"...azt észreveszed, amit én tettem értünk?! Érted...?!"
Megvádoltak, hogy "csak a negatívat" veszem észre.
...
Vagy csak: "észreveszem".
És végül elutasítom. Annak ellenére, hogy ezzel elutasítom a sok jót is.
A kezed, az ölelésed melegét.
A füstölőid otthonillatát.
A rended törődésnyomait.
A főztöd otthonízét.
A hazavárást.
Az együttálmodást.
...
Azt hiszed (pontosabban azt vágod a fejemhez), hogy milyen könnyen kidobok mindent - biztos sosem számított valójában.
Mondanám, hogy mennyire "nem könnyen" - de úgy érzem, minek... Hiszen úgysem hiszel nekem.*
De - mindegy is. Nem...?
Hiszen, ha valaki valóban kíváncsi a másikra, akkor azzal foglalkozik, amilyen - nem megmondja, milyen legyen.
Akkor meghallgatja - és nem megkérdőjelezi.
Akkor kéri - és nem számonkéri.
Te nem kíváncsi vagy arra, hogy érzem magam, hanem eldöntöd, hogy "sosem számított valójában".
Vicces ez a "tükör-dolog" - sokszor eszembe jutott az utóbbi időben.
Mikor úgy éreztem, feszülsz valamin (esetleg veszekszel is miatta), de mintha épp azt fedeztem volna fel benned...
Ez is valami ilyesmi - eldöntöd, hogy nekem sosem számított, és ezzel kifejezed, hogy nem számít a valóság, ami tényleg bennem van...
Tudom, persze, hogy nem szándékos. Sőt. Aligha tudatos.
Mégsem fáj kevésbé.
Mert semmibe veszi, hogy nekem is fáj.
Minden.
Fájnak az autók - mert téged juttatnak eszembe. A "világgá menéseinket".
Fájnak a virágok, amiket együtt csodáltunk, amik körül annyit túrtuk a földet együtt.
Fájnak a virágzó fák, amiket mindig megcsodáltál.
Fájnak a tipegők, mert a tieid egy kicsit az enyémek is lettek.
Fáj az idő, ami a vacsoraidőnk volt.
Meg az esti meséé.
Fáj a hideg, mert nem csak kívülről fagyaszt.
"Nekem könnyű..."
Milyen szerencsém van.
*Vajon ez is egy gyerekkori sebhelyet rejt...? Ez az élmény - "úgysem hiszel nekem"...?
