Vonzások és állatságok...

Nomen est omen




Megkísértve.

Ez is lehetett volna a címem most.


Kértem, és megadatott - "már megint".

És nem kértem elég pontosan - már megint.




Vágyom a női közelségre, az intimitásra, a játékok izgalmára.

De egy olyan emberrel játszani ezt a játékot, aki a személyiségével, mindazokkal az értékekkel, amiket képvisel, olyan ideális munkatárs is lehetne...


Nem akarom elrontani a lehetőségét, hogy együtt dolgozzunk. Márpedig, ha engedek a csábításnak, és személyesebbre hangoljuk a kommunikációt, abból óhatatlanul ez lesz.

Egy izgalmas pár hét, aztán újabb elsodródás.

De semmiképp sem közös munka.



A kérdés tehát, mit is szeretnék jobban...?

Játszani, vagy építeni a jövőképem...?!




Hogyanyavajatörjeki! :D

Az Univerzum válaszol...

Hangulat


A másik címötletem: "És Isten válaszol..."



Szombaton egy ellébecolt nap elégedetlen érzésével úgy döntöttem, este legalább elmegyek futni. Kétszer nem mentem a héten, pedig megígértem magamnak.
Rám fért.

Közben felhívott egyik haverom, hogy üljünk ki a Szigetre, egy finom borral, csinos hölgyek inspiráló jelenlétével. :)


A vége az lett, hogy a harmadik üveg bor elfogytával táncolhatnékom lett, Ő pedig feldobta, hogy menjünk valahová - így hajnal kettőkor elindultunk "bulizni".


Eddig nincs ebben semmi "szokatlan".


Valamikor másnap délelőtt felébredtünk nála, Ő izmos fejfájással, én a futás és a reggelig tartó táncos őrület fájdalmaival az izmaimban.

A délelőttöt nyűglődéssel töltöttük, neki nem volt kedve megmozdulni, nekem nem volt maradásom, ezért valamikor egy óra felé hazaindultam.

A napsütés, a nyugalom olyan jól esett, hogy végül sétáltam a Blaha és a Corvin között.

Csendesen mosolyogva magamban hálát adtam azokért a pillanatokért, amikor nem fáj semmi, meg mindenért, amiért hálás lehetek, és ami csak eszembe jutott.

Jókedvű voltam, szabadnak éreztem magam.

Egy hiányzó dolog jutott csak eszembe - mindezidáig nem találtam meg azt a nőt, akivel ki tudtunk volna tartani egymás mellett, aki a társam volna.

Meg is fogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon miért van ez? Mért nem találok rá - mért nem tudok "elég jó" lenni?

A Körút vasárnap dél lévén, üres volt - csak két fiatal, vézna srác jöttek szemközt velem - nem is figyeltem rájuk, csak mikor megszólított az egyik, lehetett vagy 20 éves forma.

Valamelyik keresztény irányzat szóróanyaga volt a kezében, és ezt kérdezte:

"- Feltehetek Neked három rövid kérdést?
- Persze.
- Mi határozza meg a jövőnket, a boldogságunkat szerinted?
- Röviden...? Mi magunk - feleltem.
- I-i-igen... És szerinted ebben Isten tud segíteni nekünk?
- ... Hát... Ha a "kérjétek, s megadatik néktek"-re gondolok, egyértelműen.
- És segíthetünk Neked ebben...?
- Azt hiszem, nem, ezzel legalábbis biztosan nem - mutattam a szóróanyagra. - De köszönöm a kérdést! :D "

Elköszöntünk, én ballagtam tovább, és ringatóztam a békés, kontrollálatlan gondolataim hullámain.

Azután egyszercsak belémnyilallt a felismerés:

- Te ökör!

:D

- Hiszen azt kérdezted épp, mielőtt találkoztatok, hogy miért nem sikerült eddig rátalálnom, vagy olyanná fejlődnöm, aki képes azt adni egy nőnek, ami őt boldoggá teszi!
És a srácoknak meg azt mondtad, nem tudnak segíteni, pedig csak ezzel, hogy megállítottak, felidéztették veled a "kérjétek, s megadatik" gondolatát...!

- Ez a Válasz, Te Marha! A céljaid között felsoroltad-e?!
- ... Nem...
- A meditációs imáidban felidézed-e?!
- Nem...

-AKKOR?!




"Ezzel biztosan nem tudtok segíteni..."


Milyen gőgös, öntelt válasz...!

Megint elfelejtkeztem az alázatról! :)



Vicces - a kérdés, és a választ meghozó találkozás közt nem volt 10 perc sem szerintem!

:)

Szóval - merjetek kérdezni és kérni az Univerzumtól! ;)



Én megyek, és kiegészítem a célfüzetem. :D :) ;)