."

:D


Köszönöm!

Köszönöm, hogy szóltok hozzám, köszönöm, hogy ha nem értem, akkor mondjátok másként...!

:)


Hálás vagyok a türelmetekért! :D

Nincs nagyobb áldás...

Angyali




Mennyire furcsa, hogy a gondolataink - annak ellenére, hogy szinte testvérként hasonlítónak érzem olykor - annyira eltérőek tudnak lenni...


Néha, mintha fogalmunk sem volna egymás valóságáról...




Nem meri vállalni önmagát.

Nem meri vállalni önmagát, mert a vágyaival nem azonosul...


Nem mer hinni a másikban.


Abban, akit elviekben kitüntet a szerelmével...





Én akkor éreztem magam így - akkor féltem tőle, hogy "rátelepedek", mikor tudtam, biztosan éreztem, hogy nem szaratam annyira, mint ő engem - mikor éreztem, hogy valójában nem szeretem őt...



De Ő most - elmondása szerint kiegyensúlyozott, "tudatos" kapcsolatban van Vele...



Bár tudná, mekkora érték is valójában, amit ad...! :)



Bár érezné, hogy valóban Ő a középpont...!

Sérthetetlen - pontosabban elpusztíthatatlan...


Nincs hát miért félnie...



Bár érezné a Csodát... És ne félne adni....




Nincs nagyobb áldás...



Szerintem.

Az Egy-ségről, a szerelemről, az odaadásról...

Harcos Hercegnőm



Beszélgetek egy Rokonlélekkel. :)




"...Ha az "egészségtelent" arra, vagy arra is értetted, hogy a kapcsolat némileg kiszolgáltatottá tesz, hiszen ha kötődsz, az elvesztése fáj...

Akkor azt mondom, engedd el a fájdalomtól való félelmet - az őszinte szeretet a fájdalom lehetőségének elfogadása - "nem fosztalak meg a teljes szeretetemtől, noha tudom, hogy ez nekem fájhat is"... 
Ne feledd:
A Létezőnek/Istennek célja volt Veled. Megteremtett Téged, mint a Csoda egy élő példáját.
Áldása vetül azokra, akik életében megjelensz.
Vajon van-e jogod felülbírálni az Ő döntését - megtagadni akár csak részben is valakitől az Ő áldását...?

A szerelem - a "Társ-ság" - valahol arról szól, hogy Valakinek odaadom magam. Teljes önvalómat - mint egy Világot, a tenyerébe helyezem.

Az Eskü ennek tudatos kinyilatkoztatása.
Pontosabban: számomra ezt jelenti.

De ha "odaadom magam", akkor nem mondhatom, hogy ezt a részem adom, azt meg megtartom magamnak..

Add neki magad - ha ezt akarod.

Akkor viszont add neki a teljes lényed!

Számomra ezt jelenti az igaz szerelem...

Tudom, hogy félsz.
Én is féltem.
De nézz csak magadra!
Hiszen itt vagy!

Túléltél mindent! És - mivel örök létező vagy - túl is élsz mindent! Nincs más veszítenivalód, csupán az elszalasztott lehetőségek a tapasztalásra... Szerintem..."

Bűnök

Miért kapcsolódik össze a Nő és a Bűn fogalma...?


Miért nőként üldözték a boszorkányokat...?

Miért a  Nő csábít a bűnre - a bűnös gondolatokra...?

Miért a Nő a gyengédség szimbóluma, és miért gyengíti el a férfiembert...?




Mint egy reflektor - sugárzó fényében életre kel a férfi árnyéka...




Angyali szépség és finomság, mely ördögi vágyakat és energiákat hív életre...



Miért...?

Biovekker, "jó-lét", satöbbi...

 Jelent valamit két egymást követő napon percre pontosan ugyanakkor ébredni...?

5:55-kor ébredtem. Az utolsó álmom a Bubuval folytatott beszélgetéseink körül forgott.



Azt hiszem, megváltozott a kérdésfeltevésem az évek alatt:

Ha hallok egy állítást, egy elméletet, az első kérdésem már nem az, hogy "és ha nem igaz...?"

Vagyis nem arra számítok, hogy valaki téved, vagy megtéveszt.

Az első kérdésem: "Mi van, ha igaz...?"



Bubu azt mondta, hogy talán a kétely dolgozik bennem.



Egészen biztosan így van.


A hiúságomnak marhára tetszett, mikor először hallottam a viccet, hogy "Az a baj a világgal, hogy az okosok televannak kételyekkel, a hülyék meg holtbiztosak mindenben..."


:)

"Okoska."  :D



Viccet félretéve (szószerint), igen.

A valóságképem úgy alakul, hogy a hozzám áramló idegen elképzelések, szemszögek megismerésével, befogadásával felteszem magamnak a kérdést,"mi van, ha neki van igaza?"

Megkérdőjelezem a saját álláspontomat.

És ha kiállja a próbát, megtartom - ha az új nézet bizonyul helytállóbbnak, akkor beépítem és átformálom a sajátomat.





"Jól élni."

Értelmezhető anyagi jólétre, és értelmezhető úgy is hogy "helyesen élni". A "helyesen"-t természetesen anem a jó-rossz közti jogi-erkölcsi különbségtételként használom, hanem inkább "az élet értelme/lényege felismerésével"...


És persze, a kettő viszonya nem vagylagos.





Én is szeretnék "jól élni". Mindkét értelemben.


Nem teszem függővé egymástól a kettőt.




Hibázok...?







Kétely.



Talán kételkedem, hogy amit hajdan egyértelmű elhivatásomnak éreztem, az valóban igazi célom-e...


Hiszen, ha ez a valóság csupán illúzió...


Újabb verzió volt a "Tedd Azt, Amit Akarsz" - a Szabad Akarat elve.

Hogy valójában "jól élni" azt jelenti, megtanulunk boldognak lenni.
Teremteni a valóságunkat, és megtanulni a valódi boldogság titkát.


Adódik a kérdés, hogy boldoggá tesz-e, ha "jól élek"...?



Talán mondhatom azt, hogy éltem anyagilag többféle színvonalon is - de a hangulatom, a boldogságom sosem kötődött tettenérhetően egyikhez sem...

Voltam szomorú, sőt depis olyankor is, mikor tele volt a zsebem - és voltam félelmetesen boldog, amikor üres volt...




Lehet, hogy feleslegesen kattogok ezen.

Nem érzem, hogy haladnék valamerre...

Köszönöm, hogy vagy...

Köszönöm, hogy vagy!

Így, hogy igazán csak a hangod van nekem.

Így, hogy igazán nem is ismerlek...




Köszönöm, hogy jössz, és megosztod velem a gondolataid....

Köszönöm, hogy nem kertelsz!

Hogy veszed a fáradtságot, hogy fogalmazol azért, hogy megérthesselek.



Olyan vagy nekem, mint...


"Minek nevezzelek?"



Jó érzést kelt bennem, hogy létezel.

Hogy nem adtad fel.

Hogy harcoltál, hogy kitartottál, hogy hittél...



Magadért, magad mellett, magadban.




Látod - ilyenkor érzem, hogy a létünk nem véletlen.

És amit ilyenkor érzek, az a hála.

Neki.

Azért, hogy vagy.






"...:P Nem ismersz.

Még nem.

Felháborodás helyett köszönöm ezeket a kérdéseket.

Igazad van.


Tetszik ez a megközelítés. Mert tudok azonosulni vele.


Igazad van...

Tartozom nekik azzal, hogy rutinos profi legyek.


Nehéz megszoknom, hogy a több ügyfél az emberi félelmek kezelésében növeli a profizmusomat.

Hogy valójában azzal válok jobbá, hogy jobban értek az ügyfelekhez - míg ők azt várnák, hogy "jobban értek a szakmához"...

Ezt nehéz felfognia az embereknek.

Hogy a mi szakmánk az emberekkel való kommunikáció...

Hogy nem a pénzvilág, vagy a gazdaság hullámzásától kell megóvnunk őket, hanem saját maguktól...

A saját gyengeségeiktől...


Ezt talán sosem fogják felfogni igazán...

Nem is értem, miért látom ezt ennyire tisztán.



Nekem is kellene valaki, aki megóv a saját gyengeségeimtől..."

Húdebüszke

Büszke vagyok magamra.

Hatkörül kidobott az ágy, és én hősiesen elmentem futni. Kb. 2,7 km plusz nyújtás volt bennem így reggel - mindenesetre kellemesen elfáradtam.

Ilyenkor még lágy a nap, hát kicsit aludtam alatta, most pedig jöhet a reggeli... ;)

Apróság - csillagok, boldogság, satöbbi...

Csend van. Még nem indult be a szezon.

A levegő finoman hűs, a legnagyobb zaj a békák kórusa.


Az ebéd végre olyan volt, amilyennek mindig lennie kellene.

Családias, vidám, nyugodt.

Kényelmes.

Nem néztük, mennyit ülünk fölötte.

Jólesett és kész.


A vacsora dettó.

Ettünk, meséltünk, míg ránk sötétedett...



Feeling




Egy sétát megejtettem azért. A futásra nem bírtam rávenni magam. Majd holnap. :/

Egy kósza ötlet erejéig megfordult a fejemben, hogy ezen a héten hozzá szoktatom magam a mindennapi futáshoz...


Szóval sétáltam, és elmerengtem az éjszakai égbolt nyugalmán.

A Göncöl-szekéren, meg a többi csillagon...


És rádöbbentem, hogy talán hónapok óta nem néztem fel rájuk tudatosan....




Most, ahogy kerestem egy-egy árnyékos (villanyfény-mentes) zugot, eszembe jutott, hogy ők látták a múlt minden percét...

Ők látták az évekkel ezelőtti tekintetem, ahogy fel-fel bámultam rájuk...

Elmerengve, hullócsillagot várva...



Look at You




Végtelen mély az éjszakai égbolt...


Elvész benne múlt, és meg nem valósult jövő....



Mennyiben változott azóta a világom...?

Számomra...?

Számukra...?



Mit jelent a boldogság - kérdezte tőlem nemrég B...



Mit jelent...?




Hallgatom - érzem ezt a dalt...


És közben felidézi bennem azt az élményt, amikor megláttam Őt....


Szerelem volt - de nem köznapi szerelem....



Sokkal több annál...


A nyári égbolt éji mélye nyílt meg mögötte...


A végtelen Mindenség...



:D



Mit jelent a boldogság...?


A boldogság ez az érzés - ez a hálás öröm, ez a lelkes hála, amely elönt, mikor eszembe jut, hogy megélhettem....


Mikor az emlék - ami nem is emlék, inkább "instant érzelem" - valahogy megőrződött bennem, mint egy konzerv - visszavisz a "múltba", pontosabban ismételten emlékeztet, hogy nincs valójában múlt, s nincs jövő - csak a jelen van, csak a pillanat...


És mikor ezt újra és újra tudatosítja bennem, akkor újra és újra összekapcsolódom a végtelen valósággal, a MOST-tal, a PILLANAT-tal...


És megélem a billentyűk érintését, a zene hangjait,  bor ízét, a levegőt a bőrömön, a hűs követ mezítelen talpam alatt...


Cselló, hegedű, ...zongora...?

Zeng...

Szárnyára vesz...


A boldogság számomra az élet élménye felett érzett hála...

Azt hiszem.



"...Minél többet felejtenék, annál jobban hiányzol..."


(...)




Furcsa belegondolni, hogy minden pillanat egy kozmikus útelágazás...


Ahol az élet fordulatot vehet Veled...


Hozhat olyan kanyart, amelyről sosem álmodtál... Csak nézel, hogy "ez mi?!"...


:D


Mi a boldogság...?



Ez az élmény - a végtelen lehetőségek élménye...


B falnak megy, ha Istent emlegetnek.


Én mégis emlegetem azt a valakit/valamit, aki/ami kitalálta és megteremtette a téridőt és benne a mi világunkat... :D


Ahogy a gyerekek áldják a játszótér feltalálóját, a nők a mosogatógépét, a pasik meg a miniszoknyáét... :D ;) :P




Emlegetem - méghozzá hálával...


Mint anyámat.



Nem is értem.


Komolyan lehet úgy élni, hogy hisszük - mindez csupán egy véletlen eredménye...? :D

Lehet ez az egész puszta véletlen...?

Lehetek én - és lehetsz TE?! - puszta elektromos impulzusok gomolyaga...!?!?!?!


:D

Csak vigyorgok - és nem csak a bortól... :P

Ezt egyszerűen nem lehet elfogadni...!


:D


Kizárt...

Kizárt, hogy holmi elektronfelhőbe lettem szerelmes...!

Kétszer is... :P




Egy elektronfelhő nem hozhat létre olyan csodát, mint a zene, a vers, az írás...


Ez különböztet meg bennünket a számítógépektől...





Egy elektronfelhő nem képes sírni, ha fáj a szíve... Egy elektronfelhőnek nem fáj a szíve, ha erre nincs fiziológiai oka....

:P


Magyarázz fizikával valamit, amit embernek nevezünk...


Szerintem esélytelen.


Én ezért hiszem, hogy az anyagi valóságunkon túl is létezik világ, és abban is kell, hogy legyen valaki, aki mindennek az "oka".


Pusztán ezért - nem a Biblia, vagy a Korán, de még csak nem is a Védák miatt.

Egyed-ül.

Függés.


Micsoda csalóka illúzió...!

Hogy lehet bárki más, aki a valóságunk óceánján mellettünk tempózik, akibe belecsimpaszkodhatunk, és kicsit pihenhetünk, kicsit érezhetjük, hogy nem vagyunk egyedül...


Karommá görbülő ujjakkal kapkodunk utána...

Megint hárítok...

Többesszámot használok. Én kapkodok...


Néhány hasonlóan gondolkodó gondolatai után...


Mégiscsak könnyebb energiához jutni "hagyományosan", mások figyelme révén... :D

:P


Mért lennék kivétel...?!

Senki sem született szentnek - csak azzá tudtak válni... :D :D :D






Hiányoztok.


Mintha egy percig is enyémek lehetnétek...




Miért vagyok egyedül...?

A sör azt mondja odabenn, "Azér' vazze', mert más után futol...!" ;) :D :D


:P



Egyedül...


Egyedül vagyok-e akkor, mikor megosztom Veled, meg Vele a gondolataim, és Ti is velem a magatokéit...?!

Egyedül vagyok-e akkor, mikor van kihez szólnom...?

Van kivel meginnom egy sört...?

Van kit megkérdeznem, "gyün-e táncóni..."?! ;)


Egyedül.




Most pl. nagyon nagyvonalúan úgy érzem, nem vagyok egyedül.

Persze tény, hogy nincs mindig, minden percben mellettem valaki, és vannak percek/helyzetek, mikor nincs mellettm senki, vagy nincs mellettem úgy senki, ahogy jól esne....


Miért van ez...?

Hát - gondolom, nem könnyű elviselni...

Van, akit könnyű...?!


Vagy mindenkinek nehéz - attól függetlenül, ki is a másik...?

Hisz mindenképpen torzít az erőtereken - mindenképpen belép az aurámba, ha közel engedem....


Mindenképpen el kell viselnem őt...


Miért vagyok egyedül...


Lehet, hogy lusta vagyok...

Lehet, hogy túlságosan is ragaszkodó...


Talán túl gyorsan, túl könnyen szeretem meg az embereket - ezért jobban megvisel az elvesztésük, a búcsú....



Jó kérdés.


És mint a jó kérdésekre általában, talán erre sincs egyértelmű válasz... ;) :P

Gondolatok pihenés közben

Ismét.

Ahogy tavaly, most is furcsán érzem magam. Elfogadást tanulok.

Vagy csak szembesülök a lustaságommal...?

Sound



Furcsa.

Persze, nyilván nyugalom, és elégedettség. Amit B írt a pénzről.

Álszent vagyok, mikor azt mondom, nem érdekel, miből lesz július...?

Majd lesz.

Abból, aminek lennie kell.



A durva az, hogy értem. Mintha az agyam tudná, hogy tudnék azonosulni vele - sőt, tisztában vagyok azzal, hogy ez a helytálló megközelítés, ez a "normális"...




Miért olyan sarkalatos téma nálam a pénz...?

Nincs bennem rendben...?

Amikor volt bőven, nem okozott gondot, ha volt mire költeni.

Amikor nem volt, akkor sem határozta meg az életem, pláne nem a hangulatom.


Mégis az élet újra és újra szembe állít ezzel a témával.

Valami dolgom van vele, csak azt nem tudom, hogy mi...




De a pihenéstől indultam el.



És mégis a munkához térek vissza...

Pénzzel dolgozom.

Nem kényszerűségből - magam fogadtam el ezt a szakmát. Hogy éveken át tanulok, és segítek azoknak, akiknek reggelente az idejét a gyerek iskolába indítása tölti ki... Akinek a világa a gyógyítás, a nevelés, a kutatás, vagy épp a kétkezi teremtés körül forog...

Hogy élhessenek annak, aminek születtek... Aminek hiszik, hogy élniük kell...

Vicces, hogy rá kellett jönnöm, mindent meg lehet közelíteni arról az oldalról, abból a szemszögből, ahonnan mi akarjuk...

Akár a pénz világát is az ember, az egyén oldaláról...

A festő, az építész, az orvos, a tanár, az anya és az apa oldaláról...


Óh szív, nyugodj...


Mindenki azt hiszi, hogy a szakmám - milyen durva, hogy ezt tekintem szakmámnak, nem az egyetemen tanult végzettségemet! - száraz, unalmas, lélektelen...

És mennyire éles a kontraszt, hogy én mindebből csak a humán oldalt látom...!

Az Embert, és az Ember álmát...

Valaha azt mondtam volna, mikor kérdezték, "na és te mi vagy?", hogy "jövőtanácsadó"...

Ki hiszi azt el...?!

Senki.

Talán ez lehet mögötte...?


Száz meg száz ember, száz meg száz család-, gyermek jövőjét tervezem meg, százaknak igyekszem segíteni, hogy a mai álomból egyszer valóság legyen...

Könnyebb valóság...


Talán ezért nincs olyan erős motivációm a saját életemben...?




Tudom, hogy naiv vagyok.

Tudom, hogy idealista vagyok.


Tudom.



De ez tesz állhatatossá, és ez tart meg tisztességben, azt hiszem...


Hogy számomra egy ügyfél nem csak ügyfél.

Számomra egy Ember ő - álmokkal, tervekkel, vágyakkal...



Ember.

B talán megkövez majd, mégis azt mondom, a Teremtés Csodája ő...


La finestra...



Mikor gondoltál utoljára arra, mikor a szembejövő arcába néztél, hogy valaha ő is volt olyan tiszta gyermek, mint Te...

Olyan ártatlan, olyan naiv...

Volt benne annyi hit...

Ő is úgy szeretett volna boldog lenni, mint Te...


Családot akart, meg hősnek, hercegnőnek lenni, lovagnak, űrhajósnak, csodált primadonnának...


Elindult az úton a maga álmaival...

Aztán megkapta a maga leckéit...

így, vagy úgy abszolválta őket, és közben alakult...

Azzá - olyanná, amilyennek most látod... (Nem feledve, hogy csak Te látod olyannak, amilyennek, hiszen a látásod szubjektív...)



Mindenesetre ő egy Ember...

Épp olyan, mint Te...

Isten egyik csodája... (;))





Tudom, hogy idealista vagyok.


De ma már vállalom.

Sőt!

Ma már vállalom, hogy az vagyok, mert az akarok lenni...!

Mert nekem így tetszik...!

Mert nekem nem tetszik a világ olyannak, amilyennek ti látjátok - amilyennek ti elhiszitek....!

Mert én igenis hiszem, hogy MI TESSZÜK OLYANNÁ, AMILYEN - és mi tehetjük mássá is, ha másmilyennek szeretnénk megélni...


"Szakma."


Hivatás...


A hivatásom nem a cég.

A cég csak egy megfelelő eszköz, hogy a hivatásomnak éljek.


A hivatásom a "szolgálat"...

Adni, segíteni, támogatni, megőrizni...



Desert Nomad




Hogy ezt minek a révén...


Valaha természetvédő akartam lenni.

Majd környezetvédő.

Majd környezettudatos nevelésben dolgozó tanár.

Majd vállalkozó, aki a "pénzcsináló-képességét" a környezetvédelemre, és környezettudatos nevelésre fordítja.

S most mi vagyok...?


Vállalkozó, aki a tudását, a kapcsolatait az emberek boldogulásának szolgálatába állítja...





Nehezemre esik elképzelni, hogy valami mást csináljak...

Nem akarom ezzel leszólni egyik szakmát sem.

Hiszem, hogy a társadalom éppoly hasznos tagja a villamosvezető - nélküle egy csomó ember sokkal nehezebben jutna el reggel a munkába...



Mégis...


Végig simítok a billentyűzeten...

A telefonra pillantok...

Felnézek a monitorra, és az információ áramló végtelenjét látom...



Ezek az én fegyvereim - mint középkori lovagnak a pallos, mellyel az ártatlanok és gyengék védelmére kelt...




Milyen meghitt viszony fűz ezekhez az eszközökhöz...

Az önkifejezés számomra egyértelműen az írást jelenti... Első helyen.

Azután a táncot...




"Az ujjaim táncolnak a billentyűk felett..."



Nyugalom vesz körül.

A többiek a parton, vagy az árnyékban, a napon alszanak...



Én itt vagyok.


Formát adok a gondolataimnak, és rögzítem őket...


Ez vagyok én...




Pontatlan.


:) :P

De nem érdekel...

Számok, komfort, mittudomén...

Anouk


2012...

Talán "az utolsó évünk"...

És hopp - a fele már el is ment...



Az életünk számai.

Talán ennek "a fele is el ment már"...




Most valahogy olyan... Nem is érzem, mit kellene megvalósítanom benne... Illetve, ami fontos, azt hiszem, az "odabenn" zajlik. Idekinn...



Milyen egy "jó tanácsadó"...

Ehhez feltétlenül a pénzben kellene hinnem...? Vagy "elég" abban, hogy amit akarunk igazán, azt képesek vagyunk megvalósítani...?



Ez viszont felveti, hogy nem akarom igazán...?


Rájöttem, hogy iszonyú lustán viselkedem. Egyszerűen a komfortzónából való kimozdulás, mint olyan... Nehezen megy.

Pedig - ahogy B is mondta, vannak dolgok, amiket lehetne még kényelmesebben, döccenők nélkül.



Nem tudom. Azt hiszem nem töltöm ki hasznosan az időm jelenleg, és emiatt nem találom a helyem - a gondolataim között sem.

Boldogság

"Mit jelent számodra a boldogság?"

Ha meg kéne ragadni az érzést, akkor azzal a késztetéssel próbálnám jellemezni, ami egy szeretett személy megpillantásakor önt el - mikor meg akarod ölelni őt. :)
Számomra ehhez az érzéshez hasonlít, legfeljebb nem egy személyt akarok "megölelni", hanem a Világot... :D

Volt pár alkalom, amikor nem csak egyszerűen boldogság öntött el, de tudatosan figyeltem is az érzésre.

Egyszer a Szent István körúton sétáltam, a Vígszínház környékén. Emlékszem, sütött a nap. Épp a Hegedűs Gyula utca zebráján mentem át, mikor egy hang legorombított, hogy "miért lógatom az orrom... Hiszen kezem-lábam mozog, látok, érezhetek, azt tehetem, amit szeretnék, béke van, van mit ennem... Remek idő van, és szabad vagyok. Mi okom van hát a szomorúságra...?!" Frankón leoltott, hogy szedjem már össze magam, és becsüljem meg azt, amim van.

Ahogy sorolta az érveket, sorra szembesültem vele, hogy ha nem látnék, többé nem csodálhatnám a Tavasz színeit, nem gyönyörködhetnék a nőkben... Ha ágyhoz lennék kötve, nem futhatnék (nem élvezhetném a fáradtságot), nem görkorizhatnék (nem élvezhetném a sebességet és a suhanást), nem táncolhatnék (nem élvezhetném a mozdulatok harmóniáját, a zene és az érintések összjátékát)... Ha nem érezném az ízeket, nem élvezhetném az ételeket, a bort - nem tudnám mit is jelent valójában enni... Ha egy állásban kéne gályáznom, minden reggel hatkor kéne kelnem, el kellene tűrnöm mások emberi gyengeségeit és botlásait...

Csak sorolta és sorolta, nekem meg olyan volt, mint mikor a Nap előbújik a felhők mögül, és a fény végigcsorog a tájon...

A végén már mosolyogtam, élveztem a tavaszi levegőt és a napfényt, és hálás voltam mindezekért a csodákért.

Hogy mit jelent számomra a boldogság?

http://mag-amban.blogspot.com/2011/05/anyak-napjara.html

A határtalan Mindenséggel való összeolvadást.
A megbocsátás élményét.
A hálát ezért a lehetőségért, és az élményekért, tapasztalatokért.
Az érzést, ami azt mondja: "Jó úton jársz." "Jó helyen vagy."

Egyszer szó szerint rádöbbentem, hogy "ott vagyok, ahol és amikor lennem kell..." Kozmikus, mindent elsöprő felismerés volt. Végtelen nyugalom, és lelkesedés egyszerre és boldogság, hogy mégsem volt tévedés az eddigi utam... :)

Az öröm a boldogság megnyilvánulási formája.
Az elégedettség a boldogság "alapja".

Azért "", mert engem pl. boldoggá tesz a női szépség, mikor szembejön az utcán - pedig ugye a rá irányuló vágyam valahol birtoklási vágy - vágyom érinteni, megízlelni, felfogni minden érzékszervemmel...
Ez a vágy nyilván nem elégül ki minden alkalommal, mégis boldoggá tud tenni a tény, hogy ilyen hihetetlen csodákkal találkozom... :D
Valahogy maga az élmény, és a létének tudata elegendő, hogy boldognak érezzem magam... :D

Tehát gyakorlatilag elégedettséggel tölt el, hogy megélhetem ezt a szépséget, mert a szemem is lát, és képes is vagyok meglátni.


Így a megelégedettség ellentmondás nélkül lehet a boldogság alapja.

Beteljesülés...?

Igen!

A "Minden és Mindenki Egy"-érzése, amikor rádöbbensz, hogy Ember vagy, és mint Ember, egyszeri és megismételhetetlen csoda... Mert képes vagy adni önmagadból, képes vagy boldoggá tenni másokat...! :D Néha csak egy mosoly az utcán, vagy hogy segítesz feltenni egy babakocsit a buszra, vagy átadod a helyed, vagy felviszed a bőröndjét valakinek a lépcsőn... De a szemükben, a mosolyukban ott van az élet értelme... :D
Vagy amikor úgy teszel valami fontosat, valami jót, hogy csak Te tudsz róla, senki más... De Te tudsz róla! :) És belül szétfeszít az energia, és tudod, hogy most a legjobbat adtad magadból, és erre - itt és most csak Te voltál képes... :D

Én úgy fogalmaznám, hogy "amikor sikerül méltóvá válnunk önmagunkhoz..." Ez a beteljesülés. És ilyenkor elönt a boldogság...

Hangyaboly, avagy félnek-e a hangyák?

"R.Bach Minden és Mindenki Egy c. könyvét feltétlenül ajánlom.

Azt hiszem, az Ő könyvei (meg Redfield-éi, stb.) hatására győződtem meg róla, hogy a látható valóságunk csupán a legalsó szintje a valóságnak. Olyannyira kicsi jelentőségű, vékony rétege, hogy gyakorlatilag illúzióként is fogalmazhatom, és azt is mondhatom, a lényeg ezután jön. (Nem az élet után, hanem a létezés magasabb szintjein - lélek szintjén. Ezt pedig megint nem a vallásos lélek-képpel, inkább a Müller Péter-féle Én-nel hasonlítsd.)

Amúgy Müllertől a Titkos tanításokat is nagyon ajánlom - a "Müller" címkém alatt egy rakás idézetet találsz belőle - és el is tudom küldeni e-Book-ként.

Müller ezen írása elsőre már nekem is kicsit "túl istenes" volt. De érdemes volt végigolvasni. Azt hiszem, sokmindent érdemes elolvasni, ha szem előtt tartjuk, hogy semmit nem kell 100%-ban elfogadnunk, nyugodtan megvizsgálhatjuk a részeket, és elvethetjük azokat, amelyekkel nem tudunk egyetérteni. Az igazsághoz szerintem akkor is közelebb jutunk, ha egy-egy filozófiából csak részeket teszünk magunkévá.
Csak lehet, hogy később érünk valóban "oda".  :)

Sok olyan dolog van, amit régebben nem tudtam elfogadni, majd ahogy bejártam egy újabb útszakaszt az életemben, és újra "belebotlottam" adott dologba, képes voltam asszimilálni, mert már megváltoztam útközben. És rájöttem, hogy valamit magunkévá tenni nem azt jelenti, hogy változatlanul befogadom - hanem hogy megismerem a lelkem/személyiségem prizmáján keresztül, és döntök róla, hogy számomra mennyire elfogadható - mennyire hasznos, vagy mennyire illeszthető a világképembe...

Meglehet, valójában olyanok vagyunk, mint a hangyák. Életünk során mindannyian építjük a világunkat - apró porszemeket tapasztunk egymáshoz innen-onnan, míg végül egy boly nem lesz belőle. A porszemek olykor lecseréljük, másokat újra látva mégis alkalmasnak találunk - rágóink közt forgatva minden porszemen alakítunk kicsit, mielőtt beépítjük...

Vajon mind törekszünk egy elvonatkoztatásra...?

Vajon az elvonatkoztatás - a boly, az általunk felépített világkép - biztonságot ad...? Azért csináljuk, mert ha csak a külvilágot figyeljük, az kiszámíthatatlanságában és érzéketlenségében rémületet kelt bennünk...?

Ezért építünk bolyt...?

Félelemből...?

Ki nem mondott félelemből...?"

Ember-ség, avagy csak rajtunk áll...

So weit die Füsse tragen


Egy film arról, hogy - bár mindent képesek vagyunk megtenni, hogy cáfoljuk ezt - mégis csak emberek vagyunk, legyünk bár orosz, zsidó, magyar, amerikai, vagy épp német nemzet szülöttei...


Film arról, hogy a pokol démonai nemzetiségtől függetlenül mindannyiunk szívében ott acsarognak láncaikon, és   még ha így is van, az angyalok akkor is ott laknak mellettük, és csak rajtunk áll, hogy kiknek engedünk teret az életünkben...



Ha nem láttad még, ajánlom.


És kívánom, hogy mindig legyen erőnk az angyalokat választani - bármilyen körülmények között!

Ne legyünk méltatlanok az ember névre.

Gályázik, ha mondják, bambul, ha hagyják...?

Asimov neve sokaknak mond valamit.

Sokaknak meg talán nem.

Író volt. Sci-fi műfajban írt a robottechnológia fejlődését vizsgálva. Egyik könyvét követte a másik - míg végül évezredes fejlődést követett le a fantázia világában.

Ebben a tudósoknak sikerült megalkotniuk az emberi agy mesterséges megfelelőjét - a pozitron agyat, amely platina-irídium ötvözete volt. Mint minden kísérleti tudományban, itt is a fejlődés úttörői szinte vakon tapogatóztak az ismeretlenben, és sokszor a véletlen műve volt, hogy meglepetésszerű fejlődéseknek lehettek tanúi.

Így, vagy úgy, de egy idő után már az a kérdés állt a történetei hátterében, hogy vajon magasabb rendű létforma-e az ember, szemben egy robottal, amely képes elvonatkoztatásokra, művészi megnyilvánulásokra, folyamatos fejlődésre, képes megfogalmazni a szabadság vágyát, stb.

Valóban elgondolkodtató, mi is teszi emberré az embert (túl a szervezeti felépítés és a faj-azonosság kérdésein)...?!

Érezhető, hogy itt inkább az individuumról, a személyiségről, a tudatról, az Énről és ezek jogairól, megítéléséről van szó.



Ismerek egy embert.

24 év körül jár.

Ez a bejegyzés az ő megjegyzése nyomán születik - ugyanis azt mondta, hogy képes huzamosabb ideig (szélsőséges esetben órákig) semmire sem gondolni.


Persze csodálhatnám is, ha ez akaratlagos, célzott törekvés volna a részéről - ld. meditáció -, ám az ő megfogalmazása alapján ("csak bambulok ki a fejemből, halkan hallgatom a zenét...") inkább az agyi folyamatok leállásának, céltalan "elhalásának" értelmezem.

A bejegyzés ösztönzője az értetlenség.
Számomra a létezés - nem a biológiai, hanem a tudati létezés "definíciója", magától adódó axiómája a gondolkodás.

Olyan, mint az életnek a légzés. Légzés nélkül nincs élet. Gondolkodás nélkül...

Van Tudat...? Illetve "intelligens élet"...?

Magától adódó a következtetés: az eredendő általánosítás ("mindenki magából indul ki"), mely alapjaiban mindenkit hozzám hasonlónak fogad el, hibás.

Szükségszerű a kérdés: vajon a kétféle működés közül melyik a "normális"...? Illetve melyik a normálisnak elfogadható?

Vagy ha a normális kategóriájába mindkettő belefér, melyik tekinthető korábbinak, melyik tekinthető fejlettebbnek...?

A hiúság szinte itt duruzsolja a maga válaszát a fülembe, csakhogy az egó gyengesége éppen az örökké hangos elmében nyilvánul meg. Az örökké kattogó, mindenen agyaló elme gyengeség. Mert eltereli a figyelmet - erre találták ki a meditációt is.

Tehát kijelenthető-e, hogy az időről-időre "leálló agy" kevésbé fejlett, mint a folyamatosan dolgozó...?

(...)

Másik adódó kérdés, hogy vajon a kétféle agyműködés feltételez-e, jelezhet-e fajon belüli eltérést - egyéb biológiai-, fiziológiai különbséget...?

A Vonzás, a tudatos teremtés hatékonyságának növekedését joggal várjuk a tudat fejlődésével. (A hithez nem kell fejlett tudat, ezt tapasztaltuk, ám a tudatos hithez igen.)

Ha ez a fejlődés iránya, akkor ez jelentkezhet a természetben megfigyelhető fajátalakulásnak megfelelő változásokban - egy fajon belüli új fajta formájában...?


Léteznek-e a tudatnak is fajai-fajtái...? Lehet-e rendszerezni a tudatot...?

(...)

Számomra felfoghatatlan.
Időről-időre csend van, ahogy egy nyugodt beszélgetés közben is ott vannak a hallgatás szünetei.
De órákon át semmire sem gondolni...

Hihetetlen. Nem tudom elhinni, hogy nem félreértés! Pedig visszakérdeztem!

Vagy velem van a baj, vagy értetlenül állok a lehetőség előtt, hogy a Földön élő hétmilliárd agy akár számottevő része képes aktív periódusban gyakorlatilag leállni.

Leállni, kiürülni, lefagyni - egy értéktelen(-nek tűnő), hasznavehetetlen sejttömeggé válni.


És ha ez is egy "fejlődés"...?

Ha a tömegpszichózis, amellyel butításunkra törekszenek egyre nagyobb számban termeli ki az ilyen agyakat...?
Nem kérdez, nem lázad - gályázik, ha mondják, bambul, ha hagyják...


Asimov világában a robotika célja a gépeket az ember szolgálatába állítani. 2025-re már a pozitronagyak feltalálását jósolta. Talán a tudomány nem hozta a várt eredményeket, ezért "biológiai robotok" megalkotása felé fordult a hatalom...? Egyszerűbbnek tűnt így elérni, hogy legyen sok rabszolgájuk...?


(...)



Félreértés ne essék. Nem pusztán ez a tény az, ami azt az érzést sugalmazza bennem, hogy valami gáz van.
Próbáltam beszélgetni vele. Hogy megismerjem. Barátok-közt-rajongó. És mindenre gyógyszert szed.
Nem hisz semmiben. Sem a tudat hatalmában, sem Istenben, sem önmagában. A felelősséget kifelé hárítja, bánkódik a múlton, de nem törődik vele, hogy mit tanulhatna a történtekből. A boldogságát anyagi dolgoktól - külső tényezőktől teszi függővé.

Ez megijeszt, mert befolyásolhatóságot feltételez...

Legalábbis számomra.


És ezek után mondta, hogy olykor leáll az agya...

Ne gondolj a fehér elefántra...

Fakír.

Talán fakír is voltam már, valamelyik előző életemben...



Minden fakír mazochista?


Karnyújtásnyi távolságra van...

Egy szónyi távolságra.

Ki akarom mondani.


Akarom.


Érezni.




De nem teszem.


Miért...?


Mert nem akarom megváltoztatni a körülményeket.

A viszonyunk semleges.

És ez...

Jelenleg ez így stabil.


Ha megváltoztatnám, ha kimozdítanám az egyensúlyi helyzetből...


Akkor kockáztatnám, hogy elmenekülne. Ha ő sem tudja kezelni a közvetlen őszinteséget.

Milyen furcsa, hogy mennyien nem tudnak mit kezdeni vele, ha egyszer megmutatkoznak a másik előtt olyannak, amilyenek...

Aztán szinte mindent félredobva bújnak ismét a maszkjaik mögé - és elkerülik az őket ismerő szemeket...




Makacs tüske a gondolat - mint a sün tüskéje: ha egyszer beléd áll, csak egyre mélyebbre fúródik...

Ne gondolj a fehér elefántra...

Ezért szeretem a blogokat... :D

"Kerékőr

Szeretem az olyan megoldásokat, amikor a gyereket sikerül kiönteni a fürdővíz NÉLKÜL.

Tipikusan ilyen a kerékőr, két napja boldogít. Nemprofik kedvéért: ez ugye az a kis speciális fejű csavar, amit a normál kerékkulcs nem fog meg, csak akkor tudod kicsavarni, ha van hozzá egy célzottan erre való kis vasdarab (adapter), pont azért, hogy ne lopják le a kerekedet. Mittomén, minden kerékben van négy normális csavar, meg egy ilyen, és akkor az átlag hazasiető öltönyös-aktatáskás hivatalnok, akiben minden átmenet nélkül, éppen a te autód mellett elhaladva hirtelen feltör a keréklopási ösztön, és PONT van nála egy emelő, vagy talál egyet egy közeli kukában, és alányúl és a döbbent járókelők szeme láttára felemeli és nekiesik, na az ki tud ugyan csavarni négyet - hanem az ötödik, a kerékőr, az Ördögien Átgondolt Műszaki Megoldás, az kifog rajta! És akkor nem viszi el a kerekedet, muhaha, rábaszott a hülye alkalmi tolvaj, túljártunk az eszén.

Megint más, ha az illető rendszeresen lop kereket.

Ekkor lesz nála mondjuk ötvenhárom féle kerékőr-adapter (nagyon sokkal több nincs is), de a biztonság kedvéért nyilván visz magával egy spirálfejes kihajtót is, ami tökéletesen alkalmas a sérült csavarok, NO MEG PERSZE a kerékőr kihajtására. Ő tehát sajnos el fogja vinni a kerekedet: ha életében egynél többször megpróbált már sikertelenül nekifogni egy ilyen műveletnek, akkor látott már ilyet, és könnyűszerrel kikapja a picsába.

Nem így persze te, ha egyszer eltűnik az adaptered.

Plusz pontot ér, ha eleve nem is volt, vagy ha elkeveredett valahol, vagy valamelyik szervizelés/gumicsere során nem rakták vissza, ÉS te ezt elmulasztottad mindig, minden egyes alkalommal karótnyelt precizitással ellenőrizni még elindulás előtt.

Na, és akkor onnantól kapjál egy defektet
Se pótkerék, se gumijavító, SEMMI. Effektíve nem tudod leszedni, csak ha te is rendelsz olyan izét, ami a rossz embereknek van.

Hm?

És igen, köszönöm, már próbáltam a taxitársaságokat, és próbáltam a szervizeket, és a gumijavítóra is néztem hosszú ideig csodálkozva, hogy neki miért nincs. De hát miért lenne.

Ezt hívjuk RÁBASZÁSNAK.



ps.: ilyenkor örülök, hogy ez pl nem egy barátnővel történik, mondjuk egy külföldi út közepén, ezért nem úgy vonul be a történelembe, hogy "kaptunk egy defektet, és a Dé nem tudja kicserélni a kereket".

update: ...persze ha az illető barátnőt úgy hívják, hogy Petra, akkor teljesen más a helyzet, ugyanis egy ilyen nevű kislány épp most szerzett nekem az éjszaka közepén egy megoldást erre a problémára. Danger, danger, hát sose tudsz leszokni arról, hogy bántsad a nőket, pedig nézd meg, milyenek! :D "

(idézet egy kedvenc blogger gondolataiból)

Egyedül-lét, vs. magány

"...Csak ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen rossz lehet az olyanoknak, akik már egyedül élnek, nincs is senkijük, biztos alig beszélgetnek és folyton magányosnak érzik magukat, aztán nem visz rá a lélek, hogy benyögjem, hogy sietek, hanem inkább türelmesen várok, amíg kifogynak a rizsából..."






"Beszélgetni valakivel"...

Vajon ha nem arra koncentrálnánk, hogy "beszélgessünk", hanem hogy "hallgatgassunk" egymással...?


Amikor beszélgetést mondunk, valójában beszédet akarunk mondani. Beszélni szeretnék Neked - gyere, és hallgass meg kérlek!


Jól esik kimondani a gondolatainkat és érzelmeinket - jól esik, ha valaki meghallgatja, és megerősít, vagy épp véleményt mond, elmondja, hogyan látja ő...

Visszajelzés. Korrekció. Megerősítés.

Jel, hogy nem szakadtunk el egészen a Világtól, egymástól - hogy nem vagyunk teljesen magunkra hagyatva...




De vajon meddig van szükségünk a magánytól való félelmeink csillapítására...?

Nem csupán addig, amíg megvannak...?

Amíg meg nem tanuljuk, hogy önmagunkban vagyunk kezdet és vég...? Teljes egész...?

Amíg meg nem találjuk azt a bizonyos "másik felünket" - önmagunkban...?

Amíg el nem indulunk azon az úton, befelé...

És rá nem találunk arra a kézre, amelybe fogódzhatunk - akkor is, ha odakinn senki sincs, aki segítő kezet nyújtana...


Amíg fel nem ismerjük, hogy nincs mitől félnünk, hiszen valódi önmagunk része az Univerzumnak, Isten gyermeke, aki egy ővele - Minden és Mindenki Egy -, és mint ilyen, örök, vég-telen...

Amíg fel nem ismerjük, hogy magunk teremtjük a sorsunkat itt, az anyag világában - mi rendezzük a filmet, mi vagyunk az operatőr a fényképezőgép mögött...


Amíg fel nem ismerjük, hogy ez itt egy játék - tanulságos, valószerű, csodálatos játék - de csak játék, semmi több...

Amíg fel nem ismerjük, mi is a Szabad Akarat - valójában...


Hogy mit jelent a "Minden és Mindenki Egy" - valójában...



Hogy nincs magány - valójában...




"...Nem az érdekel, hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, mi tart meg legbelül,
Amikor minden egyéb már összeomlott?!

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
És igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban is...?!"

(részlet Oriah Hegyi Álmodó verséből)

Világok (h)arca, avagy a meghallgatott imák

Stop Thinking




Sokszor eszembe jutott már, milyen visszás is, hogy mennyi csodát átélhetünk ebben a világban, és az igazi út, a fejlődés útja mégis befelé vezet - eltávolodva az anyagi világtól...

Tipikus félrefordítása a Bibliának úgy érzem, az a szállóigévé lett mondat, miszerint "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa!"



Kezdettől éreztem, hogy számomra nyilvánvaló zavarról van szó. Hiszen az Istennek kedves ember "lelkiekben gazdag" - türelmes, alázatos, szeretetteljes. Ezt támasztja alá a másik ismert idézet is - "Könnyebb a tevének átbújni a tű fokán, mint a gazdag embernek bejutni Isten országába."

El is gondolkodtam ezen.

Hiszen az Istenhez, vagy önmagunkhoz vezető út szellemi út, tudati fejlődés. Mi köze lehet ehhez az anyagi világban birtokolt javaknak?!
Végül arra jutottam, a figyelem és a koncentráció az oka.

Aki gazdag, sok evilági lehetőséghez juthat hozzá. Többféle színes-zajos szórakozást érhet el, több helyre juthat el, stb. - azaz végeredményben több eszközzel tud "menekülni az önmagával való szembesülés elől"...
Persze ez alatt nem azt értem, hogy aki gazdag, tudatosan menekül önmaga (és így Isten) elől, de azt igen, hogy a lehetőségek vonzzák a lelke gyengébbik felére, hajlamosabbá tehetik az érzéketlenedésre, tompítják az érték-érzékelését, értékrendjét...

Mindezek pedig eltávolítják magasabb rendű önmagától. Ezért nehéz számára bejutni Isten országába.

Az anyagi világ csodái elterelik a figyelmünket. Az aszketizmus, a cölibátus, a vegetarianizmus középpontjában bizonyos élvezetekről való lemondás áll, hátterében pedig a fegyelem / figyelem összpontosítása (nyilván ennél sokkal több minden, csupán kiragadtam a téma szempontjából lényeges részt).

Ugyanakkor Istenhez a csodálat és alázat, a szeretet és önzetlen odaadás vihet közelebb - ezeket pedig az anyagi világban élhetjük meg.
Az önmagunkhoz vezető út során.

Vagyis bár a külső világban ezernyi csodálatra méltó szépséggel találkozhatunk, és a szépség megélése fontos a fejlődésünk, sőt a puszta létezésünk szempontjából (több szépséget láthatunk utazgatva az anyagi világban), az igazi utazás ugyanakkor önnön (és a világ) középpontunk felé kell, hogy megvalósuljon, amelyhez pedig szükséges (-nek tűnik számomra) az anyagiaktól való visszavonulás. Megélni az egyszerű szépségeket - sőt, talán a szépséget minél egyszerűbben éléni meg, minél egyszerűbb, hétköznapibb formában venni észre... És közben befelé fordulni, keresni a saját válaszainkat, a saját kérdéseinket...

Sokáig az ima számomra idegen szó volt. Ostobának tetszett, hogy magamban elmotyogok valami sablondumát, és ettől majd jó ember leszek, és Isten szeretni fog...

Aztán ahogy megismerkedtem a Mennyei prófécia és a Vonzás, na meg Bach gondolatiságával, rájöttem, hogy az ima nem más, mint a megfogalmazott, összesűrített, teremtő energiával övezett kívánság...
Isten /vagy az Univerzum, vagy Allah, vagy akinek ahogy tetszik/ "meghallgatja" - valójában már amikor megajándékozott a Szabad Akarattal, és a Szavak Teremtő Erejével, a Vonzással - már akkor meghallgatott minden imát.

Mert ha megfogalmazzuk a kívánságot, fókuszáljuk. Ha őszinte kívánság, akkor az érzelmeink erejével már fel is ruháztuk. Ha elmondjuk egy ima formájában - magunkban, vagy fennhangon -, akkor a szavak és a tudatunk erejét is beleadtuk. S aztán már csak azon múlik, képesek vagyunk-e megteremteni a megvalósulás lehetőségét - nyitottak vagyunk-e a csoda érkezésére, azaz teszünk-e érte, vagy csak a sült galambot várjuk...!

És persze türelmen.

"Igazán akarni valamit annyi, mint sokáig akarni."

Az én hibám, ha szeretlek...

"...A felelősség mindenkinek sajátja. Mindenki maga felel az életében az érzéseiért. Csak maga!..."

Deka-Dance

Milyen igaz.

Én felelek azért, hogy valakibe beleszeretek-e, és ha igen - mennyire...

Én felelek azért, hogy mennyire engedem magamba-égni őt.

Én felelek azért, mennyire visel meg a döntése, hogy másfelé megy tovább. Mással.

Hogy belerokkanok-e, és ha igen - mennyire...

Én felelek azért, mennyire szeretek bele az illúzióba - az alternatív jövőbe, amelyben együtt öregszünk meg, amelyben ő a gyermekeim anyja, ő a legbelső végváram, akihez fordulhatok, ha már nem bírok erősnek lenni...

Én felelek érte, hogy a világom, a mindennapjaim és az álmaim mennyire építem rá - mennyire építem bele őt - mennyire helyezem minden ízemet, minden pillanatomat az Ő kezébe...

Hogy milyen magas csúcsra emelem őt - világom Kilimandzsárójára akár -, és ha ő onnan tovalibben, én felelek érte, ha a mélybe zuhanok, mint egy kő - és akkor is, ha az érkezést rosszabbul viselem, mint egy kő...

Az én hibám, ha szeretlek...

Hinni abban, aki képes lesz rá...

Müller azt mondja, ha valami "igazi", ha valamiben megcsillan az isteni lényeg, akkor libabőrösek leszünk tőle.
Azt mondja, Ő ezeket az élményeket keresi az életben.

Mikor megszülettem, határozottan tudtam, hogy miért születtem.

Évtizedek óta nem tudok sírni.


"A szó, az ősi indiai szent nyelvből, a szanszkritból származik. Jelentése: kör, ív, körszelet, korong. Más vélemény szerint jelentése az elmével is kapcsolatban áll (manas a. m. „elme”). Eredetét tekintve leginkább a buddhista tibeti és indiai kultúrához köthető, ahol ma is, évezredek óta használják meditációs technikákhoz, gyakorlatokhoz. A jógik elmélyedést segítő különféle eszközöket használnak, melyekre támaszkodva szilárdan tarthatják tudatukat meditációjuk tárgyán. Ezek a test- és kéztartások, azaz mudra, a hangok, ami nem más mint a mantra, a kézbe vehető tárgyak, tehát a vadzsra és a málá, illetőleg az istenségek különféle képi ábrázolásai, azaz a mandala."




Néha, mikor elemi erejű szépséggel találkozom, vagy valamiért különleges pillanattal - borzongok. Libabőrös leszek.




Évek óta érzem, mintha eltértem volna az eredeti utamról.




Az emberiség bizonyos filozófiák szerint "evolúciós ugrás" előtt áll - a szellemi síkon.







Én pedig egyre gyakrabban borzongok.







Egy egyszerű film zárógondolatait hallva pedig elkezdtek folyni a könnyeim. Tetőtől talpig libabőrös lettem, és olyan érzés volt, mintha valami rég elfeledett dologra emlékeznék...




Egyszerre megdöbbentő, és... Boldog?...

A felismerés élménye...




Önmagamra-ismerés...?










A válasz...?




A végső miértre...?




"Mert kell valaki, aki képes lesz megtenni...

Vagy inkább valaki, aki képes lesz hinni abban, aki képes lesz rá..."










"...Mimic talált egy lelket a múltban, akit nem mérgezett meg a testünket és szellemünket elborító szennyezés. Az emberiség szép lassan romlásnak indult. De Emma könnyei utat mutattak az ébredéshez, amely úgy terjedt el, mint a tűzvirág. Az emberek levették védőöltözetüket. És idővel az emberiség újra virágzásnak indult. A világot egy gyermek mentette meg. Olyasforma, mint Ti..."

"A szívnek még jelen...", avagy a szeretet evolúciója

Alapgondolatok

Hangulat

"Nem fordulhat elő, hogy ami a tetteknek és az agynak a múlt, az a szívnek még mindig a jelen?
Hogy nem szűnünk meg embereket szeretni...
Hogy nem szűnnek meg lángolások, szerelmek?

És ha felül sem lehet őket írni?
Ha örökre beleégtek a lelkünkbe?

Tényleg jönnek újak?
Vagy van, hogy megrekedünk magányosan egy állomáson, míg a lelkünk és a szívünk még a vonaton száguld? A Semmibe...
A reménytelensége...
Tényleg létezik "reménytelen"?
Van egyáltalán ilyen?

Vagy érdemes hinni mindenben?

És ugyanaz-e hinni, és reménykedni, és várni valamire?
úgy sóvárogni, hogy az tönkre tegye a jelent?

Hol a határ a jelen és a múlt közt?"

(Bubu)

Szerintem is elválik a tudat és a szív valósága. Amit az agyunk lezárt, sokszor a szív nem tudja elengedni.
Én ezt a szakaszt elég jól be tudtam határolni annak idején. Még három-négy évvel a vége után is.

Az azóta megtett út során felmerülő "visszfényeket" azonban el kell különítenem ettől. Mert már a szívem is elfogadta a veszteséget. Inkább csak a "majdnem-jövő" majdnem-megélt érzései után vágyom. Ez már Múlt. Ráadásul elengedett Múlt. Ugyanakkor igaz, hogy nem szűntem meg szeretni Őt - az Embert, aki sokáig Az Egyetlen volt nekem. Azért, aki volt. És azért, aki lenni akart nekem. És mindazért, amit kaptam és adhattam. Azért, mert elfogadott és elviselt - ameddig csak tudott. Hálás szeretet ez. És - a szerelemmel szemben ez Örök. :) Minden dacos, fájó szava ellenére. 

Hogy a szerelmek nem szűnnek meg... Szerintem megszűnnek. Pontosabban átalakulnak szeretetté. Ha igazak. Ha csak tévedések, akkor elhamvadnak, s csak holt hamu marad utánuk. Mint mikor teljesen kiég az anyag, s formája megmarad, míg hozzá nem érsz...

"Magányosan egy állomáson" éveket töltöttem el - kétszer is.

Ezek az alkalmak, ezek a leckék tanítottak meg arra, hogy önmagamban éljem meg a szerelmet. A boldogságot azáltal, hogy a másik van. A puszta létezésének ajándékán keresztül - függetlenül attól, hogy viszontszeret-e, vagy sem.

"Reménytelen..."

Ez a szó valahol a "hitetlennel" rokon - érzésem szerint. 

Valahogy a "különleges" embereket mindig megéreztem. Úgy értem - voltam szerelmes többször - általánosban, gimiben, stb. De csak két alkalommal volt különleges megérzés mögöttük - én úgy fogalmazom meg, "kettő volt kozmikus találkozás". (A többi elhamvadt és elmúlt, még ha lassan és fájdalmasan is. Nem maradtak a részeim - emlékké, múlttá váltak.)

Itt a kezdeti elvakultság után evidens volt, hogy a kapcsolat közöttünk nem kötődik ehhez az életünkhöz...

Hogy sokkal több puszta szerelemnél. Elhamvadás helyett erős kötelékké, mindent lebíró szeretetté váltak

Így - bár el kellett veszítenem őket, ez mégsem taszított "reménytelenségbe", mert érzem ("hiszem"), hogy szükségszerű a találkozásunk. Újra.

Bach erről: "Ne légy szomorú, ha búcsúzni kell. Búcsúra szükség van az új találkozáshoz."

Az első szerelmeket a jelent tönkre tevő sóvárgásként éltem meg.

Aztán megtanultam szeretni.

Hogy hol a határ Jelen és Múlt között...?

Ott, ahol meghozzuk a döntést. Amíg valamit elengedés helyett görcsösen szorítok - amíg az elfogadás helyett a birtoklás vágya a meghatározó árnyalat -, addig számomra Jelen.

Amikor elengedem végre (és ez nem egyenlő a "lemondással" - inkább a Kék Madár meséjének "elengedésére" gondolok), akkor válhat Múlttá. Ez még mindig egy döntésen múlik - mert dönthetek úgy is, hogy az elengedéssel egy időben elfogadom, "időtlenné" teszem, és ezzel "beépítem a Jelenembe..."

Ahogy elfogadtam egy szerelmet - a második kozmikus találkozásomat - valamikor 2006 körül, noha tudtam, hogy "reménytelen". De éreztem azt is, hogy mind küzdeni ellene, mind tagadni képtelen és buta dolog volna. Elfogadtam hát, és ostoba sóvárgás helyett megéltem a csodát önmagamban... Olyan volt, mint mikor a ritka kedvenc virágodat - amellyel évek-évtizedek óta nem találkoztál - egy nemzeti parkban leled meg: boldoggá tesz, és egyben sóvárogsz, mert tudod, hogy nem szakíthatod le, nem viheted haza - mégis szomorúság helyett inkább kihasználod az időt, és megéled a találkozást - koncentrálsz Rá - az illatára, színére, formáira, de még a környezetére, a napfényre, a szellőre, a hangokra, az egyéb érzékletekre is - próbálod mind teljesebben felfogni a csodát...!

Ilyen volt számomra - 3 éven át.

Elfogadtam, és elengedtem - de nem mondtam le róla. Tudtam, bizonyosságként, hogy ha nem ebben az életben, akkor a következőben - de lesz még közös utunk. (2009-ben végül volt egy viharos félévünk, amely egy gyors és fájdalmas zátonyhoz vezetett - érdekes módon ezt is fel tudtam dolgozni az előzőekhez hasonlóan, s így nem kudarcként vált "múlttá", hanem leckeként "jelenné"...)

"Jelenné vált" - ezt talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy "örök érvényű tanulságként" függesztem magam elé, amely mindig emlékeztet a tapasztalatra - és amely tapasztalat boldogságot ad és hálával tölt el, pusztán azzal, hogy megszerezhettem.

"Jelenné vált" - mert a mindennapjaim részévé, szerves részemmé vált.

"Nem szűnünk meg embereket szeretni..."

Nem - idővel nem szűnünk meg szeretni...

Azt vettem észre, hogy sok szenvedés és könny árán, de mintha a szeretetem felülemelkedett volna a szeretett személy "ezen életbeli szerepén" (ld. Müller) - a személyiségén - és transzcendens, valódi Énjére irányult volna. Abból vettem ezt észre, hogy bántások ellenére is tudtam szeretni. Elfogadtam, hogy ember - s szerettem azért, Aki Ő - mondhatni a benne lakozó "Isteni Lényegért", az emberi gyöngeségeivel együtt.

Korábban, ha bántottak, fájt - és a fájdalom kiölte a szeretet belőlem. Ez akkor volt, mikor a csalódást valakiben az illető kudarcaként értékeltem. (Ma már a saját tévedésemként jegyzem fel, és nem hárítom a felelősséget kifelé.)

Most úgy vélem, ez a szeretet képességének magasabb szintje. Vagy a Látásé - mikor már az Embert látjuk az ember mögött - szükségképp Őt szeretjük.

(Persze lehet, hogy csak hiúságom diadala ez...)

(Világ-)ég-és-föld, avagy nekem mégis...

Don't I know it...




"...Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért...!"

Lélektársam elképzelhetőnek tart egy újabb világégést...


Megdöbbentem.

Egyrészt a ténytől - mert jeges rémülettel borzongat a "majdnem-emlék", az előzőről...

Másrészt, mert ez a feltételezés negatív vonzás - és hitem szerint a pozitív és negatív várakozások befolyásolják a jövőnket. Hogy kollektíven, vagy mindenkire a maga valóságában külön-külön - nem tudom, de...

Mindkét esetben riasztó...


Hová kell érkeznie a lányomnak, ha az emberi ostobaság elsöpörné a jövőt...?!

Én egy madárdalos jövőbe akarom vezetni a lányom... Nem radioaktívba... :(

Vagy talán egy későbbi érkezést érzek már most ennyire élesen...?




Igen!

A hitünknek nem szabad illúzióba ringatnia!

De a hit és az illúzió között a bizonyosság tesz különbséget...(???)

Az illúzió "tévhit"...



S nekem mégis hinnem kell...

Pillanat

Egy kedves ismerősöm meglepő, őszinte szavai köszöntek rám "véletlenül":

(Solt) 

"Életemben először fordult elő, (vagy csak már annyira régen volt, hogy nem emlékszem mikor utoljára), hogy az egyszerű létezésnek örvendeni tudjak..nem tudom, hogy a túl korai kelés, vagy csak a felkelő nap fényében érzett gondtalanság, hogy az orgona, mely alatt minden reggel elsétálok a rét közepén, nyílni kezdett, és ahogy átvágtam alatta megcsapott az illata, vagy a köd, amely megpróbálta elfátyolozni mindezt...nem tudom, de hirtelen előtört belőlem a boldogság, és elmosolyodtam...de ugyanebben a pillanatban hasított belém a fanyarság is, hogy nem tudom miért kell mosolyognom..de jó lesik..és vajon hol volt ez eddig..nem tudom, de ezért nem fogom abba hagyni:)"

(M.I.)
"Hála.
Engem ez az érzés önt el, mikor hasonlót tapasztalok. Ilyenkor érzem, hogy "Isten szeret Téged!" ;)
És ezek a pillanatok azok, melyek elbizonytalanítanak. Mert fényükben látszik, hogy a hétköznapok minden külsősége, az anyagi világ minden modern/trendi díszlete díszlet csupán. Jelentéktelenné válik a pénz, és minden, ami pénzen megvehető.
Értelmetlenné a rohanás, mely közben sosem élek meg hasonlót.
Ezért vágyom rá, hogy a napjaim mind nagyobb részét töltsem lelassulva, gondolatokba merülve, megélve a MOST varázsát. JEL-en lenni a pillanatban...
Van-e módunk erre a modern életben, a civilizációban...?!
Vagy a remeték példáját követve el kellene határolódnunk a modern világtól...?
Vajon a vágyaink közül mennyi a fogyasztói társadalom marketing-programozásának eredménye - és mennyi a valóban belőlünk fakadó, őszinte vágy...?
Köszönöm, hogy megosztottad ezt az élményt!
Hogy emlékeztetsz rá. :)

Kívánom, hogy szaporodjon életedben a hasonló megtapasztalások száma! ;)"

Borzongató

Müller szerint, ha valami igazán nagy dologra bukkanunk, amiben megnyilvánul az isteni nagyság, onnan tudhatjuk biztosan, hogy libabőrösek leszünk tőle... Végigbizsergeti a bőrünk...

Ezt éreztem, ahogy egy kedves Ember időtlen gondolatait olvastam...

"...Szeretlek akkor is, ha nem mondom.
Ha nem üldözlek holt szavak seregével...."







Milyen ironikus, hogy mennyire elfelejtem olykor a rajtam kívül létező világot...!?

S aztán, mint fellobbanó Nap, úgy hasít vak szemem éjsötét homályába a valóság csodáinak ragyogása...



Ilyenkor döbbenek rá, milyen hatalmas is az Isten - hiszen képes volt megálmodni... Őt.

Szeml-élet

"Vajon jobbá teszi-e a világot az, ha a szívedben Te is gyűlöletet, haragot, szomorúságot táplálsz...?

Vajon a gyűlölet, a harag, a szomorúság érzése Téged boldoggá tesz-e...?
Vajon tengernyi időd van, hogy azt gyűlölségre, haragra, szomorúságra használd fel...?
Vajon a világon tudsz-e változtatni, vagy azon, hogyan is tekintesz rá Te magad...?
Van-é olyan széles e világon, amelyre ha ránézel, felsóhajtasz: "De szép...!"?
Van-é olyan, amelyre érdemes emlékezned a mögötted álló úton?
Lehet-e előtted olyan, amiért érdemes volt megszületned...?
Lehetsz-e boldog ezen a világon...?

Csak a kérdések az enyémek - a válaszok a Te válaszaid lesznek... :)"

Olyan egyszerűnek tűnik, s olykor mégis milyen nehéz ezt megvalósítani!

Felebarátod feleségét...

Stop


Vajon csak úgy száműzhetem a tiltott arcokat a gondolataimból, ha lekötőm őket valaki mással...?


Ismét öt év kellett hozzá, hogy találkozzam valakivel, akiben valami többet érzek.

Rajtam múlik...?

Hányszor feltettem ezt a kérdést...?!



Vagy ilyen kevesen vagyunk...?

Vér és homok és megszokás

Van olyan, amihez ne tudnánk hozzászokni...?

Vagy megfordítva - nem szokunk-e túlságosan is könnyen mindenhez...?!