Harcosok, avagy csak kérni kell...

"Hangulatom jelenleg..."


Tudod, az utóbbi napokban zaklatott voltam. Leharcoltnak éreztem magam - tudtam, hogy mi a dolgom, de nem tudtam fókuszálni, és így nem haladtam vele...

Most...

Érzem az erőt...


Egyik kezdő munkatársam tartott tükröt hozzá.

Ugyanolyan nehézségekkel, korlátokkal küzd, mint valaha én...


Ez azért furcsa, mert érzékelteti, hogy én "valaha" küzdöttem ezekkel - vagyis hogy már tovább léptem, már tovább fejlődtem...


A vezetővé válás valójában az elmúlt években zajlott - nem most, nem azzal, hogy elindultam egy vezetői tréningen...

Az egész eddigi utam ide vezetett...

Minden egyes lépés, amit megtettem, minden egyes ütés, amit elszenvedtem, amit túléltem, ami után talpra álltam...


Igen, még mindig nehéz!

Még mindig meg kell erőltetnem magam, hogy megtegyek egy újabb lépést, hogy felkeljek egy újabb reggelen, hogy neki induljak egy újabb napnak, hogy tanuljak egy újabb hibából (ahelyett, hogy kudarcként értékelném)...


Nehezemre esik tudatosnak maradni arról, hogy engedjem történni a dolgokat...

Hogy rábízzam magam - Istenre, az őrangyalomra, az Univerzumra - kinek, hogy tetszik...



Ugyanakkor azt hiszem, megértettem:

Nem irányítanunk kell a történéseket.

Pontosabban nem a történéseket kell irányítanunk, hanem a saját cselekvéseinket, a saját döntéseinket...!


"Ha valamire vágysz, ha valamit kérsz a Mindenségtől, Isten először próbára tesz:

 "Valóban akarod...? Igazából...?"
 
És ha elég erős a vágyad, ha kitartó vagy és elszánt, és nem vagy rest megtenni mindent...

Akkor teljesíti a kívánságodat.
 
Ebben áll Isten szeretete. Mindent megad, amit csak kérsz - még ha nem is mindig úgy, ahogyan kérted."


Tudod, én gyerekkoromban szerettem volna megmenteni "a világot"...

Úgy az egészet.

Nagyjából az emberektől - a pusztításaiktól, a telhetetlenségüktől...


És lám, mit teszek ma...?

Igyekszem segíteni fejlődni embereknek - ha sikerrel járok, akkor az ő egész világukat változtatom meg pozitív irányban...

"Az egész világukat megmentem..."


És mitől mentem meg...? A félelmeiktől, a kishitűségüktől, a mohóságuktól...

:)



Idővel úgy gondoltam, hogy egyedül kevés vagyok "A Világ" megmentéséhez.

S most mégis egész világokat mentek...


"Kérjétek, s megadatik néktek..."








Bár mindig ennyire érezném, amit most...! :)

Esthajnal

Hangulat


Miért olyan...


Miért könnyű azokba beleszeretni, akik nagyon távol vannak...?

Talán ott kéne hagynom csapot-papot, és azt kiabálni, hogy "Téged választalak!"...? (Picachu... :P )


Hhhhh...


Beleborzongok...

"...még annyi mindent szeretnék adni..."

Hangulat


Téma




"„Ó, kedves halál! Jaj de jó, hogy végre jöttél!” – ujjongsz, megöleled, kézen fogod és gyorsan elsietsz vele, nehogy meggondolja magát, hiszen olyan régen vártál már rá! Vagy elkezdesz inkább alkudozni? „Gyere, játsszunk egy sakkpartit, vagy szkanderezzünk, és ha nyerek, akkor kapok még tíz évet! Oké?” – üzletelsz a halállal, mert még nagyon nem akarsz menni; agitálsz, érvelsz, ellenkezel. Aki felteszi magának a kérdést és őszintén felel rá, az pontos képet kap arról, hogy mennyire erős benne az életkedv – az élethez oly szükséges energia.
(...)
Nem szabad megengedni, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor az elrugaszkodás mellett döntünk, helyette fel kell kutatni a vágyat, azt a mély hajtóerőt, ami miatt élni akarunk..."

Olvastam már ezt a cikket korábban.

Ma reggel megint elém került, és rá kellett jönnöm, sok-sok évembe telt, míg rátaláltam "erre a vágyra"...

Az érzésre, hogy még többet tudok adni ennek a világnak a puszta létezésemnél, annál, hogy fogyasztom az oxigént.

Másként - hogy az elmúlt éveim azért nem hoztak igazi fejlődést, azért telt pangással, napról-napra létezéssel egyik év a másik után, mert nem volt meg ez a tudás. 

Nem volt meg ez a vágy, nem volt meg a hit abban, hogy van mit tennem - hogy tudok olyat adni, ami érték, amit "csak én" adhatok...

Ma pedig, ha jönne a Halál, és ideülne mellém, azt mondanám, 

"Várj még, hisz még annyi mindent szeretnék adni ennek a világnak...!"

Ma pedig évekre, sőt, talán évtizedekre szóló tervem van, ma pedig olyan csúcsokat látok magam előtt - megmászható, elérhető csúcsokat -, amelyek eddig nem tudom, merre járhattak... :)

Talán az út hossza lesz az igazi kihívás, ám ma már tudom, hogy nem csak találhatok társakat, de találnom is kell társakat, hogy célba érhessek.
Mert csak együtt érhetünk célt.

Lehet, hogy ez az egész világ csak illúzió!

Lehet.

Az én álmom, az én illúzióm akkor az, hogy itt teremtsek valami pluszt, ezt tegyem jobbá, álmodjam szebbé...! :)

Attitűd (101)

Mostanában a napjaimat a munka tölti ki.

Azon kevés alkalmakkor, amik rólam szólnak -  a reggeli futások, a meditáció, az imák, és a munkatársi beszélgetések, a vezetőképzők.

Ezek azok a pontjai az életemnek, amelyekben én "valóban én" vagyok.

Ahol nem kell egy határozott képnek, szerepnek megfelelnem.

Milyen furcsa, hogy ez így kívánkozik ki belőlem, hiszen nem gondolom, hogy szerepet játszom, és valahogy mégis.

Sem a munkatársaim, sem az ügyfeleim előtt nem lassulhatok le. Nem állhatok meg.

Hiszen vezetek. Évek óta igyekszem utat mutatni más embereknek, a tudásommal, a tapasztalataimmal szolgálni őket.

A kezdő munkatársaknak is utat mutatok, hogyan találják meg a helyüket egy számukra szokatlan, megengedő rendszerben, egy új életstílusban, egy új úton.
A személyiségfejlődés "rögös" útján. Hogyan legyenek magabiztosabbak, hogyan legyenek erősek, kitartóak, elfogadók, pozitívak...

Szabadok.


És tulajdonképpen ebben igyekszem segíteni az ügyfeleimnek is - áttételesen.


Szabaddá válni.

Szabaddá tenni a gyermekeiket - egy olyan jövő útjait nyitni meg előttük, amelyben olyan életet élhetnek, amilyet szeretnének -, megszabadulni a félelmek, a napról-napra-élés, az adósságok karmaiból.
A jövőnélküliség, a mindennapi robot kilátástalanságából.

Hogyan tegyenek tervezett lépéseket a gyarapodás és a szabadság felé.


S eközben megtanultam kezelni a bizalmatlanság, az előítéletek, a gyengeségek, az elutasítás, a pesszimizmus reakcióit.

Elviselni, feldolgozni a negatív hullámokat;
 a figyelmemet az életre, a pozitív oldalra, az eredményekre, a sikerekre fókuszálni.

Álmodni, megtervezni, és cselekedni a célokért.


Azt hiszem, ez a jó szó:

Cselekvővé váltam.


Van még hová fejlődnöm, ám azt hiszem, a sikerhez szükséges attitűd már megvan...

"...nem messzire..."

"...
- El mész...?
- Dehogy! Miért mennék?!
Az én utam nem messzire visz, hanem magasra..."

Élet-történet

Movie


Szeretem ezt a filmet.


Nem csak azért, mert a lányom látom viszont benne... :)


Talán, mert rámutat, hogy amit ezernyi tévedésként élünk meg, az maga az életünk története...


Nem tévutak, nem zsákutcák - hanem az ösvényünk kanyarulatai, zegzugos, lombok alatt bujkáló, vargabetűs futású, mégis egyenesen vezetett a Mába...



Szembe kell tudnunk nézni, be kell tudnunk vallani, ha épp nem vagyunk boldogok...

"- Hogy vagy?
- Jól, kösz."

Mindig ezt mondjuk.

Mikor mondtad, hogy "Kösz, boldog vagyok!"...?


Lássuk!

Az életem mely szakaszaiban voltam boldog...?


A szerelmet ne számítsuk ide! Túlzottan hormonbefolyásolt... :)


Szóval...

Boldog voltam valaha rég, Móni mellett. Az nem szerelem volt, hanem már szeretet. Volt helyem, volt utam, volt Társam.

Aztán boldog voltam a méhész-szakkoli megalapításakor. Volt célom, volt elhívatásom.

Majd boldog voltam a gekkós időkben, azután a salsa-sulis, fuertés időkben.

Bonyolult ez!

Nehezemre esik kiszűrni a szerelmes időszakokat, ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy a sokat-gályázós "célom-van-időszakokban" vajon nem épp a boldogtalanság miatt fókuszáltam inkább valamire, amire lehetett...?


Persze a legfontosabb kérdés mindig a ma...




Ma boldog vagyok...?


(A boldogság nem a hála, de nem is a hiánytalanság állapota...)

Vállalások

Hangulat



Vajon mi vonz a csúcs felé mindig...?

Mi az, ami a tekintetem messze-messze röpíti, felhők közé-felhők fölé...?

Ami miatt mindig a "leg-", mindig a "jobban" lebeg előttem...?



Mi ez az örök nyughatatlanság?


Mintha...



Mintha egy részem kómában lebegne - míg a másik, a tudatos részem őrjöngene a tenni akarástól, a győzni akarástól...



Egy hegycsúcs előttem az élet.


A teteje felhők közé vész, az oldala lankásan indul, majd mind meredekebben tör felfelé...


Kinézek az ablakon - bármelyik ablakon -, kinézek a jelenből, és látom magam előtt... Egyszerűen látom, tudom, érzem, hogy ez az élet nem akármilyen élet.
Hogy ebben az életben más vagyok, mint korábban. Több. Éberebb. Cselekvőbb.

Hogy nem nyugodhatok, hiszen az út, amelyet választottam, mielőtt nekiindultam volna, ez az út egyszerűen nem egy lankás fennsíkra, vagy elnyugvó völgybe vezet...


Ez az út a magasságról, a felemelkedésről szól.
Arról, hogyan jussunk egyetlen élet alatt teljesen új pozícióba, hogyan nyerjünk teljesen új szemléletet, hogyan nézzünk kezdetben felfelé a világra, s hogyan szemléljük végül letekintve rá...


Ilyen vagyok, ez vagyok én. Magam vagyok az út. S így le nem térhetek róla.

"Ez a sorsom."


Mindig elöl. Törni az utat, mutatni az utat...


Változást hozni, hinni töretlenül, kitartani mindeneken túl...

Romantikusnak, idealistának mondanak. És naivnak.
Hogy konok vagyok, tudom.


Ezek acéloznak meg.

A hitem erős.

S ez győzhetetlenné tesz.


Olyan szakmát választottam, amelyben sokak életére tudok pozitív befolyást gyakorolni. Tartósan, évtizedekre szóló pozitív hatást. Az újabb generációkat formálhatom emellett, hogy szabadon gondolkodó, szabad emberekké érjenek.
Ezáltal részt vállalok az eljövendő társadalmi rétegeinek formálásából.

Olyan munkahelyet találtam, ahol nincsenek határaim. Ahol szabadon fejlődhetek, és a törekvéseim egybecsengenek a vállalatéval, a munkatársakéval, a vezetőkével.
Lehetőségem nyílik egyes egyének formálására-fejlesztésére. Megmutatni, hogyan hozhatják ki magukból a legjobbat. Hogyan teremthetik meg ezáltal a legtöbbet. Hogyan építhetik fel a saját valóságukat.

És hogyan alakíthatják maguk körül a világot hasonlóképpen, mint én...

Így a hatásomat megtöbbszörözöm. És ami egy embernek hatalmas feladat volna, így válik megvalósíthatóvá az Egy Irányba Tartók révén...


Egy olyan nyugati rendszerben, amely az erősségekre épít, amely a pozitív motivációban hisz, amelyik mégis hazai, amely mégis elkötelezett a haza és a hazai emberek iránt.

A közös jövőnk, egy szabad jövő iránt...



Ez az én utam.

Egy út, amely az egyént elvezeti a saját kitűzött céljaihoz, önmaga legjobb részéhez, és közben olyan pozitív hatást fejt ki a társadalomra, amelyet talán fel sem mérhetünk a mából szemlélve...


Ez az én utam.


És sokak ismerik fel, hogy bizony az övék is...