Felismerések - "második évad"

Most, hogy kicsit más fényben gondolok a történtekre Mataji gondolata miatt, felmerült bennem, hogy nyilván ez sem véletlen...



Átmeneti volt ez az időszak az életemben.


De oka volt.



Valamit látnom kellett, valamit meg kellett tudnom.



Talán azt, hogy egyébként rendes emberek mennyire térdig járnak még az anyagi kötőerőkben...?


Vagy, hogy mennyire nincsenek használható jövő- és világképeik...?


Vagy, hogy mennyire nincs még fogalmuk az elfogadásról...


Vagy, hogy ennek ellenére a maguk szintjén milyen komoly erőfeszítéseket tesznek - nézhetném úgy is, mennyit vergődnek emiatt...



A kérdés az, hogy miért...?


(Mint mindig.)



Talán hogy jelezze, annyira nem vagyok reménytelen...? (Ez hiúság-gyanús...)


Vagy hogy...


A hiábavalóságot láttassa velem...?


Vagy éppen az áldást, amiért nem itt tartok...?



Vagy megint olyan vak vagyok, hogy épp a lényeget hibázom el ismét...?




Vagy jelzés, hogy "biztosan ezt akarod...? Látod - emlékszel, milyen nehéz...?"




Ó Uram, nem lehetne, hogy küldesz inkább egy egyszerű levelet...?

Áldozatként, avagy a megismerés útján

Dúdolós



Furcsa.

Egy ideje azt veszem észre magamon, hogy olyan érzésem van, mint régen...


Az a furcsa, sajgó hiány idebenn...




Olyan érzés, mint mikor hirtelen felébredsz, rádöbbensz, hogy most ébredtél fel, de nem tudod megragadni, mi volt az álmod ébredés előtt...


Nem tudom, hogy az elmúlt időben (években?) milyen volt...



Vagy talán csak nem figyeltem rá...?



Vicces, hogy olyan gyors ütemben vagdossa hozzám a leckéket az Úr, hogy csak kapkodom a fejem...! :)



Life is wonderful




El-elsuhan a fülem mellett egy-egy pofon, és csak utánalesve esik le, hogy "ja barátom, gondold csak meg jobban ezt a dolgot...! Mit is kértél...?"

Matajinak volt egy gondolata tegnap, ami ráébresztett, hogy megint elfelejtettem, mennyire csak a mi hozzáállásunktól, felfogásunktól függ, hogy adott helyzetet csapásnak, vagy izgalmas ajándéknak tekintjük-e...



Végülis igaza van...

Valóban izgalmas a helyzet.



És valóban azt találtam mondani, hogy engem a negatív motiváció ösztönöz jobban...


Én ökör...


És hogyan is definiálta Maharaja az elégedettséget...?

"Kényelmes a jelened."


Illetve, hogy megelégedsz azzal, amid van.


Tekintettel kell lennem arra, hogy a mellettem lévőnek talán másra - többre van még szüksége, mint nekem...


És mivel a fogadalmam azt mondja, hogy segítem a fejlődésben, és önzetlenül keresem a kedvét...

Rá kell fókuszálnom - még akkor is, ha én kevesebbel is beérném...

Csak Vele.



Hiába.

Most úgy látom, hogy a boldogsághoz valójában számomra csak egy elfogadó Ember kell.

Egy személy, akiben megláthatom az Ő keze nyomát - a Szépséget, Harmóniát, a Törékenységet, az Érzékenységet...

Az Embert, és a Nőt.

És ha ő megvan - ...

Talán ösztönösen vágyom rá, hogy "lemondhassak"...

Hogy szolgálatot tehessek...


Talán Istent keresem Benne, kézzelfogható, elérhető közelségben...



Azt a személyt, akit felemelhetek.

Akiért élhetek.

Akinek adhatok - mindent. Minden korty érzést, minden élményt...

Ahogy egy oltárra gyümölcsös kosarat helyeznek áldozatként...






Persze lehet, hogy ez így ijesztően végletesen hangzik...

Türelem kell.

Hiszen a megismerés útján dől el, hogy meddig jutunk el.

Make a story...

Life



Hihetetlen, hogy még mindig itt ..szom a rezet...


Tiszta agyrém minden érzésem.


Nem normális, hogy gombnyomásra működjek...


És az se, hogy minden kellemetlenség ellenére se akarjam kikapcsolni "magam", ha nem tetszik az eredmény...

Pedig "nem tetszik..."

Üzenet

És mit kapok "véletlenül" éppen most...?




"Hozzon a mai nap belső békét a számodra!

 Bízz az Istenben annyira, hogy tudd, pontosan ott vagy, ahol lenned kell!
Ne felejtsd el a végtelen lehetőségeket,amelyek a hitből erednek. 
Használd az adottságokat, amelyeket kaptál,és add tovább a szeretetet, amely megadatott számodra!
Légy elégedett abban a tudatban, hogy az Isten gyermeke vagy!
Legyen ez a tudat teljesen a tiéd, és adja meg lelkednek a dal, a tánc,a hála és a szeretet szabadságát!
Ez mindannyiunké!"


:)

Igyekszem.

Hari bol!

Próbák, avagy hogy magam maradok...

Feeling




Zajlik körülöttem az élet.


Jönnek pozitív véletlenek, mint egy rakás érdekes ember, vagy néhány gyönyörű - és élből kevéssé pozitívként értékeltek, amelyeket megpróbálok leckeként értelmezni, és keresem, mit tanulhatok belőle...


Ingyen dolgozni egy szent helyen, vagy beköltözni kicsit egy templomba - nem mondanám, hogy az életemben hétköznapi dolog volna.

Ahogy megtapasztalni egy ember fájdalmát, vagy félelmeit úgyszint nem az.


Saját magam kapaszkodni a szakadék szélén egyensúlyozó önmagam kezébe... Mikor lehullni oly könnyű volna...


Vacsorák, vitorlázás, hetes nyaralás, koncertmeghívás...

Ezek számomra mind különleges jelentőségű pillanatok.

Talán másként, talán jobban értékelem, mint mások.



És a másik oldalon lehúzás, átverés, ködösítés, és konkrét kicseszés.

Próbák.



Csak azt nem értem, hogyha az élet ebben az anyagi valóságban egyszerűbb, ha összefogunk, akkor miért nem jelent semmit az a tény, hogy az a másik értem is vállalta a maga részét...

Hogy számít rá, hogy én is vállalom a magam részét - érte...



Vajon mire tanít Isten ezzel az újabb leckével...?

Magától adódó kérdés.

"Miért is imádkoztál legutóbb...?


Hogy képes legyél önzetlenül szeretni...?
Elvárások nélkül...?"


Hát...

Nem egészen így gondoltam.



Azt hiszem, elegem lett belőle, hogy én igyekszem mindig maximálisan felelősséget vállalni azért, amit ígérek, mondok - mások számára pedig pontosan nulla a jelentősége a kimondott szavaknak, legyenek bár egy megállapodás szavai...



Talán ez is ott van a háttérben, hogy miért jártam az elmúlt években egyedül az utam.


S most, ennyi idő elteltével önzetlenül szeretnék szeretni - és Isten emlékeztet, hogy erre bármikor lehetőségem nyílik...

Ha vállalom az ezzel járó "kockázatot". Ha vállalom az igazi nehézségét.

Hogy "magam maradok a szeretetemmel"...



Azt hiszem...

(Egy hang azt mondja bennem - ez lesz az egóm, azt hiszem -, hogy "köszi ennyi elég is volt az önzetlen szeretetből"...)


Azt hiszem, megértettem, hogy teljes mértékben függetlenné kell válnom. Mindentől és mindenkitől.

Csak így érhetem el, hogy a csónakom, mellyel a magam választotta irányba próbálok evezni, ne boríthassák fel minduntalan felelőtlen, vagy épp önző kezek...




Vicces, hogy közben konkrétan megfogalmazva arra tanít az élet, hogy az anyagi világban megélt érzelmek csak visszahúznak a lelki fejlődés útján...


Vagyis a leggyorsabb út a fejlődéshez az érzelmi függetlenség.

De vajon lehetünk-e teljesen függetlenek érzelmileg...?


Hogy nem akarok az lenni, az világos.

Valószínűleg Neki is - ezért hozta az életembe Őt, hogy legyen kitől érzelmileg függenem, ha ezt akarom...







Na jó.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy az elmélkedést felváltsák a cselekedetek.

Elvégre van egy hetem megoldani, hol fogok ébredni hétfőn.

Jaya!

Akarom helyett szeretném…

2012.07.17.


Hurt

„Akarom helyett szeretném…”

Az ő szavait idéztem a címben. :)

Elég „valószerűtlen” fordulatokat vesz mostanság az életem cselekménye…

A tetteim mögött zsinórban „a Sorsot”, vagy ha tetszik, „Isten kezét” érzem – teszem a dolgom, azzal a hozzáállással, mint eddig, és az emberek arcán szinte hitetlenkedő megdöbbenést látok. Nem hiszik az őszinteséget.

Felhív egy sírós hang – megerősítésért, törődésért, bíztatásért.

Egy másik, mert a saját feje után ment, de elakadt, és mégis kéri a felajánlott segítséget.

Egy harmadik, mert hasznát látja a korábban elfogadott tanácsunknak.

És még sorolhatnám.

Amióta a szolgálatra helyeztem a fókuszt a gondolataimban is, megszaporodtak a lehetőségek, hogy cselekvésbe ültessem át a munkámban.

És emellett sorra jönnek a megkeresések, hogy ilyen-olyan céllal kapcsolatban üljünk le beszélni, segítsek…

Mindennek a tetejébe pedig itt van Ő, akinek a megismerését tudatosan tűztem ki célul, és akinek épp egy kis odafigyelésre van szüksége, úgy tűnik…

Akivel beszélgetéseink alatt nem nagyon érintettünk spirituális témákat, mégis hetekkel korábban felmerült érdeklődését találta telibe az előadás, amire invitáltam, és amire mondhatott volna nemet is…


Váratlan ötlet volt a bringatúra, most pedig még váratlanabb az önismereti tábor, amely keretében három napot kapunk ismét, hogy beszélgessünk…

Egy önismereti tábor, ami szintén – mind elfoglaltságában, mind témájában aktívan foglalkoztatja Őt…

„Véletlenek márpedig vannak…”

:)

És mit mondott – mikor említettem, hogy az „akaratlan” teremtés mennyivel gyorsabban megy, mint a fókuszált…?

”Szeretném, nem akarom…”

Érzem a különbözőségeinket.

Érzem a két egó határainak egymáshoz feszülését, mégis…

Valahogy azt is érzem, hogy valami bizony közös bennünk…


És törekszem rá, hogy engedjem történni a Pillanatot – mert „szeretném, nem akarom”…

:)

Talán így hatékonyabb…

Imáim, avagy a valódi kihívások

Nem kell többé félned...




Azt hiszem, gondban vagyok.


Fel akartam használni a tudatom fókuszálását anyagi teremtésre. Ennek segítségével akartam könnyíteni mások életén, ennek segítségével adni, boldoggá tenni egy arra érdemes embert.

Most pedig felkavarodott bennem megint minden, és megint az anyagi dolgok súlytalanságát, érdektelenségét érzem.


Ez azonban továbbra sem összeegyeztethető a családalapítás vágyával.



Itt vagyok Veled...



Ugyanakkor igenis szeretnék képesnek lenni önzetlenül szeretni...

Szeretnék önzetlenül boldoggá tenni, középpontba helyezni valakit.

Hogy kiteljesedhessen.

Mert megérdemli, hogy végre valaki a tenyerén hordozza.

Hogy végre valaki megbecsülje.





Imádkoztam.

Ritkán fordulok konkrét kéréssel Felé...

Most kértem, hogy segítsen önzetlennek lennem...

Segítsen, hogy ne elvárjak.


És tépelődtem, hogyha szeretném, hogy viszontérezhessem a boldogságát - az vajon önző vágy-e...?



Miért nem egyszerűbb...?


Néha lehet, hogy tudatlanabbnak lenni lenne jó...

Az elzárkózás falai...

Ma nagyon kevés az energiám. Értelmetlennek tetszik bármi, amit csinálhatnék. Szeretnék ismét abban a társaságban lenni, a Matajival, PrabhuG-vel, Guruttama, Candra társaságában. Ma értelmetlennek tetszik a világ.

Megváltoztam.

Ez volna az anyagi lét szenvedése…?

A három nap a Búcsúban volt az anyagi boldogság, amely szükségszerűen elmúlt, s szenvedést hozott…?

Vagy ebbe a hitbe is csak a gyengék menekülnek, akik nem tudják pótolni az elvesztegetett energiájukat, és menekülnének ebből az állapotból…?

Mintha odabenn ülne némán valahol bennem Ő, és csak mosolyogna a folytonos tépelődéseimen.

Ez csak egy test. Csak egy ruha. De egyben templom is.

A cselekvés annyira egyszerű…!

A gond mindig a mögöttes motivációval van.

A Mataji motivál.

Ha tudom, hogy „mi kell a nőnek”, tudok tenni érte, hogy megadhassam.

Ha tudom, mi kell Istennek, törekedhetek rá, hogy megadhassam.

Sőt ezt a kettőt összeegyeztethetem, megfeleltethetem egymásnak, és önzetlenül adhatok Neki, a Nőnek, boldoggá téve mindkettőjüket.

Önzetlenség.

Elvárások nélküliség.

"Szeretlek, de nem várok cserébe semmit.

Sem viszonzást, sem megalkuvást, sem köszönetet.

Szeretlek önmagadért, a szeretetért önmagáért."

Képes leszek-e erre…?

Tapasztaltam, hogy a szeretet sebezhetővé tesz az elmével szemben., és az elme mocskosul ki tudja csinálni az embert…

De talán PrabhuG-nek igaza van, és nem bújhatunk el a fájdalom elől az elzárkózás falai mögé...

Kapcsolat

2012.06.25.

Visszahallgattam a Maha Mantráról szóló előadást, és miközben hallgattam a végén, ahogy énekelték a mantrát, lehunyt szemmel hallottam, ahogy magamban is zeng.

Pont úgy, ahogy amikor hallgatsz egy zenét, egy dalt, Te is énekled magadban. Ha kikapcsolod, odabenn még folytatódik, míg el nem nyomja az elme zaja…

Hallgattam magamban, és közben „láttam”, hogy valójában nincs „távolság” Isten és közöttünk. Ahogy a multiverzum-elmélet szerint is minden párhuzamos valóság „ugyanott van a térben”, Én és Ő – Mi is mindig „egy helyen vagyunk”.

A mantra tulajdonképpen nem más, mint mederben tartott teremtő akarat.

Miközben énekeljük, a tudatunkat fokozatosan kitölti a kapcsolatkeresés akarata, az Istennel való kontaktus gondolata.

Vagyis a teljes tudatot – kizárva belőle a hétköznapok, az elme zaját – arra használjuk, hogy kapcsolatot Akarunk Teremteni.

Abban a keresztény vallás is egyetért, hogy „kérjétek, s megadatik néktek” – Isten csak annyit vár, hogy szabad akaratunkból nyúljunk ki felé. Ez valóban ennyi.

Azt hiszem, a rezgéseket a hit ruházza fel különleges jelentőséggel. Mert a kapcsolat nem a hallható-mérhető tartományban jön létre – nem a „kifelé végtelen Univerzumban”, hanem odabenn, a tudatunk, a lelkünk „befelé végtelenjében”.

Igaz, hogy a rezgés nem csak a dobhártyánkon rezeg – minden szövetünkben, és odabenn a tudatunkban is…

Volt egyszer egy rész a Csillagkapuban, amikor elképzelhetetlenül nagy távolságra, másik galaxisba egy faj olyan „technológiával” „utazott”, hogy az utazók tudatát plántálta egy az úticélban élő „ember” testébe.

Talán a mantra is értelmezhető ilyenformán, hogyan visz el a mindenséget megteremtő lényhez.

Csaták

Skyrim


Furcsa.

A Völgy óta mintha megváltoztam volna kicsit belülről.



Eddig is éreztem egy vékony fonalat önmagam és a belső végtelen egy "pontja" között - ezt a kapcsolatot Istennel való kapcsolatnak értékeltem.



Amióta a bhaktákkal, és PrabhuG-vel beszélgetünk, és amióta beleláttam a szerzetesi élet pillanataiba, mintha felragyogott volna ez a fonál...




És kavarognak körülöttem a dolgok...


Ismét érzem a leckéket a történések mögött.

Ismét erősebben érzem a szeretetet, a gondoskodást.

Hogy lehetőséget teremt, hogy ismét vizsgázzak a tanultakból...



Ez a kavargás "körülöttem", vagy inkább bennem van.

Érzelmek, kapcsolatok, értékek, kockázatok, emberi helyzetek.

Akciók és reakciók, helyzetértékelés, döntéshozatal.




Csaták ismét az elmémmel - egy ideje, és erre csak most döbbentem rá, békesség volt köztünk. "Chill volt tesó" - hogy PrabhuG-t idézzem.... :)



Azért ez a kis mocsok csak alaposan megismert a 30 év alatt - tudja, hová szúrjon, hogy fájjon...

Mégis koncentrálok a hála érzésére, és meditálok, imádkozom - mert tudom, hogy mindennek egyetlen célja van: hogy jobbá legyek, közelebb kerüljek a "tökéletességhez".

És hogy ezt a boldogság megélésén keresztül tehetem... Ajándék.

Áldás

Sri Guru Vandana


Megdöbbentő élmény.

Egyik napról a másikra...





Hálásnak kell lennem a fájdalomért...



Hiszen azt jelenti, szerettem...


Szeretni - képesnek lenni rá pedig hatalmas áldás...




Ó Uram,
Köszönöm Neked, hogy megismertetted velem ezeket az embereket!
Köszönöm, hogy lehetőséget adtál rá, hogy újra szeressek, még akkor is, ha megint fájdalommal jár...
Fogadd el a fájdalmam, és a boldogságom ajándékként, hálám és szeretetem jeléül! A számomra legértékesebbet ajánlom Neked...

Szeretni - félni szeretni...

A szívem a gyenge pontom, azt hiszem...


Nem tudom, min múlik, néha mégis nagyon gyorsan fogad be embereket - akiknek az elvesztése azután sokáig, és mélyen fáj.


Hare


Mi tett sebezhetővé a Völgyben...?

Én lettem sebezhető...? Vagy eddig is az voltam, csak nem találkoztam hasonló energiájú emberekkel, akik képesek is rá, hogy megsebezzenek...

Azáltal, hogy megszeretem őket...?




Lehet, hogy azért telik el olyan hosszú idő, két találkozás között, mert emiatt félek szeretni...?



Szabályosan olyan, mint mikor szerelmes voltam, és nem szerethettem...

Érzem a mellkasomban lüktető szívet - és fáj...

Pedig még el sem ment, még el sem veszítettem egyiküket sem...

De látom, hogy el akar menni.

Egy srác. Az öcsém lehetne.

Talán találkoztunk már, nem tudom.

Valahogy túl hirtelen, túlságosan "feltétel nélkül", akadályok nélkül szerettem meg.


És most féltem.

Mert olyan döntést készül meghozni, ami tönkre teheti ezt az életét.

És én nem tudom, hogyan érhetném el, hogy ne csináljon őrültséget - hiszen "aki győzköd, nem meggyőző, aki bizonygat, nem bizonyít..."


Persze.

Bíznom kellene abban, hogy Ő vigyáz majd erre a srácra, és arra vezeti, amerre mennie kell, hogy végül visszataláljon a fénybe...


Hinnem kell.

És imádkozni érte.


Nem tudok jobbat...

A Pillanat...

Igen-igen szigorú elveket fektetnek le a Védák a férfi-nő-kapcsolatok terén...!

Ez talán a leginkább ellensúlyos pont a számomra. :P

Guruttamával, Candrával is többször beszéltünk már erről, végül arra jutottunk, hogy nem kell mindjárt a csúcson kezdeni...

Az ember tegye meg azokat a lépéseket a lelki fejlődéshez vezető úton, amelyeket meg bír lépni... Azután majd alakul, és változnak a kötődései...



Ez a mi szerencsénk, PrabhuG...! :D




Ha meg kellene fogalmaznom, mi gyakorolta rám a legnagyobb hatást a Völgyben...

Minden reggel érdemes felkelni...*

Persze - a hely maga... Kézenfekvő válasz volna.

Én mégis azt mondom, tény, hogy nagyon békés - kevés helyen lehet "véletlenül" 30 méterre közel sétálni egy élő szarvashoz -, valahogy mégis inkább az itt élők adják a hely varázsát.

Csak a hazaérkezés után tűnt fel, hogy három napig szinte csak mosolygó arcokat láttam... Itt pedig nulla volt a reakció, mikor egy emberi szót szóltam egy ismeretlenhez...



Azok között, akiket ismertem...

Dotiban a Valóság-sátor előtt Guruttama prabhuval

... és akiket itt ismertem meg...

Önkéntes szolgálat

...

Móni mataji & "Batman prabhu"

"Prabhu-G"

... sokan kerültek rövid idő alatt közel hozzám.

Valahogy más volt itt. Talán az emelkedett témákkal fűszerezett "munkanapok", vagy épp az egyszerű munka elmét lekötő hatása, vagy a megszentelt étel - a prasadam -, talán a pozitív energiákat fókuszáló szerzetesek...

Könnyebben találtak közös hangot itt az emberek.

Együtt dolgoztak, ismeretlenül, tisztelettel, kitartással, odaadással, önzetlenül... Közösen, közös célért.

Talán ez hozott össze bennünket.




Én hálás vagyok mindezért, mindazokért a képekért, amelyekkel megajándékoztak ők - akik megbíztak bennem "ismeretlenül" és meséltek magukról...




---


Közelség.



Milyen egyszerű szó - és milyen végtelen mélységek vannak mögötte...

"Közel lenni" - sokféleképpen lehet.


"Közel engedni" - olykor nehéz...


Ezért a legbecsesebb pillanatok közé sorolom ezeket.

A személyes, megőrzendő pillanatokat.

Mataji :)

Ösztönös őszinteséggel

Valahogy sikerül közös hangot találni...

Talán sikerül eléggé figyelnünk a másikra, hogy meglássuk benne a valóságot...


Talán sikerül önzetlenül fordulni a másik felé - "nem azt nézve, mit kaphatok, hanem hogy mit adhatok..."

Első tanítások

A Templom

Imapavilon előtt...

Talán sikerül kicsit a másik szemével látni....






Engem ez az élmény fogott meg leginkább.



A bizalom és a törékenység pillanata.

* a pillanatokat megörökítő képekért köszönet "mindkét Móni mataji-nak"... :)

A Völgyben, avagy "újra itthon?"

Jó rég nem írtam semmit.

Most pedig nem is tudom, mit írjak le, vagy mit szűrjek ki... :)


Furcsa érzés olyat tapasztalni, mintha emlékeznél valamire, amiről tudod, hogy még (ebben az életben legalábbis) nem élted meg...


Hol is érzem inkább otthon magam...?

Az életemben, vagy abban a háromnapos buborékban, amelyből most "hazatértem"...?


---

Egy hirtelen jött lehetőség és egy kis fizikai kötődés egy másik emberhez olyan meglepően pozitív élménnyel ajándékozott meg, amit kihagyni sajnálatos, elutasítani vétek lett volna. :)


Gyakorlom egy ideje az elfogadást, ennek eredményeként nem utasítottam el egy ifjú hölgy invitálását, mely egy védikus filozófiával, illetve a Krsna-tudatúak hitvilágával foglalkozott.

Ennek kifutása lett, hogy három napot önkéntesként töltöttünk a Somogyvámos mellett lévő Krsna-völgyben, a Krsna-völgyi Búcsú szervezőivel.


Azon túl, hogy jóideje az egyetlen érdekes nő az életemben lehetőséget adott rá, hogy ujabb és újabb részleteket ismerjek meg belőle - ami számomra a legerősebb motiváció volt, mikor kb. két perc alatt kellett igent, vagy nemet mondani az útra -, lelkesen támogatva, hogy menjünk, olyan gondolkodó emberekkel ismerkedhettem meg, és találkozhattam újra, akiktől van mit - és reményeim szerint tudok is majd mit tanulni.


Nyilván nem lettem vakbuzgó Krsna-hívő - tény azonban, hogy a védikus filozófiák ötezer éves tanaiban sok olyan erkölcsi-emberi értékről találunk tanításokat, melyek a mai rohanó, mondhatni "fejvesztett" világban komoly segítséget adnak.

Ma, amikor a félelmeink újabb és újabb jelmezbe öltöznek (árfolyam-változás, "gazdasági válság", szociális modellváltás, politikai bizonytalanság, stb.), élesen megtapasztalhattam, mekkora szükség van az eredeti, torzulatlan értékrend megerősítésére, felidézésére.

Arra, hogy kicsit felbukkanjunk a víz alól, tiszta, mély lélegzetet venni, és újraértékelni az anyagi világ dolgait.

Mert - sajnos tény - elfelejtjük, hogy az életünk valójában miről is szól. Vagy miről is kellene szólnia.

Elfelejtjük, hogy a létezésünkre csak szükséges, de nem elégséges válasz a fizikai test léte.

Elfelejtjük, hogy nem elégséges válasz a Nagy Bumm, és bár a félelmeink groteszk mód még a képünkbe is dörgölik ezt ("2012 világvége - mi lesz ezután?!"), mégis leragadunk (tisztelet és alázat - "én leragadok", nem tudom, Te hogy vagy vele) a hétköznapok anyagi szintjén...


Az indiai hitvilág megismertetéséről szól a Búcsú Krsna-völgyben, de ez a három nap önkéntes munka bebizonyította, hogy édeskevés csak végigsétálni a Búcsú pavilonjai között, de még az is, ha megnézünk egy eredeti indiai-esküvőt.

Ha valaki valóban szeretne "a színfalak mögé pillantani", legalább felületesen belekóstolni a völgybéliek és valamennyi Krsna-tudatú életébe, gondolkodásmódjába, az életszemléletükbe - akkor bizony érdemes önkéntes szolgálatot vállalni, néhány napra, vagy egy hétre "beköltözni" a Völgy világtól elzárt, nyugalmas, önellátó biofarmjára és együtt kelni a szerzetesekkel, együtt dolgozni velük az egyszerű kétkezi földmunkáktól a konyhai előkészítésig mindenben - és együtt hallgatni Sivarama Swami tanításait, aki a hazai tanítványok első lelki vezetője, egy megrendítő kisugárzású szerzetes, akinek minden szava mögött évtizedes megtapasztalások súlyát érezni.



Én hálás vagyok ezért a három napért - valahogy többnek tűnt, mintha másképp telne ott az idő -  mindazoknak, akiknek köszönhetem.

Nem azt kérte, hogy megértsük - avagy ki ücsörög bennem?

"...Végül is Jézus nem azt kérte, hogy megértsük ezt a csodálatos szép világot, hanem azt, hogy szeressük, szeretetté váljunk ott, ahol a legnagyobb szükség van ránk..."




Az utóbbi időben furcsállva nézek magamra - magamba.


Megváltoztam.

Mintha szeretnék - konkrét tárgy nélkül.

"Mindent. Mindenkit." - Persze ennyire még nem vagyok jó, de...


Talán kicsit meg is ijedtem.


Hová lett az a régi heves ifjú ember...?!

Az a lángszívű majdnem-költő, a hősszerelmes-drámajátékos...?



Ki ez a szemlélődő, kortalan alak, aki csak ül némán, mosolyog és nem zavartatja magát, mintha évezredei lennének, hogy itt ücsörögjön...

Bennem.





"Böjte Csaba írása



A nyári vakáció egyik reggelén csengettek az ajtón, az egyik lányunk jött vissza az otthonba. Örömmel ugrott a nyakamba s kérdezte: "Mikor megyünk a táborba?" A kislány egy hosszú tanév után nagyon vágyott hazamenni a szüleihez.
Hazavittük a Dévától 200 km-re levő otthonába, de pár nap múlva visszajött, mert - telefonáltam! "Jöjjön, mert megyünk táborba". Hogy mondjam meg, hogy nem igaz, hogy nincs is semmiféle tábor, csak nem kellesz otthon, és igazából egy kegyes hazugsággal postáztak vissza tégedet?

Így most itt vagyunk a Csónakos partján, "táborozunk", hogy ne csalódjon, ki tudja hányadszor a gyermek. Ülök a víz partján és nézem a csapatomat. Forr a víz, én folyamatosan számolom a fejeket. Mind megvannak.

Egyszerre jönnek mellém, hozzám bújnak, mesélnek. Az egyik negyedikes lányunk megkér, hogy tetováltassak szép hableányt a mellemre. "Miért?" - kérdezem. "Mert apukának is egy olyan volt. - És elindul egy csacsogó kispatak - Az én apukám nagyszerű apa volt. Igaz, hogy sokat ivott, s egyszer, mikor korbáccsal megvert, kiütötte az egyik szememet. Nem akarta. Utána apuka is sírt, bánatában nagyon berúgott. Anyuka, mikor két éves voltam, akkor halt meg. Öngyilkos lett, mert sokat k...ott. És apu őt is megverte. De én nem leszek k...a."

Hallgatok, magamhoz szorítom e szép szőke kislányt. Ő csak beszél. Elmondja, hogy mennyi rossz ember van, és hogy az apukát olyan sokan 'bizgették', míg fogadásból megivott két liter vodkát. "Apukám olyan rendes volt, utolsó cseppig megitta, mert az ember, amit ígér, azt meg kell tegye, úgy-e? Apuka sokat hányt és meghalt."

Hallgatunk, a tó vize egykedvűen fodrozódik. Nagyon sok mondat van az életünkben, mit nem tudunk befejezni. Odajön egy másik kislány is. Vizes, szép barna bőre ragyog a napfényben. Három éve van nálunk, az osztály második tanulója. Beszélgetünk. Elmeséli, hogy milyen volt, amikor egy nagyváros állomásán koldult. Nagyon ritkán beszél erről. Most úgy beszél, mint más a nyaralásról: "Olyan bácsi is volt, aki egy egész kiflit adott egyszerre. De nagyon kellett vigyázni a rendőrökre, sokszor kutyával jöttek, s egyszer az egyik társamat meg is harapták a kutyák. Volt egy nagy szemetes láda, oda bújtunk el." És mondja, és mondja.

Úgy látom, hogy a víz, a játék, nemcsak a fizikai mocskot oldja, mossa s remélem viszi messzire. Aztán odasodródik két testvér, a harmadikat végezték. Szédületes energia tépi ezeket a fiúkat. Lendületükben mindenkit lesodornak a lábukról. Nem rosszak, de tíz percenként felsír, visít valaki mellettük. Mint a villámhárító a villámot, úgy vonzzák a 'galibát'. Rájuk szólok, s mint két ma született bárány kunkorodnak mellém. Ha már rohangálni nem lehet, hát engem kezdenek nyuvasztgatni ölelésükkel. Persze hogy beszélgetünk, és persze, hogy szóba jön az édesanya, akinél csodálatosabb anya nincs, de aki nagyon elfoglalt.

Sokszor megcsodálom Isten hatalmát, aki ilyen végtelen erőssé tudja tenni a gyermekek szüleik iránt érzett szeretetét. Mert én csak azt látom, hogy a gyermekek első áldozására a 18 km-re lakó anyuka, azokkal a lakkozott körmeivel és még egy szent szívét is megdobogtató szerelésével, nem tudott eljönni, bár meg volt beszélve és meg is ígérte. A fiúk kérésére egy pár perccel később kezdtük a misét. De nem jött el az évzáró szereplésre sem, és azóta sem jött egyszer se felénk. Megölelem a fiúkat és elismerem, hogy anyuka tényleg nagyon szép, csak az a baj, hogy nincs ideje. S hogy a tépelődésnek véget vessek, szabadon engedem e két szilaj paripát.

Táborozunk! Isten műve: a tó vize, a táj, a gyermekek, és minden olyan csodálatos. Végtelenül jól van minden, úgy ahogy van! Sokszor nem értem, hogy egy-egy törékeny gyermek válla hogy tud ennyi tragédiát hordozni. De úgy látszik, hogy nem is ez a fontos. Ezeket a gyerekeket, a sebeket nem kielemeznem kell, hanem szeretettel átölelni és hordozni. Megtenni mindent, hogy ha már karjaim közé sodródtak, Isten akarata szerint alakuljon a további életük.

Egy labda telibe talál, és szinte észre sem veszem, ott vagyok a Csónakos tó vizében. Játszunk, én vagyok a cica, és forrik a sok gyermek csapkodásától a víz. Tudom, hogy nem megoldani kell a problémákat, hanem kacagni, és eltalálni azt a tenyérnyi kék eget a gyermekek karjai között, hogy nehogy megint én legyek a cica. Játszunk, kissé könnyes a szemem, de itt a tó vizében úgyse vevődik észre. Végül is Jézus nem azt kérte, hogy megértsük ezt a csodálatos szép világot, hanem azt, hogy szeressük, szeretetté váljunk ott, ahol a legnagyobb szükség van ránk. Nehéz megtanulni együtt élni a konkollyal. Dobom a labdát, s persze, hogy valami Isteni erő megint a gyermekek karjai közé vezeti azt. Mindenki kacag, felsültem, alulmaradtam, újból én vagyok a cica. Úgy tűnik, hogy most semmi más nem fontos, és jól van ez így. A teológián, a noviciátus alatt soha nem gondoltam volna, hogy ezek a koszos gyermekek ennyire átszervezik az életemet.

Talán majd egyszer még egy hableányt is fogok tetováltatni a mellemre?"

Női várakozások...

Furcsa tapasztalni, hogy kezdi jelentőségét veszteni a szememben a külső...

Legalábbis a régi, "hagyományos értelemben"...


Az emberben meglátott szépség továbbra is fontos élmény - de nem befolyásol úgy,mint régen...



Szabadság-érzés azt hiszem...

Látok egy szép nőt, és nem kelt bennem érzelemhullámokat - birtoklásvágy, szexuális vágy, vagy irigység, stb. formájában...


Boldoggá tesz az élmény, hogy látom.

És hálát érzek, hogy láthatom, és hogy benne megnyilvánul ez a szépség, és ez engem boldoggá tesz...



Vajon nem fog ez ütközni a női elvárásokkal...?

Tökéletlen, avagy az Élmény

Lindsey



Meg nem magyarázhatom, honnan van bennem az a mélyen gyökeredző... Érzés...? Tudat...?

...hogy a Nő valami egészen különleges, már-már misztikus valami...



Anyám nevelt - nem emlékszem olyan leckére, hogy "Fiam, a lányoknak szépeket kell mondani", vagy hogy "Fiam, a nő olyan, mint egy porcelánbaba... Színes, fényes, lágy és törékeny"...




Nem, egyáltalán nem rémlik ilyesmi.


De akkor honnan ez a szinte vallásos áhitat...?

Honnan a tisztelet és csodálat, amely elfog, valahányszor rácsodálkozom, milyen végtelenül sokszínű, sokrétű is egy nő, mennyire...


"Tökéletes"...


Milyen tökéletlen szó is erre a "tökéletes"...


Csak arra tudok gondolni, hogy e testben a gyermeket anyám indította el a kifejlődés - ha úgy tetszik az ébredés útján, de egy hajdan élt valaki született, s tért eszméletre bennem...


Valaki, aki már sokat látott és tapasztalt, aki megismerte már a Nőt, mint "fajt", mint nehezen körülhatárolható létformát...



Ő tudja bennem, hogy a Nőt boldoggá teszi, ha egy férfi kimondja a trivialitásokat.

Ő tudja bennem, hogy a Nőt a figyelmesség, az apró gesztusok, ajándékok éltetik...


Ő tudja bennem, hogyan kell közeledni felé, hogyan kell megérinteni - leheletfinoman, vigyázva törékenységét...



Őbenne éled újra és újra az a csodálkozó, boldog vágy, amit magam - a mostani személyiségem szinte nem is tud hová tenni...


Benne ébred a csodálat, benne lobban a meghódolnivágyás...


Ő látta/látja az Istennőt mind a Nőkben...




Én csak érzem...



Szinte végigömlik az ereimben, a tagjaimon a forró boldogság - egyszerre túlcsordul bennem az energia, és kacagva vágyom a szemébe mondani, hogy "Gyönyörű vagy, és ez boldoggá tesz - Köszönöm Neked, hogy vagy...!" :D :D

Bárhonnan szakítanék egy virágot, vagy... Nem is tudom...

Csak valahogy kifejezhessem...




Az Élményt... :)

"Sex", avagy "Male, Female"

Senkinek való...




Valami "észerevétlenül" megváltozott bennem...


Pontosabban jóideje érzem, de nem tudom, mióta.


Mindenki érezte már a vágy elemi megnyilvánulását, amit szavakba öntve így fogalmaznánk meg:

"Grr, de le kéne teperni...!"  (Jó, nem így fogalmaznánk, de próbálok kultúrált maradni...)



Szex.

A vágyak zabolátlan kiélése, egy test-test elleni küzdelem*, melyben az igazi győzelem a "döntetlen"...

Mondjuk.



Szóval kezdetben bennem is ilyen volt.

A "divat" - vagy inkább a "fogyasztónevelés" - rájött, hogy milyen remek motivációs eszköz - hiszen az eufóriáért sokmindenre hajlandóak vagyunk, még akár vásárolni is...

Ezért a másodlagos nemi jellegek hangsúlyozása irányába ment el, aminek eredménye, hogy napjában sokszázezer tudatalatti impulzus éri a férfiakat, ha tetszik, ha nem. (Elgondolkodtató a látottak fényében, hogy vajon mennyire is hibáztatható a férfinem az ún. "szex-központúságáért"...)

Ez továbbra is megvan, a hatást továbbra is érzem. Látok - sőt mintha egyre többet látnék egy-egy nőre tekintve, egyre több részletben fedezem fel a szépséget.

Ugyanakkor egyre kevésbé jut eszembe a "hagyományos "le kéne teperni""...

Sokkal inkább a boldogsághoz hasonló érzés önt el, és a csodálat, hogy mennyire "tökéletesek" tudtok lenni - itt a tökéletességet az elemi részekre értve, egy-egy szép részletben megnyilvánuló tökéletességként, és nem feltétlenül a teljes egésztől elvárt "tökéletességként" emlegetve.


Látom, és megélem a bennük megnyilvánuló szépséget - és a vágy ugyanúgy ott van, hogy az ember közelebb akar kerülni a szépséghez - ez a birtoklási vágyban megnyilvánuló érzés szerintem valójában a harmónia utáni sóvárgás, amely "össze akarna olvadni a harmónia forrásával"...



És igen, még mindig igaz, hogy vágyom a legtisztább pillanatában forrni eggyé vele, ebből a vágyból mégis hiányzik az eredeti, önző sóvárgás...

Sokkal inkább érzem a csodálattal adózó áhitatnak...



Őrült vagyok, mi...?!


Magam is elgondolkodom olykor ezen....




__________________________


* mielőtt nemet mondasz, olvasd el újra, és gondold át, mi minden fér bele a "test-test elleni küzdelem" -be...! :P
Hiszen nem küzdesz-e magaddal - a tested követelődzésével, hogy ne kapkodd el a pillanatot...? :P

Bringázós, szerintem

Lindsey


Próbáltam lemérni, mekkora volt a táv, amit múlt szerdán letekertünk...

Nem ment pontosan, de olyan 60 km körül volt Vác-Szob közt.

Ahogy utána Vác-Bp közt jöttem, úgy fest volt még egy szűk 36, plusz a városban 2x14 - az összesen barátok közt is 120-125 km...

És még féltem a tervezett 80-tól... :D :)


Megint büszke vagyok...?

Jó nap volt!

 Talán kezd körvonalazódni egy kép - bár az a furcsa, hogy a kisasszony folyamatosan egy egész más "arcáról" beszél... Hogy "milyen is ő igazából"...

És az általam eddig látott kép totál más.

 Érdekes látni, hogy bár 25 évet leélt már itt, mégis olyan, mintha... :)

Szinte tinisen romantikus gondolatai vannak... :D



....




Mostanában egyre többször veszem észre, és dorgálom meg magam, hogy "már megint ítélkezel"...


Persze lehet, hogy nem én, csak az egóm, de azt is nekem kellene pórázon tartanom...

Lét-kérdés - kérdés-lét?

Senga Azt mondta, nem kell mindig mindenre választ kapnunk...

Elfogadtam.

Nemrég pedig szembesültem vele, hogy ugyanakkor igenis fel kell tennünk minden kérdést, mert sokszor a kérdésfelvetés elmulasztása visz tévútra bennünket...

Fight of the tune




Jó érzéssel tölt el, hogy dícsérnek a fogalmazásomért. Nem tudom, hogy ez vajon hiúság, büszkeség - csupa negatív, elvetendő kötődés, amelytől szabadulni kellene...?

Vagy a siker felett érzett öröm...?

Angyal?

"...Hagyjuk el azt, amik vagyunk

és váljunk azzá, amik lehetnénk, 

azonosuljunk teljesen azzal, amit csinálunk, 

legyünk önfeledtek. 

Így válhatunk közvetítővé, alkalmassá arra, hogy a szellem rajtunk keresztül találjon utat a fizikai világba..."

(Kassai Lajos)

Hülye dolog.


Tele vagyok hibákkal, előítéletekkel, gyengeségekkel.






Violin 








Mégis az utóbbi hetekben megint olyan érzésem volt, mintha minden mozdulatomnak, minden lépésemnek lenne egy titkos mozgatórugója - mintha csak eszköz volnék.




Vajon azalapján ítél meg majd odafönn az illetékes, hány életbe loptunk fényt...?



Vagy idelenn emlékeznek ránk eszerint...?




Vagy a következő karmánkat csiszoljuk ezzel...?












Bárhová mentem, olyan érzésem volt, hogy éppen ott, éppen akkor szükség volt egy kis megerősítésre, egy kis pozitív gondolatra, egy kis megértésre, szeretetre...

Szerep-osztás, avagy a kérők...

Sétálok végig a körúton, a jól végzett munka jutalmával a kezemben.

Szentendréről haza, ügyféltől. Tudom, hogy a megoldás, amit vittem többszörösét adta nekik, mint amennyit ki lehetett hozni a kereteikből. Jó volt.

Az sem számít már, hogy meglépik-e a javaslatom.

Én elvégeztem, amivel megbíztak.



Szóval a szép szentendrei utcákon fagyizva, majd itthon a körúton sétálva merengtem.

A körúton zsinórban hárman szólítottak le - köztük egy huszonkevés éves fiatal pár, és egy fiatal srác, hogy adjak pénzt...

Én meg elgondolkodtam, hogy vajon ennek a jelenségnek - hogy egyre több munkaképes korú fiatal kéreget - mi az oka...?


Az, hogy kényelmesebb adni, mint felvállalni, hogy "nem b.zmeg, ha én meg tudok dolgozni érte, akkor küzdjél te is!", azaz hogy bepróbálkoznak és kapnak annyit, amennyire szükségük van...?

Mert akkor mi - dolgozó eltartók vagyunk hülyék, hogy még pluszban az adókon túl is adunk... Hiszen az adókból kapják a segélyeket is, abból járnak/jártak/járhattak volna iskolába...

Esküszöm, innentől egy kérdéssel válaszolok:

"- Akarsz dolgozni...?"

És ha az első válasz nem az "Igen", vagy az "Akarok" lesz, akkor viszont nem látásra...

A"Mit...?" - "Rossz válasz. Ha valóban éhes lennél, ez a kérdés fel sem merülne."




Nézem őket, és nem értem.


Én egy magamhoz képest meglehetősen akaratgyenge embernek érzem magam. Ha nem lennék gyenge, már a világ császára lehetnék - híres tudós-feltaláló, vagy milliárdos vállalkozó.

Ha én még harminc év után is képes vagyok küzdeni, ahelyett, hogy másoktól várnám a megoldást - akkor egy huszonéves kis .../... ne jöjjön tarhálni...!

Rég elmúlt már Woodstock!



Egyszerűen rejtély, hogy hogyan vihet a lustaság rá egy egyébként egészséges, teljes értékű embert, hogy megalázkodva a szolga szerepét vegye magára, és irgalomért könyörögjön...?!



Hová lett a méltóság az emberekből...?!

Én hiszem, hogy elmúlnunk is méltósággal kell(ene)...

Értelmezés kérdése - avagy miért nem tanítjuk...

Furcsállva, és lehangolva látom, hogy a "mai fiatalok"között mennyi a konfliktus...

Mennyire kevés a bizalom, mennyire sok a féltékeny bizalmatlanság.


Egymás szájában élnek, és egy eltévedő pillantás, vagy egy fuldokló, félreforduló lélegzetvétel elég, hogy vérre menő veszekedések, és vérig sértett bántódások legyenek belőlük...



Vajon honnan veszik, hogy egy párkapcsolat a két élet 100%-os átfedésével jelent egyet...?

Fel sem merül, hogy a két élet kapcsolat ide, vagy oda, azért még két élet...?

Hogy mindentől - döntéstől, fogadalomtól függetlenül mindenkinek jár a személyes élettér...?



Hiszen a kapcsolat éppen attól csodálatos dolog, hogy az akarat - a közös akarat tartja egyben.

Az adni akarás...



Mintha az akarat mellől hiányozna a tisztelet, az elfogadás, az önzetlenség, a bizalom...



Miért nem tanítjuk szeretni a gyermekeinket...?

Gálya, vagy szolgálat?

Amióta beszélgettünk "a gyüliben" :P az önzetlenségről, a"gyümölcsöző cselekedetektől való tartózkodásról", fáradtabb vagyok... :)

A héten minden nap korán keltem, reggel mentem ügyfélhez, aztán tovább. Persze ez normális - velem volt valami baj idáig. Úgy értem, valami megváltozott.

Mindig tudtam, hogy önmagam nem vagyok elégséges motiváció magamnak, nem motivál eléggé az a tudat, hogy "nekem legyen".

Talán ez lehetett az oka, hogy a minimálisan szükséges munkavégzéssel jártam a világot.

Amióta azonban azt tartom szem előtt - nem csak elvi síkon, de gyakorta ki-kimondva is -, hogy mindenhová segíteni megyek, és minél több emberhez szeretnék eljutni segíteni... Azóta úgy tűnik fárasztóbbá vált a "munkahét".


Persze ez nem baj, sőt, örvendetes!

Csak fura...

Évek, vagy évtizedek óta kerestem a "kapcsolót", amit átbillentve fokozni tudom a teljesítményemet egy-egy munkakörben. Az életben...




Most úgy tűnik, rátaláltam.



És kacagjon ki, aki akar - a "gyülinek" tulajdonítom, hogy így van... :P

Ómódi, ócska, gagyi, vacak, snassz - avagy ma már nem divat...

Nem, nem kell mondanod semmit.

Tudom, hogy én vagyok antik darab...


Tudom, hogy ma már nem divat a lovagiasság. Nem divat az önzetlenség, vagy a lelkesedés.

Ma már nem divat az elragadtatás.


Ma csak elvenni lehet, megszerezni - elfogadni sem divat.

Ma csak játszmázni lehet, manipulálni, leigázni - az őszinteség sem divat.

Ma csak lecsekkolni lehet, ellenőrizni, kérdőre vonni - a bizalom sem divat.

Ma csak...


Ma minden csak "divat"...?

:(:(:(:(:(

Jobb-rosszabb

"Élvezd az életet úgy, ahogyan megadatott neked."





Vajon miért van, hogy bizonyos dolgok leírására szabályos belső kényszert érzek, másoknál pedig konkrét érdektelenség önt el, mikor arra gondolok megosztom őket...?

Értelem, avagy a fény útján...

A jó összeesküvés-elmélet ismertetőjelei:

1. hihető
2. bizonytíhatatlan


Alapvető problémám a Duncan Shelley, és Daniel Estulin-féle filozófiákkal, hogy egyetlen alapvető kérdésre sosem adnak választ...

Ez az egyszerű kérdés, a "MIÉRT?"




Talán a megközelítésemmel lehet a probléma.

Az elme, a logika mindig keresi a választ.

Talán a korlátolt destruktív gondolkodás elvesztette ezt a csökevényes igényét és öncélúvá vált...



Bizonyosan velem van a baj, amiért úgy gondolom, hogy az építkezésben mindig nagyobb a kihívás, és az elismerhető érték, mint a rombolásban.

Ahogy a személyes teremtésben éppúgy, szemben azzal, mikor másokkal csináltatsz meg valamit.



Persze mindenki maga dönt arról, milyen játékot akar játszani.

Pontosabban azokban az életekben, amelyekben szabad tudattal rendelkezik.



A cselekedeteink, a döntéseink azonban könnyen megfoszthatnak ettől a szabadságtól.

És lentről visszakapaszkodni sokkal hosszabb, sokkal több alázatot igénylő út, mint ezen a szinten a fény útját járni...


Az idézett írók meggyőződése, hogy akikről írnak, irányítanak...

Én azért feltenném a kérdést: "Valóban...?!"


Mert ugyan mit jelent irányítani...?

Ha nem lennének, mit csinálnék másként...?

Másképp készíteném a reggelit?

Más munkát választanék...?


Másként szeretném a párom....?



Az én válaszom ezekre a kérdésekre: nem.


A világ talán másként épülne fel, de az én világom benne aligha változna.


Ennek egyszerű oka van: én vagyok a döntéshozó.

Ha ők irányítanak, az csak azért van, mert vannak, akik engedik őket irányítani.


Oka van annak, hogy ezt a világot választottam erre az életre.



És legyenek bármilyen hatalmasak is az anyagi világban, attól még az én életemben - vagy a Te életedben a főszerep akkor sem az övék...




Így tehát a hatalmuk is csupán illúzió, a viszonylagos valóság egyik illúziója a sok közül.


Csak az ő valóságukra érvényes.


Duncan Shelley

Szerelem-döntés

Véletlenül kaptam az alábbi üzenetet, és meg kell mondjam, az első, ami eszembe jutott, hogy
"Nem is vagy olyan ostoba, öregem...!"


Miért nem vagy szerelmes?

Én is szembesültem vele - saját tapasztalatokból, és kívülről látva"működő" kapcsolatokat -, hogy sajnos többször elvárunk elfogadás helyett...


Ugyanakkor rávilágít egy talán túlságosan is nyilvánvaló tényre, ami eddig nem verte ki a szememet...

Azért "tetszik mindenki", mert a pozitívumokra figyelek bennük. És ezért érzem úgy, hogy "szerelmes vagyok a női nembe"... :D


Mert valahol rájöttem, hogy csak az számít, aminek mi jelentőséget tulajdonítunk.

És Döntöttem, hogy számomra a pozitívumok lesznek a fontosak ahelyett, hogy a negatívumokra koncentrálnék...


Érdekes belegondolni, hogy vajon mikor, és hol, és miért jutottam erre - vajon kimondva, vagy csak kimondatlanul született meg ez a döntés...?


Az idézett sorokat annyival egészíteném ki saját tapasztalatból, hogy magam részéről úgy vélem, akkor "érett", igazi már egy érzés, a szerelem/szeretet, amikor nem csak hogy a pozitívumokat látom Benne, de látom a negatívumokat is, és azokkal együtt tudom szeretni...


Azt hiszem, ezért kell valójában hálásnak lennünk egymásnak.

Vidd ki a szemetet...

„Az Út tesz boldoggá…

Nem a végcél.”

„- Hol vagy, Dan…?

- Itt.

- Mikor van ez…?

- Most.

- És Ki Vagy Te?

- Ez a pillanat…”

„Vidd ki a szemetet…! Mindent, ami feleslegesen kavarog a fejedben…

Nincsenek jelentéktelen pillanatok…

Minden Most történik…”

(Millman, A Békés Harcos Útja)