2011. február 28., hétfő

M, mint Egyedül - M, mint Megosztani

Furcsa, hogy működök.

Felismerek valamit, aztán évek múlva újra felfedezem... Sok mindent pedig csak még később ismerek fel.

Valójában azért vagyunk egyedül a világainkban, mert nem engedünk elefántokat a porcelánboltba.
Ha valakit beengedünk, az előtt sebezhetővé válik a világunk, megingathatja a hiteinket, megváltoztathatja - fenekestül felforgathatja sőt, függővé tehet bennünket.

"Hát kinek jó ez...?!"

Ezzel a kérdéssel pedig nem vitatkozunk, inkább csinos üvegbúrát húzunk magunkra, és onnan pislogunk kifelé, a látottak alapján alakítjuk a belső kis világot - tapasztalás nélkül... (Vagy csak felszínes tapasztalások alapján, hiszen félünk megmártózni a külső világban - csak a kislábujjunk dugjuk ki a búra alól.)

Tehát: azért vagyunk egyedül, mert nem bízunk senkiben, hogy nem törne össze mindent idebenn.

Van egy-két kiváltságos, akik mégis bebocsátást nyernek - és ha hozzánk hasonlóan tapasztalatlanok, akkor egy-két önkéntelen mozdulattal, óvatlan lépéssel szét is barmolnak pár értékes formát. Mi pedig fájdalmas bizonysággal erősítjük a búránk falát - hangosan méltatlankodva az ügyetlenségükön.
Ők megriadnak (a történtektől, vagy hogy mi várhat rájuk is - ki tudja), és elillannak gyorsan - mi pedig csendes - de ismerős-nyugodt magányunkban nyalogatjuk a sebeinket, s megfogadjuk (ki tudja hanyadjára már), hogy soha többé!

Minthogy a valóságunkat a gondolataink alakítják, sajnos ezek a gondolatok is megvalósulnak.




Azt hiszem, nem abban kell bíznunk, hogy "most majd nem fog fájni" - hanem abban kell hinnünk, hogy a másik nem "rabolni, s ölni jön", hogy a fájdalmakon túl az élet a közös világban sokkal, sokkal szebb és teljesebb, mert
egyvalami van, amit egyedül nem vagyunk képesek megtenni:

Megosztani bármit - örömöt, boldogságot, félelmeket, sikereket... Bármit.


MI döntünk.

Arról is, hogy működni fog-e együtt, arról is, hogy meddig megyünk el, és hogy akarjuk-e jobban csinálni.


Ha tehát elhagysz valakit*, ne áltasd magad!
A Te hited kevés.
Magadban.




*egy kapcsolat elején, vagy egy kapcsolat rendbehozása helyett

Monológok - avagy az őrület margójára

Jogos a kérdés:

Ugyan mégis kivel beszélgetsz Tesó?!

Ki az, akihez ilyen szívhezszólóan írsz...? Hol van ő most...? Hol volt tegnap, vagy egyáltalán bármikor...?

Van egy mondás, tudod. "Ne pazarold az időd azokra, akik nem tisztelnek meg azzal, hogy veled töltsék a magukét."


Mintha egy üres, sötét szoba közepén álló egyetlen csupasz széken ülnék...

"Mind, aki jó volt, elment rég,
Senki se mondja, hogy játszak még..."

Volt az életemben két fontos szereplő.
Mindketten állították, hogy érzik, hogy tudják, itt a helyük, s nekem mellettük.

Hittem nekik.

Hiba volt?

:) Aligha.
Mert én is éreztem. Éreztem, és ezért feladtam az önálló önmagam, hogy MI lehessünk.
Hittem, és onnantól csak MI létezett számomra, minden tervben, minden álomban, minden alternatív valóságban.

Hol vannak most Ők...?

Hol...?

A hang a fejemben az én hangom, s ami felel rá az emlékek visszhangja csupán.
Az felel csak, vagy az sem.

Hol van hát a híres megérzésetek? Hol van hát az sok színes közös álom?

Minden álmotokról ily könnyen lemondtok...?!

Vagy csak azokról, amelyeket félig már elajándékoztatok?!



Hol van a kitartás, hol a rendületlen hit, a bizalom, a harc azért, amiben hiszünk...?

Mitől más a közös álom...?
A sajátokért tudtok küzdeni. Azért, amit közössé tesztek nem.
Miért...?


Önzés? Féltek hinni másokban? Csak Ti vagytok jók? Csak Ti vagytok erősek...?

Szomorú.

Mert így születnek a magányosok.


Azok, akiknek elveszett a hite másokban.

Milliószám tudok mutatni belőlük...


A Világ elveszít egy embert.

Ti elveszítetek egy világot.



---



2011. február 27., vasárnap

Kit keresünk...?

Vajon véletlen csupán? Mert ilyen hasonlóak vagyunk...?

Vagy ha egyszer magunkba fogadtunk valakit, onnantól mindörökké őt keressük, másokban is...?

Elnézek egy arcot egy képen, és rádöbbenek: ismerős vonások köszönnek vissza rám...




Valójában csak az első komolyabbig vagyunk szabadok...?










Árnyékszellemtől

"Ha magamba fordulnék
Szeretnélek ott találni
Magammal"

Árnyékszellem: "Gondolatok a szerelemről"

"TUDOD MIT???
MENJ A POKOLBA!!!!

Csak szólj!


Mit csomagoljak,
és mikor indulsz?
Nem szeretnék lemaradni.

RÓLAD"


:)

Ennyi.

:)

M.I.

Üstökösök...





Furcsa dolog a HIT.

"Nem harcolni mindig, mindenáron - de soha nem hátrálni meg."

Annak ellenére él - dacosan, vagy épp nemtörődömséggel -, hogy folyamatosan kapja az ember a pofonokat, a jelzéseket, hogy esélye sincs...



Hiszek abban, hogy - bár tökéletes megértés nem létezik - azért érdemes próbálkoznunk...
Talán magáért a kihívásért - hogy valódi megismerésre, megértésre törekedve alázatot tanuljunk a teremtés csodájával szemben.
Alázatot a megismerendő emberi világokkal szemben (személyek)...
Alázatot a Teremtővel szemben, aki tökéletlenséggel áldott meg, hogy megzabolázzon és motiváljon egyben - mert jobban ismer minket, mint mi saját magunkat.

Mégis...

Néha szmbesülök egy-egy durva koccanással, súrlódással - szokatlan érzés -, amelyek azt támasztanák alá, hogy elszigeteltségünk - a köztünk lévő űr mélyebb, mint hisszük.

Hozzászoktam a szemlélődő szerepéhez. Élek a feltételezéssel, hogy elsőre nem értem jól, amit tapasztalok. Inkább várok és figyelek, igyekszem csak megerősítés után véleményt alkotni. (Gyarló vagyok, nem mindig sikerül.)

A mély űr vándorait juttatja eszembe ez a kép - ahogy elsuhannak mellettem a téridő tájai...


Olykor így is érzem magam - ilyen végtelenül egyedül.
Amikor valakivel összekoccanunk - mint mikor véletlenül meglöksz valakit a buszon, csak épp ilyen sokkal ritkábban történik - és értetlenül, az ütközés sérüléseire csodálkozva meredve nézünk, és nem értjük miért...?

Hozzászoktunk, hogy egyedül vagyunk?
Hozzászoktunk, hogy nincs körülöttünk senki?
Hogy csak messziről látunk elsuhanó, hozzánk hasonló lényeket...?




Olyan rég, hogy már nem is tudunk mit kezdeni a helyzettel...?

Egyetlen apró - ám annál lényegesebb különbség azért megkülönböztet az üstökösöktől...
Ők a tehetetlenségük miatt száguldanak magányosan a végtelen űr kopár térségein át...

Mi legfeljebb elfelejtjük, hogy az irányítás a mi kezünkben van...




Van egy hasonlóság is.

Ha meg akarunk ismerni valamit/valakit, közel kell engednünk magunkhoz...
S ezzel a halálunkat - azt kockáztatjuk, hogy sosem leszünk képesek elszakadni tőle többé.






2011. február 26., szombat

megélés II - boldogság

"Igazán csak akkor érezheti az ember, hogy boldog,
ha volt már olyan szomorú, hogy el is felejtette, milyen érzés boldognak lenni."

Ezt sem én mondtam...

:)

Megéllt vágyaink

Egy ideje igyekszem megélni az életem. Függetlenül attól, milyen helyzetet teremtenek megzabolázatlan gondolataim, megélni és pozitív vonatkozásaiban megtapasztalni a jelent, meglátni és megtapasztalni az adott helyzetben elérhető szépséget és pozitívumokat.

Ha valamire vágyom, ami nem az enyém, felidézem mennyire jó érzés a beteljesülés, a birtoklás érzése - legyen ez egy tál cseresznye, vagy egy tánc egy csinos nővel - és a gondolati vizualizáció és tudatosítás élményét a teremtés egy fajtájaként értelmezve, mind teljesebben feldolgozni az élményt.

Tegnap - ismét tréningen - rámutattak, hogy ha sokszor, tudatosan megélem a hiányt, és pozitív érzeteket társítok hozzá ("mennyivel jobb lesz, mert intenzívebb lesz a tényleges élmény", stb.) könnyen társulhat tudatalatt a célok közé.

Mondván, hogy ez - már a hiány - is milyen jó.

Valahol itt kezdődik a mazochizmus - mondták.

Mivel az én világomban nekem van igazam (ahogy mások véleményének automatikus elfogadása miatt Andi rótt meg legutóbb), ezért ezt egyben nem fogadom el, azonban tudatosítom, hogy fontos ellenőrzött hangsúlyt fekttetni, hogy a megélt pillanat a beteljesülésre irányuló végkicsengéssel könyveltessék el minden esetben.



Samadhi

Előzmény: http://samadhiontheroad.blogspot.com/2011/02/uj-fold.html 

Így, "a másik oldalról" (férfiként) szemlélve a világot, úgy vélem, mindaz, amit leírsz az eltévelyedésről és a belső valónk kibontakoztatásáról, a könnyebb út csábításairól és önmagunk félrevezetéséről általánosan elmondható, nemektől függetlenül valamennyi emberről.

Mindannyian hajlamosak vagyunk megfeledkezni a tudatosságról, hajlamosak vagyunk kerülni a problémákkal, kihívásokkal való szembesülést.

Emberekkel dolgozom - hétről-hétre ismerek meg férfiakat és nőket, anyákat és apákat, főnököket és beosztottakat, alkalmazottakat és vállalkozókat, fiatalokat és időseket.

Látom, ahogy változik a világ körülöttem, ahogy az ismerős arcokat ismeretlen, fiatalabb arcok váltják fel. Látlak Titeket, akik az álmaik, vagy a lehetőségeik ösvényén ismeretlen világokat fedeztek fel, és tapasztaltabban kerültök elő ismét.
Idebent nem érzem annyira a változást - bár külső szemlélők állítják, hogy megváltoztam és néha én is szembesülök egy-egy pillanatra ezzel.

Azt is látom, hogy az emberek különböző korúak, különböző neműek, különböző élethelyzetben lévők legyenek is, mégis hasonlóképp viszonyulnak a világhoz, a valósághoz.

Úgy hiszem, mindannyian önmagunkat keressük. Mindannyian szembenézünk az élet kihívásaival, és mindannyian választ adunk rájuk - ki így, ki úgy. Az indíttatás azonban, a legbelső mozgatórugó mégis hasonló.

1. Önkifejezés.

A munkánkban, az otthontervezésben, az autóvásárlásban, az öltözködésben, a hobbinkban...

2. Elfogadás, megértés.

Ezért keresünk társat - azt az egyetlen embert, aki valóban megért bennünket, aki elfogad olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Ezt keressük a kapcsolatainkban a barátok, a munkatársak között, vagy a családban (szülők részéről, majd a gyermekek szeretetében) - a megfelelési kényszer gyökere is ez.

3. Félelmek.

Félelmeink alapja a fentiek hiányának képe.
Önbizalmunk ingatagsága - a fogyasztói társadalom marketing-sablonjai által kialakított sztereotip mintáknak való meg nem felelés -, a helyes önértékelés készségének, a reális, tudatos értékrend-alkotás képessége hiánya pedig véleményem szerint a gyermekkori fejlődési szakasz elégtelen szülői jelenlétére vezethető vissza - aminek pedig egyértelmű oka a túlnépesedés miatt kiéleződő - és az emberi jellemgyengeség által tovább fokozott - verseny, amely megköveteli a szülőktől, hogy több időt töltsenek a megélhetés feltételeinek megteremtésével, mint a gyermekeikkel.

Gyakorlatilag az általad jelzett "hétköznapi" életben - lévén, hogy a félelmeinket legyőzni (szülők) az egyik legnehezebb feladat - a gyermekvállalás lelki-biológiai (ösztönös) igénye győzelme csak újabb fegyvert ad a félelmeink kezébe - hiszen innentől mindent a gyermekért teszünk, és első a gyermek biztonsága, jövője, satöbbi...

A tudatosság útján azonban a félelmekkel való szembenézés, sőt a felettük aratott győzelem, az önelfogadás és megbékélés nem megkerülhető lépés.

Hogyan tudjuk megtartani a magasabb, újra megtalált energiaszintet...? A tudatosságot...?

Úgy érzem, erre egyetlen módunk lehet, ha megszabadulunk a félelmeinktől, a függő helyzeteinktől, függőségi viszonyoktól. És szabaddá tesszük magunkat úgy, ahogyan az utazásaid során szabadnak érezted magad.

Ekkor leszünk képesek szabadon a jelenpillanat nekünk tetsző mozzanataira koncentrálni.

Önmagunknak - "jobbik önmagunknak" lenni.


Szerintem.

2011. február 24., csütörtök

"Felfogás"

A nyelvtan-tanárom azt mondaná, szócsűrés-csavarás.

Én azt mondom, a szavaink nem véletlenül azok, amik, és amiként használjuk őket.

"Az élet csak felfogás kérdése."

Ezt mondjuk, és ezzel én egyet is értek.

Hogy menny, vagy pokol, hogy szép, vagy szar - mindez csak "felfogás kérdése".

Felfogás.

Hogy a pozitívumokat, vagy a negatívumokat, a világos színeket, vagy a szürke, komor, sötét színeket fogjuk-e fel.

Sőt! :)

Hogy az érzékelésünk valódi tapasztalás, vagy csak passzív elszenvedés.

Hogy aktívan törekszünk-e a tapasztalásra - a jó oldalak, a szépségek megtapasztalására. Hogy "fel-töltekezünk-e" energiával általuk. "Fel akarjuk-e fogni" a jeleket - vagy csak vagyunk, a sors céltáblájaként, és hagyjuk elszivárogni az energiáinkat, egyre lejjebb csúszi magunkat a nihilista vegetálásba...

"Fel fogás." Azt jelenti - "fogás - azaz aktív, akaratlagos cselekedet"; "fel - azt jelenti feljebb, mind magasabbra, magasabb szintre".

Számomra ezt jelenti, hogy "felfogás kérdése".

Persze ez csak szócsűrés-csavarás... ;) :P



(Minden tiszteletem Németh Kálmán (alias: Lütyő) Tanár Úrnak az irányunkban tanúsított türelméért.)

2011. február 22., kedd

Menni tovább, avagy a győztesek művészete

"Nem elég."

Ez a két szó az, amelytől lehet félni, és amely motiválhat a nagyobb teljesítményre.
Mindenki maga dönti el, hogy az élet impulzusaira hogyan válaszol: passzívan, félelemmel, az irányítás elengedésével, bezárkózással - vagy aktív, irányító szerepben, belső erőforrásai kiaknázásával, a vonzás/teremtés mechanizmusainak aktivizálásával.

"Nem elég."

Visszajelzés és kritika.

A válaszom: negyedéves átlagban a tavalyi éves teljesítményem 130%-a.

És ezt tovább fogom javítani.

Mert képes vagyok rá.

Mert "tudom - tudom alkalmazni - akarom - teszem".

Mert jobb vagyok és mégjobb leszek - mert bebizonyítom, amit néha mások meglátnak, de eddig hinni nem mertem.

Mert én irányítok. Én döntök. Én teremtek minden apró részletet.

Mert ez az én játékom.

Pont.

2011. február 21., hétfő

Ön-vallomás - Neked.

Tudod, ma elgondolkodtam azon, mit is érzek, ha Rád gondolok.

Vágyom a közelségedre.
Vágyom rá, hogy az az egy legyek Neked.
Vágyom rá, hogy engedj az életed részévé válni.

Vágyom rá, hogy ne tartozzam azok közé, akiket kizársz.
Hogy ne csak mond, hogy megbízol bennem - de érezzem is. Hogy ha baj van, ha valami fáj, ha egyedül akarsz lenni - akkor velem akarj lenni. Én szeretnék az a legbelső pont, az a biztos origó lenni, amelyhez mindig visszatérsz, s amelyhez oltalomért fordulsz, ha eleged van a világból.



Vágyom Rád.
Arra, hogy itt légy, velem.
Arra, hogy átölelhesselek.
Arra, hogy én kelljek...?
Hogy engem akarj...?

Mit is mondhatnék...
Miért nem teszek meg akkor mindent...?

Ezt a kérdést kellene megválaszolnom...?
Miért nem teszek meg mindent...?
Félelem a kudarctól...? Szembesülni azzal, hogy a minden is kevés...?
Ez volna az ok...?

Szeretem a hegedűt... Szeretem a gitárt, és a zongorát is.

Létezik, hogy szeretlek, és félelemből nem merek harcolni a szerelmedért...?
Nemrég azt mondtam, nem félek már az egyedülléttől.
Talán mégis...?

Tudod, próbáltalak elfelejteni.
De magamnak sem hazudhatom, hogy nem hiányzol...
Hogy nem jó emléékezni az együtt töltött időkre...
Hogy nem vágyom rá, bár lenne még...

A hiányod nem kellemes érzés...
Mint az éhség, amit nem tudsz elmulasztani...
Mint a szomjúság, melyről nem tudod, vége szakad-e valaha...

Törekszem rá, hogy megéljem ezt az érzést is - mint ahogyan magamba iszom ezt a zenét...
Ahogy táncolok rá... Ahogyan szárnyára vesz...
Ahogy Téged látlak, ha lehunyom a szemem.
Ahogy egy-egy arc az utcán, vagy egy filmben folyton Téged idéz...

...

Szerelem...?
Puszta vágynál biztosan több, hiszen az nem köthető személyhez...
Nem így...

Hiányzol.

2011. február 20., vasárnap

Szenvedély



Szenvedéllyel élni és szeretni...

Forrón, minden pillanatban, minden lélegzetvétellel...
Izzó, örök lobogással - soha nem gondolva mással...
Egyetlenként, mint a lemenő Nap, úgy ragyogva,
Mint olvadt arany, hogyha körbefolyna -
Úgy csókolni, mohón, kacagva
Az életünk e csókkal, mintha megszakadna.

Vagy meghalni inkább, ha szeretni - ha élni nem lehet...
Hisz egy vagyok - örökké egy Teveled...


2011. február 19., szombat

Szem-szög

Furcsa érzés fogott el a Samadhival folytatott beszélgetés kapcsán...

Egy fél világ, vagy 10 éves szakadás az időben - 10 évnyi tapasztalás -, és még ki tudja, mi minden választ el egymástól bennünket, és mégis a benne megfogalmazódó kérdések akár az enyémek...

Az alapproblémánk szinte ugyanaz. Ugyanazt tanuljuk mindketten.


Vajon van egyáltalán jelentősége a környezetünk valóságának...?

Vagy csak a belső világ számít...?

Nekem biztosan többet számít a belső, mint a külső világ...
Mások miért gondolkodnak, értékelnek másképp...?

Úgyértem - kezdetben, amíg felébred a saját személyiségünk, a gondolkodó Én - addig a "hozott", szocializációs korlátok közt mozgunk. De utána miért nem tart egyfelé mindenki...?

Hiszen emberként egyformák vagyunk, egyenrangúak...



Ma este farsangra megyek.

Gondolkodtam, mi legyen a jelmezem.

Egy véletlen folytán egy vers lesz a maszkom.

A szavak mögött - ott keress
Mert ott vagyok. - csak nevess!
Ha tetszik - meglehet,
Megismerned csak általuk lehet.

S ha csak a szavakat látod
Cserben hagy tudásod
Hiába a dölyf és a nagy arc,
Nem tudod meg sosem, hogy kit takart,
Hogy kivel hozott össz' a Sors,
Ki szülte e néhány sort.

2011. február 15., kedd

Gondokodom - tehát >RAB< vagyok?

  " Még kisgyerek koromban, úgy hét-nyolcévesen, az egyik dolog, amit észrevettem a körülöttem levő felnőttekben, és amin elmélkedni kezdtem, az volt, hogy a felnőtt világ a szenvedésről, a fájdalomról és a konfliktusról szól. Annak ellenére, hogy egy viszonylag egészséges háztartásban, szerető szülőkkel és nővérekkel nőttem fel, és igazából csodás, boldog gyermekkorom volt, még így is sok fájdalmat láttam magam körül. Ahogy nézegettem a felnőttek világát, felmerült bennem: Hogy is van az, hogy az emberek konfliktusba keverednek?

Gyerekként, emellett, fantasztikus hallgató voltam – akár azt is mondhatnánk, hogy hallgatózó. Minden beszélgetést kihallgattam, ami csak a házban zajlott. Volt is egy családi viccünk arról, hogy nálunk semmi nem történhetett úgy, hogy én ne tudtam volna róla. Szerettem mindenről tudni, ami körülöttem folyt, és így gyerekkorom nagy részét a felnőttek beszélgetéseinek hallgatásával töltöttem, otthon, és a rokonainknál. Legtöbbször nagyon érdekesnek találtam, amiről beszélnek, de észrevettem az eszmecseréikben egy bizonyos ár-apály jelenséget – hogyan is folyt bele a beszélgetés egy fajta konfliktusba, aztán visszacsordogált belőle, majd megint bele a konfliktusba, és újra elfelé tőle. Időnként veszekedés és sértődés is előfordult, és az emberek félreértettnek gondolták magukat. Ez az egész nagyon különleges volt számomra – és egyáltalán nem értettem, miért csinálják ezt a felnőttek; az, ahogy kommunikáltak és egymáshoz kapcsolódtak, teljességgel felfoghatatlannak tűnt nekem. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy mi is zajlik, csak valami nem volt rendben ezzel az egésszel.

ELHISSZÜK, AMIT GONDOLUNK


Ahogy nézelődtem és megfigyeltem, napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre, egyszer csak belém csapott a felismerés: „Te jó ég! A felnőttek elhiszik a gondolataikat! Ezért szenvednek! Ezért kerülnek konfliktusokba. Ezért viselkednek furán, számomra érthetetlenül, mert elhiszik a fejükben lévő gondolatokat.” Nos, egy kisgyerek számára ez elég furcsa felfedezés volt. Teljesen ismeretlen fogalom. Természetesen nekem is voltak elképzelések a fejemben, de gyerekként még nem úgy járkáltam a világban, mint a felnőttek - folyamatos, szűnni nem akaró kommentárral az elmémben. Alapjában véve túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy élvezzem az életet, hallgatózzam, elvarázsolódjam, vagy elcsodálkozzam az élet valamilyen jelenségén. Akkor azonban felfedeztem, hogy a felnőttek az idejük nagy részét gondolkozással töltik, és még ennél is fontosabb – és sokkal furább volt, legalábbis számomra -, hogy el is hiszik, amit gondolnak. Elhiszik a fejükben lévő gondolatokat.

Hirtelen azt is felismertem, hogy mi zajlik valójában, amikor a felnőttek kommunikálnak egymással: az emberek a gondolataikkal kommunikálnak, és mindegyikük elhiszi, hogy amit ő gondol, az igaz. A probléma pedig az, hogy minden felnőttnek különböző elképzelése van arról, hogy mi is az igazság, ezért aztán kommunikációjuk közben folyton egy kimondatlan tárgyalás-egyeztetés megy végbe, kísérletek sorozata arra, hogy meggyőzzék a másikat a saját igazukról, és megvédelmezzék saját gondolataikat és hiedelmeiket.
(...)  AZ EMBERI SZENVEDÉS DILEMMÁJA

Amikor szétnézünk a világunkban, elképzelhetetlen szépséget és rejtélyt látunk. Rengeteg mindent lehet értékelni benne, és elbűvölődve lenni általa, de mégsem tudunk úgy tekinteni az emberi világra, hogy ne vegyük észre a mérhetetlen szenvedést és elégedetlenséget. Rengeteg erőszak, gyűlölet, tudatlanság és kapzsiság. Miért van az, hogy mi, emberi lények, annyira fogékonyak vagyunk a szenvedésre? Miért van az, hogy úgy csimpaszkodunk belé, mintha az valami értékes tulajdonunk lenne?

Volt szerencsém kutyák és macskák között felnőni, és azt figyeltem meg, hogy egy kutya is tud mérges vagy csalódott lenni; képes megbántódni az érzéseiben – de aztán perceken belül, vagy néha akár másodpercek múltán, a kutya lehiggadt. Képes volt letenni a szenvedését, és visszatérni szokásos boldogság-állapotába, mindezt igen rövid idő leforgása alatt. Felmerült bennem a kérdés, „Miért van az, hogy az emberi lényeknek ilyen nehéz letenni a szenvedésüket?” Miért hurcoljuk tovább magunkkal, még akkor is, ha hatalmas teherré vált?” A legtöbb ember életét azok az események határozzák meg, melyek szenvedést okoztak nekik, és szinte mindegyikük réges-régen történt események miatt szenved. Ezek az események már nem zajlanak, mégis tovább élődnek az emberben, és még mindig a szenvedés tapasztalását eredményezik. Mi folyik itt?
 Miért is tesszük ezt? Miért hisszük el a fejünkben levő gondolatokat? Nem szoktuk a más emberek fejében levő gondolatokat elhinni, amikor mondanak valamit. Vagy amikor könyvet olvasunk, ami nem más, mint valaki más gondolatainak a rögzítése, akkor vagy elhisszük, vagy nem. De vajon miért van az, hogy a saját elménk gondolatait oly készségesen megragadjuk, megtartjuk, és még azonosulunk is velük? Úgy látszik, hogy nem vagyunk képesek letenni őket, még akkor sem, amikor óriási fájdalmat és szenvedést okoznak.

A NYELV ÁRNYOLDALA

A gondolataink elhívésére irányuló programozásunk nagyrészt neveltetésünkkel veszi kezdetét, és a nyelvtanulás során végbemenő teljesen természetes folyamat révén teljesedik ki. A gyermek számára a nyelv fantasztikus felfedezés. Elképesztő, amikor képes lesz néven nevezni valamit. Óriási előnyökkel jár, ha képes rámutatni valamire, és azt mondani, „Ezt akarom!” „Akarok egy pohár vizet!” „Ennivalót akarok!” „Pelenkacserét akarok!” Csodás áttörés, amikor először felfedezzük és használni kezdjük a nyelvet.

Az egyik legerőteljesebb darabkája a nyelvnek, amivel kicsi korunkban találkozunk, a saját nevünk; amikor felismerjük, hogy van nevünk. Én jól emlékszem erre a pillanatra az életemben. Csak ismételgettem a nevemet újra és újra, mert olyan élvezetes volt. Fantasztikus felismerés volt. „Oh! Hát ez vagyok én!”

Ahogy növekszünk, szinte mindannyian beleszerelmesedünk a nyelvbe. A nyelv igen hasznos eszközünkké válik csodás dolgok kommunikálására, élményeink megosztására, az életen való átnavigálásra. A nyelv képessé tesz minket arra, hogy kifejezzük a kreativitásunkat és az intelligenciánkat. De a nyelvnek is van árnyék-oldala, mint minden másnak is. A gondolatnak is van árnyék-oldala, és pont ezzel nem vagyunk tisztában. Senki nem mondja el nekünk, hogy ha elhisszük az elménkben lévő gondolatokat, az nagy veszélyeket rejthet magában. Sőt, pont az ellenkezőjét tanítják meg nekünk. Úgy programozódunk be felnövekedésünk során – a szüleink, a minket körül vevő világ és egymás által -, mint egy számítógép. Elvágólagos látásmódot tanulunk meg. Valami vagy így van, vagy úgy, vagy helyes, vagy helytelen, vagy fekete, vagy fehér. Ez a programozás pedig kihat a gondolkodásmódunkra, és a világunk érzékelésére. Kék? Piros? Nagy? Magas?

Krishnamurti, a nagyszerű spirituális tanító mondta azt, hogy „Amikor megtanítod egy gyereknek, hogy a madár neve ’madár’, a gyerek soha többé nem fogja a madarat látni.” Onnantól kezdve a „madár” szót fogja látni. Ezt fogja látni és érezni, és amikor felnéz az égre, ahol az az ismeretlen, szárnyas lény repdes, akkor el fogja felejteni, hogy valójában valami hatalmas rejtélyt lát. Elfelejti, hogy valójában nem tudja, mi is az. Elfelejti, hogy az eget átszelő valami a szavakon túli létező, és az élet végtelen nagyságának kifejeződése. Az égen valójában egy különleges, csodába illő valami repül. De amint megnevezzük, úgy gondoljuk, hogy már ismerjük is. „Madarat” látunk, s ezáltal lefokozzuk őt. „Madár”, „macska”, „kutya”, „ember”, „csésze”, „szék”, „ház”, „erdő” – mindennek nevet adtunk, és amint nevet adunk nekik, elveszítik természetes élőségük egy részét. Természetesen szükségszerű, hogy megtanuljuk ezeket az elnevezéseket, majd fogalmakat gyártsunk köréjük, de ha el is hisszük, hogy ezek a nevek és a köréjük alkotott elképzeléseink valóságosak, akkor máris beleestünk a fogalmi világ transzába.

Tehát a gondolkodási és nyelvhasználati képességnek létezik egy árnyékos oldala is, amire, ha nem figyelünk és bután használunk, akkor szenvedni fogunk, és felesleges konfliktusokba kerülünk egymással. Hiszen, végső soron, pont ez, amit a gondolat művel: Elválaszt. Osztályokba sorol. Megnevez. Feloszt. Megmagyaráz. Még egyszer kihangsúlyozom, hogy a gondolatnak és a nyelvnek vannak nagyon hasznos aspektusai, ezért feltétlenül szükségesek. Az evolúció keményen dolgozott azon, hogy mi, emberek, összefüggően és ésszerűen tudjunk gondolkodni, vagyis, más szóval, olyan módon gondolkodjunk, mely biztosítani tudja a túlélésünket. De, ha visszanézzük, milyen is a világunk, akkor azt látjuk, hogy pont az a dolog, ami azért fejlődött ki, hogy segítsen a túlélésben, a börtön egy formájává is vált számunkra. Csapdába estünk egy álomvilágban, egy olyan világban, melyben első sorban az elménkben élünk.

Ez az az álomvilág, mellyel annyi ősi spirituális tanítás foglalkozik. Amikor a szentek és bölcsek azt mondják, „A világod álomvilág. Illúzióban élsz,” akkor az elmének a világára utalnak, és arra, ahogyan elhisszük a valóságról szóló gondolatainkat. Amikor a gondolatainkon keresztül látjuk a világot, akkor nem vagyunk többé képesek az életet és a többi embert az ő valóságukban megtapasztalni. Amikor elhiszek egy gondolatot veled kapcsolatban, akkor teremtettem valamit. Egy fogalommá alakítottalak át téged. Bizonyos értelemben, ha valamit elhiszek veled kapcsolatban, akkor csökkentem az értékedet. Valami nagyon picike dolgot csinálok belőled. Ez az emberi lények működési módja, és ez az, amit egymással teszünk.

Ahhoz, hogy igazán megértsük a szenvedés okát, illetve a belőle való szabadulás lehetőségét, igen közelről kell szemügyre vennünk az emberi szenvedés gyökerét: amikor elhisszük, amit gondolunk, amikor valóságnak véljük a gondolatainkat, szenvedünk. Ez egészen addig nem nyilvánvaló, amíg meg nem vizsgálod, de amint elhiszed a gondolataidat, azon nyomban az álomvilágban élsz, ahol az elme kigondol egy teljes világot, ami pedig valójában az elmén kívül máshol nem is létezik. Abban a pillanatban elkülönültnek kezded érezni magad, és többé nem érzed azt a mély, gazdag, humánus kapcsolódást a többiekhez, hanem még jobban visszavonulsz az elméd alkotta világba, a saját magad által kreált világba."
 

2011. február 14., hétfő

Szeretet

A szeretet valami más.

Már-már azt mondanám, embertől idegen érzelem...
Hiszen az ember eredendően önző. Az evolúció kegyetlen játszótér, nem ad módot az érzelgésre - pontosabban magas árat szab érte - az élet az ára, ha érzelegni akarsz.

És mégis - a papság eredendő bűnről beszél, én eredendő jóságot látok...!

Vagyunk, akik és amik vagyunk - állatok, biológiai testhez kötött lélek-nebulók, esendőek, vágyaktól és tévképzetektől ostromolt, elvakított csodalények...

Mégis - mindezek ellenére is ott a késztetés bennünk - a késztetés, hogy áldozatot hozzunk valakiért, hogy önmagunkból adjunk, hogy a világot adjuk valakinek, hogy...

Szeressünk.


Ezernyi kéj, ezernyi vágy, ezernyi dübörgő hullám ostromol - akaratunk bástyáit ezer kísértés dönti porba, elmossák a hullámok, s az ár elvonultával csak kacagnak legyőzött magunkon, megalázott, összetört szívünk, önbecsülésünk romjain...


Szeretni akarunk.

Hinni akarjuk, hogy képesek vagyunk rá, hinni, hogy van, aki méltó rá, hogy minden gyengeség dacára ketten, valakivel, közösen időtálló várat építhetünk, melyben nem reszkettet sorsvihar se már...


A szeretet más, mint a szerelem.

Ha a szerelem a láng heve, a szeretet a sivatagi Nap tűző sugara.

A szerelem jön, fellobban és felemészt mindent, nem tisztel istent, sem embert, nincs tekintettel senkire és semmire. Minden érzékünk elborítja, ragad ránk, édesen, mint a méz, míg lemarja rólunk tartásunk minden pajzsát, minden erőnket, izmunkat csontig csupaszítva...

Ha a szerelem a tűzvész táncoló vörössége, a szeretet az égbolt végtelen kéksége.

A szerelem jön,s tovaszáll. De alkonyt mindig új hajnal követ - mert a szeretet megújuló, a szeretet nem ismer határt, vagy időt.

Ha a szerelem a pokol perzselő vágyakozása, a szeretet a tiszta Emberi Tudat makulátlan akarata.

Ha a szerelem a gyémánt lebírhatatlan szilárdsága, a szeretet az Esthajnalcsillag ezüst ragyogása.



A szeretet valami más...



S oly nagyon vágyunk a szeretetre, hogy érte képesek vagyunk újra és újra elhamvadni a szerelem oltárán.

Játék

Az Élet.

Ezernyi lehetőség, még több döntés, még több rizikó, bizonytalanság, millió kitérő, amíg végre a saját utunkra találva egyenesbe jövünk...

Játszunk.

Huncutkodunk, húzzuk egymást, incselkedünk.

És közben odabenn titokban a drámai hős szerepét játsszuk, ezer halál kínját szenvedve el.

Játsszuk a szerepünk a saját színpadunkon - olykor kacagunk a deszkáinkon idegenül csetlő-botló vendégszínészeken...

Ahelyett, hogy kimerészkednénk önnön színfalaink közül, és semleges terepen, valóban egyenrangú félként alkotnánk közös darabokat...

Kell...? Nem kell...? Mennem kell...



Házasság.

Egy szokás. Nyilván a papok találták ki, hogy az istenek előtt kell szentesíteni két ember szerelmét...

Vajon enélkül a külsőség nélkül már mit sem ér a szó...?!

Ha azt mondom, "szeretni foglak míg világ a világ, kitartok melletted jóban és rosszban, míg erőmből telik, oltalmazlak - mert megismertelek és megszerettelek, olyannak, amilyen vagy, annak, aki vagy" - hazug ember vagyok...?




És ugyanakkor a másik oldalról...


Miért félünk vállalni, hogy a szerelem eufóriája nem tart örökké...?

Miért félünk vállalni, hogy ha szeretetté - igaz, és mély szeretetté nemesül, és érezni kezdjük a fáradalmait, mikor tennünk kell a másikért, egymásért - azért, hogy kitartsunk egymás mellett - hogy akkor is maradni fogunk...?


Mert az embert ismerjük és szeretjük - és szeretni akarjuk...


Mért félünk kimondani - eskünket virágos keretbe foglalni...?

Miért félünk lemondani az új "kalandokról"...? Miért félünk döntést hozni? Választani magunknak egy életet...?



Talán a döntéshozatal az igazi alapprobléma.
Ahogy minden helyzetben nehezen hozunk döntést, mert félünk a tévedéstől.

De miért ne lehetne, hogy ha éveken át minden stimmel, akkor bátran merünk vállalkozni?
És mért ne lehetne, hogy ha valami nem az igazi, akkor nem félünk továbblépni? Közös döntéssel.

Miért kellene idáig jutni...?

Miért vagyunk lusták kommunikálni?

Menet közben mi gátol meg, hogy ne engedjük zátonyra futni, kihűlni, ellaposodni a kapcsolatainkat...


Lusták vagyunk.

Vagy talán... Vagytok...

Én úgy érzem, kommunikálok. Ha valami nem oké, ha valamit nem értek, elmondom. Rákérdezek.

Mindkét alkalommal, mikor komoly döntés született, utólag azt láttam, hogy korábban elakadt a kommunikáció.

Én nem voltam elég figyelmes.

Ők nem mondták ki.


Mi értelme van ennek...?

Miért ne lehetnénk boldogok, nyugodtan, tudva, hogy a másik szól, ha valami nem oké. Hogy legyen lehetőségetek korrigálni...


A filmben a pasik a haverjaikkal, a csajok a barátnőikkel "beszélik meg" a kérdéseiket...
Ahelyett, hogy egymással beszélnének...

Mellébeszélnek, ahelyett, hogy a valóságról beszélnének...
Arról, hogy félnek, arról, hogy mi a helyzet valójában.

Mért nem mondják ki kereken, amit éreznek, gondolnak...?!



Ismerek egy csajt. Nem kommunikál velem.

Megismertem egy másikat, ő kereken kimondta, amit gondolt.

És talán ő az egyetlen...


2011. február 13., vasárnap

Kísértés - Kaland

Csavaros fordulatokkal tarkítja az utad a Sors... :)

Nevezheted Őrangyalnak, Istennek.. Van humora, az biztos...

Amikor azt hiszed, hogy látod magad előtt a következő egyenes szakaszt, teker rajta egyet - olyat, amire végképp nem számítottál... :)

Hogy biztosan ne unatkozz...





Csak úgy - hipp-hopp betoppan az életembe egy lány - egy régi barát, egy valamikori diákszerelem...

"Nem költözöl hozzám...?"

Hhhh... Bennszorul a levegő...

"Mi...?! Hogy költözzek...?! De hisz most költöztem...!!!"


Eltávolodott, szerelmes lett, én közben szerelmes lettem - többször is...


És most meg csak így...

Azt hittem, tudom, mire számíthatok.

Az Élet bebizonyította, hogy mindig tud újat mutatni...

Leckék.

Vajon mit kell megtanulnom mellette...? Vagy mit kell megtanulnom ebből a helyzetből - még, ha nem is teljesedik ki valóban az együttélésben...?


Nagy az arcom, rámenős vagyok, lazábbra fogtam az elmúlt pár évben...


Kinek látszom vajon kifelé, hogy ilyeneket kapok vissza...?!?!?!

A hiúságomnak hízeleg, a tudatom megbotránkozva pislog, hogy "miről beszélnek ezek?!"...




Csinos csaj.

Táncol.

Pasija van.



Barátok vagyunk, ami nem tudom, mennyire maradna meg, ha nem volnék elég erős...


És egyszerre izgalmas is - kihívás... Mint a vörös posztó...


Hiszen kaland az élet, nem igaz...?!


Kaland...

Fétis






Nem vagyok szent.

Korántsem.

De nem vagyok hazug sem.

Nem mutatok mást, mint ami van.

Ha becsapottnak érzed magad, önmagad csaptad be!

S ha a felismerés kevés hozzá, hogy valóban meg akarj ismerni...

Akkor talán tényleg jobb, ha tovább állsz.

Ahogy már annyiszor megtetted.




Én én vagyok. Nem az a kép, amely a fejedben él rólam.
Számomra nem az a fontos az életemből, amely mögöttem van.
Én a máért, és a holnapért élek.
Azért, aki ma vagyok - és azért, akivé a ma alakít engem.
Eldöntheted, akarsz-e a változás része lenni...
Eldöntheted, érdekel-e a végeredmény - hogy akarsz-e úgy hatni a változásra, hogy tessen a végeredmény.
Eldöntheted, szeretnéd-e, hogy hasson Rád ez a változás.
Hogy formáljon, alakítson, hogy "egyedien hasonlóvá" tegyen...

Erről hozol döntést.

Mellettem nem lehet nyaralni.
Ha így döntesz, nem lesz egy rövid matiné, mint a moziban.
Nem az az ember vagyok.

Már nem az...


2011. február 12., szombat

Mag-add - avagy, ha válaszolnál...





Magamat adni...

Magamat adni, mint önmagamnak lenni - vagy magamat adni, mint átengedni Neked...?

Átengedni, mint meghívni magamba - vagy átengedni, mint alávetni...?

Melyikre vágysz Te...?

Mi legyek Neked...?



Vajon önmagunknak önmagunkat adjuk..?

Vagy magunk előtt is szerepet játszunk...? "Ön (a) maga szerepét játssza...?"

Kik akarunk lenni saját magunknak...?

És kik akarunk lenni a másiknak...?

Az akarok lenni, aminek Te akarsz látni...? Ha Neked adom magam, valóban átadom magam...? Vagy csak megkapod a testem, hogy játsz vele kedvedre...? Míg én távolabbról figyelek, lesem, hogy milyen is vagy valójában...? Elejtett szavakból, önkéntelen mozdulatokból...?

Vagy közelebb engedlek - egészen közel, míg a bőröm már perzsel, míg a lelkem már átitat és körülölel - míg mindened én leszek...?

S vajon meddig engedlek...? Mennyit engedek Neked - hogy nekem jelents...?



Szeretem ezt a dalt.

Szeretem a belső csendet.

De most jó volna, ha itt lennél, és válaszolnál.

Barát, vagy ellenség...?

Kemény kívülről látni, ha valaki nem tud túllépni valamin.

Látni, hogy hónapok, évek múltán is ugyanazzal küszködik, ugyanazt a leckét gyűri, kattog, szenved, és egy tapodtat sem halad előre...



Ő kattog, mi meg nézzük egy darabig, feltesszük a szokásos klisé-kérdéseket, aztán - nem válthatjuk meg a világát - visszafordulunk a saját életünkhöz, és csendesen kattogunk tovább a magunk valamijén...



Utóbb egyre több felől kapom vissza, hogy látványosan nagy az arcom...
Olyan szinten, hogy kezdek félni, lehet benne valami...

Találkoztam egy emberrel, aki annyival - annyi tapasztalással előttem jár... Csak nézek. Az élete számomra semmivel sem világosabb, mint bármelyik dzsungel, amellyel eddig találkoztam...

(Valahogy az én nézőpontomból az enyém áttekinthető. Biztos mindenki így van ezzel - a sajátját könnyen átlátja.)

Ezernyi szín, számtalan egzotikus élethelyzet és két gyönyörű kislány.

Valahova ide tartok én is - vagy erre...

Ma találkoztam egy harminckevéséves sráccal, aki a saját házát építi hat éve.

Mind más úton, mind más világban, mind máshol tartunk.

Kíváncsi vagyok, vajon hová érkezem majd...
Mit tanulok meg, mire az út e szakasza végére érek...

Van, aki félt.

Van, aki aggódik.

Vajon miért...?

Mert van egy képe, hogyan kellene, és nem felelek meg ennek a képnek...?

Mert ő másképp csinálná...?

Önmagunk legkitartóbb barátai - és leglevakarhatatlanabb ellenségei vagyunk.


Rakja össze, aki akarja.

2011. február 10., csütörtök

Vallomás

"Néha az emberek éveken keresztül ugyanattól a problémától nyomorultak, holott azt is mondhatnák : "Na és?"
Ez az egyik kedvenc mondásom: "Na és?"
Nem tudom, hogy éltem túl az éveket, mielőtt megtanultam,
hogy használjam ezt a trükköt.
Sokáig tartott, míg megtanultam, de ha egyszer sikerül, sosem felejted el." 


Azt hiszem, megtanultam... :D

 "A hűségesek csak a hétköznapi oldalát ismerik a szeretetnek;
a hűtlenek ismerik a szeretet tragédiáit."




Attól tartok, hűtlen voltam Hozzád... :S :(




"E szókat, mint ösztön és érzelem, alantasságokként emlegetik,
holott csak szándék vagy tett lehet alantas és szégyenletes." 


 Sem szándékom, sem tettem nem volt ártó Feléd... Soha.

"Nem vagyok kíváncsi a hétköznapokra, az élet ünnepeit keresem.
S hogy mik ezek?
Azok a felfénylő pillanatok, amelyek valódi barátságokról szólnak,
vagy egy nap, amikor valamit megtanulsz még a világról,
ráismersz valamire, ami szép.
Azt szoktam szépnek nevezni, amiből feltárul a dolgok belső igazsága.
Vonatkozik ez egy könyvre vagy filmre, zeneműre, emberre, egy mozdulatra - s nem több, mint egy pillanat.
De hogy sok ünnepnap lehessen az életemben, ahhoz sokat kell tenni, és nagyon kell figyelni."

Bár minél több pillanatot tehetnék ünnepivé az életedben...! :D:D:D




Neked. :P

(Thx, KZs)

2011. február 9., szerda

Legyen egy álmod

Van egy álmom... :)





Ez az álom részben már megvalósult... :)


Az álmom egy élet - egy élet, amely tanít, amely révén mindig újat és egyre újabb dolgokat fedezek fel, egyre többet tudok meg a valóságról, az emberekről, egyre többet látok ebből a csodálatosan szép világból, egyre többször tudom megélni boldogsággal a Szabad Akarat csodáját...! :)


Ebben az életben egyre kevesebb a kötődés...


Egyre kevesebb dolog köt meg, egyre kevesebb dologtól függök, egyre kevesebb félelmem van, egyre kevesebb zabolátlan érzelem korlátoz....
És egyre szabadabban merek/tudok érezni... :D:D:D:D


Egyre szabadabbá válok - egyre biztosabbá önmagamban, és a Valóságban -, egyre eredményesebben teremtem a valóságom, egyre jobban tudom élvezni a pillanatot és egyre jobban élvezem a kihívásokat, az újabb és újabb feladatokat, amelyek elé az élet állít...! :D :D


Egyre többet vagyok képes elfogadni a világból, egyre kiegyensúlyozottabb vagyok, egyre több bennem a béke és a hit a dolgok helyességében...


Abban, hogy jó az irány és a mód, amit választottam... Abban, hogy Ő szeret annyira, hogy nem is választhattam volna rosszul... :P








Ebben az álomban jelentős lépés a jelenleg zajló folyamat. Mindannak a megvalósulása, amelyet elképzeltem magamnak.


Innen tovább már csak a korábbi, többszereplős elágazás vezet... :D


Azt hiszem, megértettem, hogy mit is jelent "nem ítélkezni" mások felett... :D :D :D


Nem baj, hogy mind meghoztátok azt a döntést, amit meghoztatok - ki-ki a magáét ...!








Ahogy nem baj az sem, hogy a változás örök - hogy a múlt nem ismételhető - hogy elmúlt és emlékké vált...!


Nem baj, hogy az emlékeink szépek, és szomorúak, nem baj, hogy ezernyi ragyogó percünk már soha vissza nem tér...!


Hiszen előttünk áll valamennyi millió, elkövetkező pillanat, melyeket a tapasztalásaink okán tudunk sokkal teljesebben megélni...! :D:D:D




Valahol ebben az éjben ott egy Ember... ;) :P


Valaki - egyetlen valaki, akivel megosztanám valamennyi elkövetkező pillanatomat... :P


Valaki, aki tudja, hogy Róla van szó - max. nem meri elhinni... :P


Valaki, aki nem hiszi, hogy képes volnék rá... Aki nem hisz magában eléggé, hogy elhiggye, képes lenne rá...






A legszebb ajándék a Szabad Akarat...! :)


Mindig hálás leszek érte...!


:)
Köszönöm!! :D:D:D:D






M.I.

2011. február 6., vasárnap

Csak magadat add...



A nők kedvenc szava az "én nem vagyok olyan".

Kimondva és kimondatlanul, hangokban és cselekedetekben, körbe járó körhintaként megy a játék...

Kinek bizonygatjuk, hogy mi többet érünk...? (És minél többet...?!)

Magunknak...? Vagy holmi mások kedvéért öltünk álarcot újra és újra...?
Új reggel, új smink, régi maszk...


"Én más vagyok...!"


És, ha én nem "mást" keresek...?

Ha nekem éppen elég volna az is, ha önmagad lennél...?!
Az, akinek születtél...? Akivé váltál...?

Smink nélkül...?





Miért hiszik az emberek, hogy másoknak kell lenniük, mint amik/akik...?

Pontosabban miért hiszik el...? Miért nem ismerik fel, hogy ez ostobaság...?

Hogy a látszat, hogy mások véleménye csak annyira számít, amíg engem jó érzéssel tölt el...?! Azon túl pedig éppen, hogy semennyit...

Van egy mérce, egy értékrend, amely belém van égetve. Ez olyan, mint  a gerincoszlopom - mindig meg lesz, itt, velem - enélkül én sem vagyok. Ennek tükrében látom a világot és magam.
Ennek tükrében tudok egyenes háttal járni. És amíg eszerint rendben vagyok, addig boldog is vagyok. Addig tudok kedvtelésből másoknak-megfelelőset játszani.

De ez csak játék. Ezt ne feledd!

Ha maradni akarsz, nem lehetsz lusta! Meg kell ismerned - mert ha becsapod saját magad, azért én nem fogok felelősséget vállalni...




A körhinta veszélyes üzem...

Aki figyelmetlen, könnyen a földre kerülhet.


Miért olyan sürgős...?!
Miért ne lehetne időt szánni a megismerésre...?
Miért kellene az "elfogadott" koreográfiát követni...?
Miért ne tehetnénk, amihez kedvünk van anélkül, hogy azon aggódnánk, elkenődik a sminkünk...?

Miért ne lehetnénk csak pusztán önmagunk...?




Nem ítéllek meg a családod miatt, nem ítéllek meg a hátad mögött álló életed miatt, a munkád, vagy az elért eredményeid miatt...
Nem vagyok én mérleg, hogy méricskéljelek...! Megtanultam, hogy ha megteszem, hibázni fogok - mert nem jól vagyok hitelesítve... Az egyik szaknyelv szerint kalibrálva, a másik szaknyelv szerint szubjektív.

Nem mérni - megismerni akarlak.
Megismerni az érzést, milyen, mikor vagy. Hiszen eddig nem voltál. A valahol máshol, az nem itt. Számomra nem voltál.
S most tudni szeretném, milyen, amikor vagy.

Amíg egy alkuhoz két fél kell, addig mindig fenn áll a veszély, hogy egymás ellen licitálunk...
Hogy az egyikünk ajánlatot tesz, mert megtetszik az áru, a másik viszont nem is akar annyira megválni tőle...
Ez benne van a pakliban - az Élet egy ilyen játék.
De hisz mind játszunk már egy ideje - hozzá szokhattunk volna már...!

Ez teszi pikánssá, egyedivé...

Ez egy kicsit mazochista, kicsit talán beteg játék... :D
Mégis játsszuk mind, újra és újra, mert élvezzük a tapasztalás élményét...
Öröm, vagy fájdalom...? S aztán újra öröm...? Egyre megy.

Csak élj...!

Csak add magad!





M.I.

Jónő

"Ha megérted, amit kérek tőled, jó nő leszel.
Mert a jónőségnek semmi köze ahhoz, hogy mit mutat a tükör.
A jónőség lényege, hogy belül szabad vagy. És bízol. Magadban, és egy kicsit azért másokban is... érted?
Ha viszont nem bízol, akkor mindig frusztrált, görcsös kiscsaj maradsz.
Nemhogy táncolni nem fogsz tudni, hanem élni sem. ÉLNI, csupa nagybetűvel!"

Thx, KZs! :)

2011. február 5., szombat

Teszt

Hát ez volt a korábban emlegetett teszt. A kiértékelését csak üzenetben kérve tudom odaadni, hogy ne befolyásolja a válaszadókat.

Érdemes megcsinálni - kemény szembesítés lehet önmagunkkal. :)

Tükrök és trükkök




Valahol egyszer azt hallottam/olvastam, hogy akkor kezdünk el valamiről sokkal gyorsabban, sokkal több mindent megtanulni, ha megpróbáljuk másoknak megtanítani.

A film legfontosabb üzenete számomra a tetőkerti jelenet volt - "itt maradsz, és nem mozdulsz innen, amíg meg nem bocsátottál magadnak!"...


Pár napja egy kedves, de még nagyon kiforratlan személyiségű, fiatal lánnyal beszélgettem - sokadjára. Próbáltam megértetni vele, hogy a félelmei benne magában születnek, és azok láttatnak csak falakat, korlátokat vele - holott a szabad akarat ajándékát mindannyian megkaptuk...

Aztán egy tréningen csináltunk egy viszonyulási tesztet - kinek-kinek milyen a viszonya önmagához, a világhoz, általában az emberekhez, a férfiakhoz és a nőkhöz.



Meg voltam győződve róla, hogy imádom a nőket, hogy csodálom őket - hogy elfogadom őket olyannak, amilyenek.

Ahogy arról is, hogy a férfiak jellemző vonásait is nagyrészt feldolgoztam már, és képes vagyok elfogadni olyannak őket is, amilyenek - még ha nem is 100%-ban.

És összességében ugyanígy vélekedtem az emberek elfogadásáról - hogy feldolgoztam, hogy esendőek vagyunk, hogy hibázunk, hogy tévedünk, hogy gyengék vagyunk...


A teszt tanúsága szerint tévedtem magammal kapcsolatban.

Mindhárom csoporthoz negatívan viszonyulok.

Negatív elvárásaim vannak az emberekkel, a férfiakkal és a nőkkel kapcsolatban...
Ez elég riasztó, ha elfogadom, hogy Redfield, Bach és a Vonzás szerint a gondolataim alakítják a világot...!

Emberekkel - férfiakkal és nőkkel dolgozom. A munkámban elért eredmények is attól függnek, hogyan viszonyulok hozzájuk, mire számítok tőlük. Ha ennyire elutasító vagyok tudat alatt - nos ez sok mindent megmagyaráz...





Hiszen a Világ bennünket tükröz vissza...

Hiszen a kapcsolatainkban is ezt kapjuk vissza...



2011. február 3., csütörtök

Az elveszett Idő

Sajnos nincs meg a végefőcím előtti zenei betét... Pedig az az igazi hangulatfestő...
(http://www.youtube.com/watch?v=-EcKStZG9gw)



Most láttam a végét a "United 93" c. filmnek.

És a végén, a szövegek olvasása közben döbbentem rá, hogy...

"Jézus...! Hiszen ennek már 10 éve...!

10 év...

Mintha egy életre való idő volna...

És semmivé lett - elmúlt, vagy tán sose volt...?

Ezek az emlékek - talán nem is egy lineáris idősík emlékei...! Talán csak mesterségesen a fejembe plántált képek...!

Lehetetlen, hogy eltelt 10 év...!
Mi történt közben...?!

Tíz év...?!?!?!

De hát az lehetetlen...!!
Hisz akkor még csak 18 voltam...!

Ez sehogy sem jön össze - 9/11 idején már biztosan idősebb voltam, mint 18...! Hát 18 évesen az ember érettségizik...! Tuti, hogy több voltam már akkor...!

Nem lehetett 10 éve...!

Nem lehetett 10 éve..."


Ha belegondolok, hogy 100 évet tudok elképzelni reális max.életkornak...

Akkor még 7 ilyen "pillanat" van hátra az életemből...

Ebből az életemből...

Vagy nincs Idő...


Vagy az Idő is csak egy illúzió - mesterséges, vagy saját magunk által gyártott... Egyre megy.



2011. február 1., kedd

Tisztelet

Megadom és megkövetelem.

Pusztán, mert ember vagyok. Egyenrangú.


Az utóbbi időben úgy érzem, a fiatalabb generációkban valahogy nincs a helyén ez a fogalom.

Nincsenek tisztában a cselekedeteik következményével.


Más értékrend.

Más világ.



Én pedig egyre inkább elbizonytalanodok, akarok-e közösséget vállalni velük...

:(