Lombsusogás

2017. augusztus 20-a van, nulla óra huszonnyolc perc.

Éjszaka van.
Az ablakom előtt park, a parkban fák, a fákon lomb, a lomb közt szél szalad - a lomb susog. Éjszaka vajon fekete a szél is...?
Kinézek, és százezer külön-külön integető levelet látok.

"...félek attól, hogy érzelmeim lesznek..."

Hát igen...

Az a tré ebben a férfi-nő játékban, hogy nem megy érzelmek nélkül. Az érzelem meg olyan, mint az apró repeszek a szívben. Nem tudsz úgy moccanni, hogy ne fájjon előbb-utóbb. És nem-moccanni sem tudsz, ugye. Szívileg.
Szív-ás.

Tücskök.
Lombsusogás.
Szeretem az éjszakai levegő hűvös cirógatását. Mint lázas beteg homlokán az anyja hűs keze...
Szeretem a fákat.
Aranyosak. Integetnek, suttognak, árnyat adnak és engedik, hogy magasra másszunk rajtuk.
És közben vének is, idősebbek nálunk, és bölcsebbek, többet láttak, mint mi. És békésebbek is. Elfogadóbbak.

Nini...! Az ágy mögött, a sarokban hirtelen megláttam Jocit, a kaszáspókot... Még nem találkoztunk - valahogy mégis rögtön tudtam, hogy ő Joci...

Fura dolog ez Veled, MJ - mert... Nem is ismerlek. Sose találkoztunk még, csak így az éterben jutottak el hozzám a gondolataid - vagyis csak a szavak, amiket megformáltál a gondolataid nyomán.
És mégis "hiányzol". Vágyom többet hallani, többet tudni, többet érteni Belőled.
És azt hiszem féltékeny vagyok arra az ismeretlenre, akivel helyettem csetelsz, rólam is.

Ő nyilván a barátod - nyilván régebb óta ismered.

Buta dolog, tudom.


Kinézek a fákra, és úgy megölelném őket...
Lehet az ember háziállata egy fa...?

Vagy egy másik ember...?
Nem, ugye...?
Nem...

A fák túl nagyok háziállatnak, az emberek túl önfejűek...

De barátaink mindkettőből lehetnek.

Időutazás

Furcsa.

Egy ideje apaként nézek a kiskölkökre.
Elmennek mellettem az utcán, az anyjuk kezét szorongatva, és Téged látlak.
Apró kezek, vékony, nyúlánk karok és lábak. Édes kis fülek, pisze orrok, ragyogó szemek.

Nevetnek, széles mosollyal csodálkoznak rá a kék égre, az utcák színes forgatagára, a szélben táncoló lombokra...
Valamikor felnőtt, önálló emberek lesznek. Gyönyörű fiatal nők, majd szerelmes kamaszok, és babakocsit toló szerelmes anyák.

Nézem őket, és látlak, ahogy felnősz. És imádkozom, hogy sose kelljen elveszítselek - pedig még meg sem érkeztél...
Mintha máris szeretnélek.
Már most félek a perctől, mikor el kell engednem a kezed. Mert felnősz. Mert meghalok.
Ez a természet rendje - tartsam magam bármilyen jól, egyszer elkopik ez a gúnya, s nekem mennem kell. S akkor itt kell hagyjalak, hogy boldogulj, ahogy tudsz.

Vajon hol lehet az Anyád...?

Hol van most? És mikor lépi át a valóságom küszöbét, hogy végre elindulhass...?

Vajon jó apád leszek? Biztos pontod? Vajon fel tudsz-e majd nézni rám? Vajon jó példaképed leszek-e...?
Képes leszek-e megtanítani mindazt, ami kellhet hozzá, hogy boldoggá válj az életedben?



Ma láttam egy édes kislányt.
Véradni voltam, ahogy az anyukája is.
Néztem őt, és Téged láttalak.
Szinte a mellkasomon éreztem, milyen lesz, mikor átölelhetlek...
Éreztem, ahogy a karjaid a nyakam köré fonod.

Várlak.

Várlak Téged.

Talán érted születtem - hogy az legyek, akire szükséged van hozzá, hogy önmagad lehess.

Remélem, tudlak majd jól szeretni. Mindkettőtöket.


Várlak Téged.



...

Így könnyű...

Érdekes. Le akartam írni, hogy vagyok. Amolyan helyzetjelentés-féleképp.
Aztán nosztalgikusan elkezdtem visszaolvasni korábbi bejegyzéseket, és rá kellett jönnöm, hogy - már leírtam.



Nincs új a Nap alatt...

Vagyis - több van, más van, új... Nem igazán.

Van egy mentorált munkatársam. Fejlődik. Ő is érzi, látszik is. Eredményekben is. És ez jó.
Van egy mentorom, aki szerint a vezetőmre is jó hatással vagyok. Korábban sosem gondoltam rá, hogy így is hatok. "Fölfelé". De ez is jó.

Ügyfelem fiának munkát szereztem másik Ügyfelemnél.
Másik Ügyfelemnek bejelentett melót, mert szükségük lett rá.
Harmadik Ügyfelemet megint másikkal kapcsoltam össze, hogy kapjon segítséget kimászni a túladósodottságából.

Sikerült pozitívan hatni egykori barátnőmre is, aki újabb lépést tett afelé, hogy higgyen magában, és jobb életet éljen, olyat, amilyet megérdemel.


S miközben elérem ezeket az egyértelmű sikereket, és még a munkában is nagyot alakítok, nem tudom, hogyan éljem meg jól ezeket az eredményeket.
Hogyan jutalmazzam meg magam, hogy feltöltődjek, elkerüljem a kiégést, hogy tegyek a boldogságomért.

Á...

Esetleg vegyem elő a célokat, igaz...?
:P

Jól van! Így könnyű!

Homályosan - avagy, ha közel jönnél...

Hangulat (Assassin's creed - Zyrah)




A magánynak van egy furcsa velejárója.
"Megvonási tünetekhez" hasonló.
Az érzékeim kiéleződnek - sokkal elevenebben érzékelem a szépséget.
A vágyódás már-már önálló életre kel bennem, ahogyan a kandalló tüze is kacérkodik a külvilággal, annál inkább, minél inkább csonttá szárítja a környezetét a hőség.
Elég egyetlen kipattanó szikra, és a világot is kész elemészteni...

Így szárad ki a torkom - ahogy a préda nyers húsához szokott ragadozó szomjazza a friss vért, ha egy vadász csapdába ejti, s főtt kásán, és más maradékokon tartja évekig...

Érzem, ahogy szinte a nyelés is egyre nehezebbé válik, mintha homok csikorogna, a garatom tapló száraz...
Elsatnyultak hajdan acélos izmaim - mégis újra és újra nekifeszülnek béklyóimnak. Mintha esélyük volna kitépni a falba ágyazott, csuklóvastag láncokat.
Perzsel a forróság, belülről emészt fel. Pusztít.

Ha szemembe nézel, talán megláthatod e poklot.
Kifelé csak a belső tűzvész visszfénye szűrődik - a mohóság villanásának véli, aki látja.
Küzdelmem, s vívódásaim, melyek egy atomviharhoz volnának mérhetőek, homlokom acélos falai mögött maradnak - s csak annak ráncai árulkodók.
Belefáradtam már ez örökös harcba magammal - tekintetem fáradt, s megadó rebbenése, mellyel a Szépség vonalaitól elszakítom, erről vall.

Mint Gomor, a farkasember, a Végtelen Történetben...

Ha közel jönnél, cafatokra szaggatnálak egy pillantás alatt.

Ha közel jönnél, hogy enyhíts szenvedésemen...

Ha közel jönnél...

"Áldozathibáztatás" vs. kollektív felelősség

Vélemény.
Azt mondják, "olyan mint a segglyuk - mindenkinek van, és senki sem kíváncsi a másikéra".
(Elnézést a finomabb lelkületűektől - de ők jobb, ha már itt x-elnek a 'csába!)

Leírom a saját véleményem. Elsősorban magam miatt. Mert hiszem, hogy a gondolataink hatnak egymásra, a világunkra, és a közelmúltban annyi szélsőséget olvastam a témában, hogy így próbálom helyreállítani az Univerzum egyensúlyát, de legalábbis a saját lelki nyugalmam.
Nem kell elolvasnod - ám ha megteszed, utána ne akarj nyavalyogni, hogy így-meg-úgy! (Vagy legalábbis ne nekem!)

Az értelmes érvekre ugyanúgy nyitott vagyok, mint eddig.



---



Megy az anyázás pro és kontra a közösségi oldalakon és a médiában, részben a női jogok védelmében.
A beszólások, a kéretlen közeledés, a molesztálás, és az erőszakos közeledés témakörében

Férfiként írok.

Olyanként, aki nem sokszor alkalmazott erőszakot nővel szemben - ha igen, az jóformán az önvédelem kategóriájában lehetne emlegethető.
Olyanként, aki számára a Nő, mint olyan, csoda. Számos érték megtestesítője a Harmóniától a Szépségen át az Anyaságig.

És olyanként, aki tudja - és igyekszik elfogadni -, hogy "de gustibus, non est disputandum", azaz az ízlésről nem érdemes vitatkozni.

Tény ugyanakkor, hogy múltszázadi vagyok, ott nőttem fel, és ebből kifolyólag az értékrendem is tekinthető régimódinak.

Az is tény, hogy az álláspontom nem ment fel senkit. Sőt!
Ugyanakkor elutasítja az egyoldalú felelősség elvét, amely a mostani felfújt kommunikációban úgy érzem, nagyon elbillent.

Az én értékrendem szerint a Nő sokkal több, mint puszta test. A nőt Nővé a stílusa teszi. Az, ahogyan a testét, és a környezetét (öltözködés, smink, kiegészítők, frizura, otthon, stb.) összhangba hozza. Az a kisugárzás, az a harmónia, ami... Valahogy sugárzik belőle - ha sugárzik.

Az a kisugárzás, amit nem pótol egy nyakig felpolcolt, vagy köldökig vágott dekoltázsban mutogatott mell, vagy egy utcára kitett segg - legyenek bármilyen ingerlő idomok is amúgy.
Aki abba a hibába esik, hogy azt hiszi, a kihívóság (drasztikus verzióban a ribancosodás) teszi őket sikeresebbé a férfiak körében, azt csak sajnálni tudom.

Úgy gondolom, aki ebbe az irányba sodródik, valójában komoly önértékelési gondokat rejteget, talán kegyetlenül magányos is mellé.

Azért emelem ki épp ezt, mert nagy átlagban errefelé halad a közízlés, úgy vettem észre. És azért, mert épp itt esünk először túlzásba.
Hódításnak szánják. Gondolom. Senki ne jöjjön azzal, hogy a nők egymásnak öltöznek (régen elhiszem, hogy így volt), mert ha annyi nő más nők kedvéért vesz fel olyan rövid gatyákat, hogy konkrétan a fél seggük kilóg belőle, akkor meg a Pride-ot ne szidja senki! Leszbosz szigetén élünk akkor, nem Magyarországon!

Viszont!

Vegyük észre, hogy a világban amúgy is a szexszel adnak el mindent - erre épül a komplett reklámipar.
Ez már amúgy is olyan torzult környezetet teremt, melyben a szexuális ingerekkel túlgerjesztik a receptorainkat.
Erre tesz rá az elidegenítő digitalizálódás, az elszigetelő "közösségi média" térnyerése, az élő ember-ember kapcsolataink visszafejlődése.
Meg a negyven fok.
Plusz a városi zsúfoltság.

A hímek az emberi fajnál egyébként is úgy vannak kitalálva, hogy folyamatosan párzóképesek - vagyis a "kulturált társadalmaink" normái már egyébként is stresszelik az ösztönös részünket, ami folyton dugni akar.

Mielőtt véres szájjal a képembe üvöltenéd, hogy "és ez miért jogosítja fel a pasikat" - nem jogosítja fel.

Egy szóval sem akarom ezt mondani.
És ne gyere az áldozathibáztatással sem - nyilván többeket ért inzultus, mint ahányan ribancosan öltöztek.

Teljesen egyetértek azzal, hogy az embert az emeli az állatok fölé, hogy bizonyos fokig képesek vagyunk kontrollálni az ösztöneinket. Meghaladni őket.

De csak bizonyos mértékig.

És ebbe a mértékbe belefér a miniszoknya (magamról beszélek, az én mértékemről), belefér a haspóló, belefér a sejtelmesen áttetsző (de nem konkrétan átlátszó!) anyagú ruházat.

"Sajnos a férfiak elfelejtettek bókolni!" - ezt mondják.
Azt nem mondják ugyanezek, hogy vajon ki tanította meg őket  - vagy ki nem tanította meg őket...?

Igen, vannak az annyira alacsony értelműek, akiknél a kommunikáció az utca túloldaláról való füttyögésnél, a konkrét szexuális ajánlatok nyilvános közlésénél ragadt meg.
És vannak annyira neveletlenek, akik erőszakkal vélik elérni azt, amit intelligenciával, igényességgel, stílussal nem sikerült nekik.

Ám vegyük észre, hogy mindezért mi vagyunk a felelősek!
Mindannyian!
Minden marketinges, minden anya, minden apa, minden tanító és tanár, minden férfi, és minden nő.

Nem CSAK a férfiak, és nem CSAK a nők.

Mi mind.


Milyen férfiként megélni a vonzást? Nem, nem a V-onzást, hanem a nők iránti vonzalmat...

Egyszer olvastam egy könyvet, amiben egy kultúra emlékei elvesztek, így nem tudták, hogyan jutottak arra a fejlettségre, ahol a történet játszódott. Voltak eszközeik, gépeik, de nem tudták, hogyan működnek. Azt mondta egy tudós, hogy olyan természetes volt ez a tudás akkor, hogy nem készültek írásos feljegyzések róla. Mint ahogy ma sem nagyon írnak pl arról, hogy mi egy ló. Arról, hogyan etesd, tartsd rendben, hogyan lovagolj, sokkal többet.

Szóval, gondoltam leírom az én élményemet, hátha segít megérteni, mire gondolok a húrok túlfeszítése alatt.

Azt hiszem, az egy-séget keressük, a harmóniát az életben. Mivel a férfiban a férfienergia dominál, a nőkben a női, nem vagyunk egyensúlyban. (Nem megyek bele, hogy önmagunkban is lehetséges egyensúlyt teremteni - most nem akarok ebben elveszni.)
Keressük tehát egymásban az ellentétes energiát, hogy egyensúlyba kerüljünk. Ez vonz engem a nőkhöz.

Amikor meglátok egy nőt, először a kontúrjai, az arányai fognak meg. Aztán felfigyelek a részleteire. Igen, persze, hogy nézem a testét. De nézek minden mást is. Az Egészet.
Ha vonzónak látom, az olyan érzés, mint mikor éhes vagy, és finom kajaillatot érzel. Mintha üresség volna a gyomrodban - és minden sejted szeretne közelebb kerülni az illat forrásához. Gondolatban már látod az illatozó sültcsirkét, vagy a mákos sütit, stb. A szád "emlékszik", milyen érzés beleharapni, milyen az íze, az állaga, stb.
(Nyeltél. Valld be, hogy az előbb nyeltél egyet! :D )

Hát valami ilyesmit érzek, ha látok egy vonzó nőt. Felidézi az érintés emlékét, a bőr és az izmok tapintását. Felidézi azt a "tökéletes állapotot", amiben a férfi is Férfi - elfogadott, tisztelt, értékelt lény. "Fejben már keféltek, mi?!" - Hát, na... (Tudtad, hogy az agy nem tesz különbséget az álom és valóság között? :P )

Na most idézd fel kérlek életednek azt a szakaszát / pillanatát, amikor Te voltál "kiéhezett"! Megvan...? Kb. olyan, mint mikor éhes vagy, és csak a kirakatból nézheted a péksütiket.
Egyre éhesebbé válsz - és egyre kellemetlenebb a kirakatot bámulni.
Egy idő után az éhes ember keres valamit, és betöri a kirakatot. Mert nem bírja tovább.

Szerintem valahogy így van ez a szexuális ingerléssel is. Egyre növekvő belső feszültséget generál, amit így, vagy úgy mindenki kénytelen levezetni, különben meggárgyul egészen.

Az pedig nyilván mindenkinél eltérő, hogy milyen háttérrel indult az életben - és milyen "kifinomult", vagy kevéssé kifinomult megoldásokat talál erre.

Lesz, aki nyusziból hódítóvá lép elő, és végre odamegy a választott csajhoz, és randizni hívja - aztán komolyra fordul a dolog, és kiegyenlítik egymás energiáit.
Lesz, aki csak egy éjszakára szed fel valakit - átmenetileg lenullázza a feszültséget - nyilván ez nem lesz tartós megoldás.
Lesz, aki megveszi ugyanezt - a nyugalmat.
Lesz, aki csak addig jut, hogy kitágult szemekkel bámul - ami már tolakodó kívülről.
Lesz, aki füttyög, aki verbálisan igyekszik csökkenteni a nyomást, ami már kifejezetten visszataszító a másik nemnek.
És lesz, aki taperol, akiben elszakad a cérna, és nem hallja meg a nemet.


Ne feledd, nem mentettem fel egyiket sem a maga felelőssége alól!

De mindannyian tehetünk azért, hogy ha már ennyire összezsúfolva "kell" élnünk, a lehető legkevésbé fokozzuk a stresszt egymás életében.

Szerintem.




*Megjegyzés: városban láttam már bikiniben közlekedő hölgyeket, meg póló nélkül közlekedő "urakat" is. Számomra mindkettő visszatetsző, nyilvános helyen. Otthon tőlem pucéran is flangálhat bárki - az nem tartozik rám. Azt viszont helytelenítem, hogy közös tereken tegyék ezt. Mert én sem tudom, nálam hol van az a határ, ahol elpattan valami... Fogalmam sincs, lehet-e ilyen, de... Mi van, ha mindenkinél van?