Reggeli

Reggeli

Együtt ébredni, együtt kelni.

Együtt sétálni iskola, óvoda felé.

Engem a "részévé válás" élményével ajándékozol meg. Furcsa.
Belépni egy világba, amely "Belőled fejlődött", amit "Te álmodtál" - és álmodsz már 9 éve...

Valahogy, olyan személyes, mint mikor a saját otthonod, vagy hálószobád - a lelked legmélyebb zugait mutatod meg valakinek...

Nézlek, mosolyogsz. Mosolyog a szád és mosolyog a szemed.
(A kék-szürke szemed. :P)

Ahogy ültünk a kirakat előtt, a melegben - kint a hűvös-hideg reggeli világ, a kezünkben a sütik... És az enyémben a Tiéd.

Néztem a szemed, és miközben megmosolyogtatott a csodálkozás, milyen szép szemed van, elcsodálkoztam az érzésen, ahogy boldogsággal töltött el a gondolat, hogy "Érte leszek felelős..."

"Felelős vagy azért, amit megszelidítettél..." 

"Felelős vagy azért, aki szeret, s akinek megígérted, hogy szereted..."

Ó, hányszor hibáztam már el ezt a leckét...?!


De most nézlek - Téged. Te vagy itt. Veled kaptam új esélyt Istentől, hogy végre felnőjek a feladathoz, és jól szeresselek...

Nézlek, ahogy itt ülsz előttem, nézem a szemed, ahogy mosolyog, és arra gondolok, hogy íme a nő, akiért felelősséget vállalok.
Akinek a boldogulásáért tenni akarok.
Akinek a boldogulásáért a napjaimat megszentelem.

A Nő.
:)

Furcsa érzés.
Az agyam azt mondja, szerelmes vagyok.
Mintha az idő előrehaladtával úgy változna a szerelem érzése, ahogyan egy egyre növekvő átmérőjű csövön kiáramló víz hatása és az áramlás módja.

Régen vad és heves érzés volt, az Univerzum végéig elszáguldó, vékony sugár, mint a lézer, mindent átégető, forró.

Később, mint egy locsolócsövön kizúduló víz, mindent eláztató, mindent átitató, mindent befröcskölő. Zabolátlan.

Ma olyan, mint egy áteresz egy hatalmas tavon. Lassan csendesen, mégis megállíthatatlanul terjedő, mindenhová bekúszó áradás. Néma, de lassan mindent felemel a talajról, mindent körbezár, mindent feltölt, míg végül az egész világot megváltoztatja.

Eddig egy szárazföld belsejében kerestem a helyem, erdőkben, réteken a forrást, hol végre ihatok. Mindig vonzott a víz (kiskoromban is, bár muszájból úszni utáltam).
Ma lassan egy kristályvizű tóban élek. A hajdani rétek és erdők felett hullámzik és csillámlik a felszín. Itt a mélyben pedig a mindig szomjazó táj végre oltja szomját, a fű és a lomb lágyan együtt lengedez az áramlásokkal, a Nap fénye lágyan simogatja a tájat a hullámokkal.

(19'20'')

Nézem a szemed, és érzem, ahogy változom.
Változik bennem a munkához való viszonyom.

Eddig "csak" azt akartam, hogy "ha már vagyok", legyen értelme, haszna a létezésemnek. Tegyek jót magam körül.

Nézem a szemed, és érzem, ahogy már azért akarok minél több jót tenni, hogy az Univerzum, Isten viszonzásaként kapott értékekkel Téged, a Te életed gazdagíthassam...


Adni.
A boldogság "titka."

Boldog akarok lenni Veled.
A hátralévő időben, amit itt töltök, biztosan.

Köszönöm - Neked és Istennek -, hogy vagy.
Hogy nekem is vagy...

Új Hajnal...

"...Minden reggel - azzal, hogy felébredünk - megkapjuk a lehetőséget, hogy jobban csináljuk, mint addig...Hogy, ha valami nem tetszett, nem sikerült tegnap, akkor azt kijavítsuk, helyrehozzuk, hogy jobban csináljuk...

Ez a felkelő Nap csodája...

Minden hajnal "ugyanolyan". Minden hajnal a tabula rasa csodájával ajándékoz meg minket..."


 "Boldog vagyok Veled!" - írod. :)

És én is Veled. - írom.



És tényleg.
A sétáink, a közös főzés, evés - az érintések, puszik, a közelség...
Ezernyi apró, pénzben vagy nagy szavakban ki nem fejezhető pillanat, rezdülés, történés...

Veled.


Ó hány "Veled" volt, mely kútba hullt,
Míg utunkat róttuk e percig...?
Hány Hajnal kélt, s a bíbor ég
szerelmes szívünk hányszor gyújta lángra,
S hány ölelés, hány boldog sóhajra szakadt
A múlt, s az elmúlás homálya...?
S ma itt vagyunk - újra és mégis,
S a hajnallal felvidul az ég is, s a szívünk,
mi puszta volt, és sivár,
Virágos kertként felébred,
S tavaszunkban szárba szökken ezernyi,
Apró magja
A reménynek, boldogságnak, s a vágynak,
Hogy jók legyünk, s jól legyünk, Együtt...
Mi vár...?
Honnan tudhatnám...? S mégis tudom. Érzem!
Mert nem múlt a Múlt
nyom nélkül,
S nem volt hiába sok ezer halál,
A számtalan könny, a sok kacat,
Mi kincsként őrizve vár
Egy poros raktár-
ban, egy Új Hajnalra - erre? -,
Melyben új életre kelve, emlékezve, s szeretve
Ébredhet fel, s beérve a mélyben,
Ez alkalommal már végre talán készen
Állva erre:
jól szeretni s szeretve lenni,
Merve hinni -
Benne és önmagunkban...



Leírom, hogy sose "felejtsem" olyan mélyre... Hogy a reggel milyen csodás volt Veled... :)
Sokadszor már, a Nap fénye, a hűvös levegő - a csendes utca, ahol csak a léptünk kopog még...

A kávé íze, s a csókodé.
S a csokié - még emlékszem, este bűnöztünk, Te meg én... :D



Hálás vagyok Érte Istenem...!
Hogy oly hosszú is, ha volt az út, mégis ide vezettél, e napra, e helyre - Hozzá.

Köszönöm... :)