2011. augusztus 31., szerda

Hangszerelem

Reggeli után csak ülünk a teraszon, és beszélgetünk.

Illetve ők beszélgetnek, én meg jobbára csak hallgatom...

Érzelmektől felpörgetett "vita" alakult ki köztük, és én hallgatom a nőt - akiben van valami vonzó, de eddig nem tudtam megragadni, mi lehet az.... :)

Most rádöbbentem - a hangja.

Valahogy olyan kellemesen lágy, selymes... Nem túl magas, de nem is mély... Figyelem az ajkait, ahogy a szavakat formálják... Ahogy hullámzik a hangja, magasabban-mélyebben áradnak a szavak, melyeknek lassan csak a zenéje jut el hozzám, az értelmük alig...

Elképzelem, hogy ez a hang fogta meg egykor a párját is... :)

Elloptam egy kedves pillanatot - ahogy egymásközt szólítja a férfit - "Cuki"...

Ahogy megváltozik a hangszíne - ahogy másként szól, mikor indulattal beszél.... :)

Csinos nő. :)

S mégis a hangja fog meg a leginkább...

A stílusában is van valami kedvesen könnyed - valami egyedi...

Megértem, miért szeretett belé Robi... :D


2011. augusztus 30., kedd

Techno-sznobizmus, avagy jön a zene és kész...

TV-DVD-Hi-Fi-Macintosh - összekapcsolva.

Egy chip-es, multi-távirányító.

Eredmény: egy rohadt DVD elindítása félórádba kerül, és amikor a nap folyamán reprodukálni akarod a legutóbbi teljesítményedet, rá kell jönnöd, hogy csak valami cyber-csodának köszönhetően  - totális véletlen folytán sikerült eredményt elérned...

Mert másodszorra az Istennek sem találsz rá a menüben, hogy hogyan is indítottad el a lejátszást...

Egyszer valahogy ráakadtál a youtube-ra.

Egyszer.

Mert hogy a büdös életben többet nem hallgatsz zenét onnan, abban is biztos lehetsz.
És amikor a nagy-képernyős, lapos monitor közepébe vágnád az érintőképernyős multi-semmire-sem-jó-távirányítót...

Akkor inkább veszel egy mély levegőt, az off-gombra tapintasz és elmorzsolsz egy csendes fohászt - önuralomért -, majd azzal a reménnyel hajtod álomra a fejed - "Majd holnap... Holnap sikerülni fog..."

***

Ez komolyan egy vicc.

Csúcs szuper, nagyon csini - csak éppen hasznavehetetlen. Nem tudom melyik kockafejű agyament ötlete volt a rendszer, de nem is érdekel.

Maradok a kőkorszaki PC-házimozi "rendszeremnél", ahol tudom, hogy a gépen megy a DVD, a youtube, stb - a hangfalakból meg jön a zene - és kész.

Mámor

Érdekes, hogy az agy - megfelelő mennyiségű alkohol elfogyasztását követően - lekapcsol, ahogy egy biztosíték kiold, hogy védje a rendszert, a test mégis tovább működik még egy darabig...

Ismét egy alkalom, mikor elvesztettem a kontrollt, és nincs megbízható forrás az elmúlt este történéseit illetően...

Természetesen ismét kompromittálódva ébredtem, ismét olyanok körében, akik - hát aligha tekinthetők bárkiknek, ami a megítélésemet illeti... :/

Zene, tánc - ezek hiányoztak.

Kellett már valami - hát megkaptam. :)


2011. augusztus 29., hétfő

Legfontosabb

"Kapni olyan valamit, ami sosem volt neked - azért olyan dolgot kell
csinálnod, amit sosem csináltál!"
 
"Isten  akarata sosem vezet olyan helyre, ahol az Isteni Kegyelem nem vigyáz rád." 

"Uram, sétálj át a házamon és vidd el minden aggodalmamat és betegségemet,
és kérlek vigyázd és gyógyítsd meg a családomat, a nevedben."

"Amikor Isten elvesz tőled valami olyat, amihez te nagyon ragaszkodsz, Ő
nem büntet téged, hanem lehetőséget ad, hogy helyette sokkal jobbat kapj!"


***

Szembesültem vele, hogy hiába is áll bőséggel rendelkezésre bármilyen "erőforrás",nem tudom élvezni, ha nem várom meg, míg újra hiányérzetem támad, míg újra nem ébred bennem a sóvárgás...

Lehet ez étel-ital, lehet bármi más...





2011. augusztus 27., szombat

Szelek szárnyán

Tegnap estére érkeztünk meg.

Egy rövid borkóstolás után vacsora, esti eszmecsere, és irány az ágy.
Kiderült, hogy másnap korán kelünk, mert várnak ránk. Vízre szállás tízkor.

 Várt ránk az MPK-Nemere.
Vitorlát bontottunk, és irány a nyílt víz...

Nem sok tapasztalatunk volt a vitorlázás terén, de a kapitányunk az Adrián "nevelkedett", így a kormányt Bendire - a tízéves első tisztre - bízta, és nem jött zavarba, mikor tíz percen belül a jobb oldalt megmártottuk a habokban - egy laza 80 fokos megdőlés keretében... Hát kapaszkodtunk mind, mondhatom...

A szél velünk együtt érkezett, a Napnak nem éreztük az erejét - délutánra csinos-piros lett a divat persze...

Bosszankodtam, hogy nem vittem tollat-papírt...

Visszaidézni az élményt...
Ahogy a szél a kötélzeten muzsikált, ahogy a hajó belefeküdt, és ellenkormányoztunk...
Ahogy Zoli - a kapitányunk - a környékről, a hajókról, borokról mesélt... :)


Vagy a fedélzeten kóstolt bor zamata, a kapitány főzte ebéd, a víz szaga - a távolban húzódó part vonala...

"Vitorlát fel!"

"Húzom vazze'!"

"Az Imrék Nagy Öregje" ;)

Kényelmesen ringatózva

Ki van ott...?!

Kor - különbség...?

Jókezekben

"Billeg vazze'!"
Másodkapitány Bognár "Bendi" Bendegúz
"Mindent-tud-Ő"... ;)
(A többiek min nevetnek...?! ;) :P )

Lazítottunk.


"Sok jó ember a Nemerén is elfér..."



Szabadság.

És a tény, hogy mindezt azért, mert vannak, akik érdemesnek találtak rá, hogy ott lehessek... :)
Jó érzés, nem tagadom.



El ruccantunk erre-arra...

Vissza-vár

A név kötelez


Jócsapat

Két lábbal a földön - mégis mennyben

Közel-s-távol-szépség

Térkép e táj...

Nézz A Lábad Elé!

Országtorta a leendő Országos Úrnak

Jóarcok ;)



Vigyorok

Kinek-kinek a magáét... :)

2011. augusztus 26., péntek

Végszükség esetére...

Történjék bármi, tudom, hogy előbb-utóbb...

Vajon valóban úgy élek, hogy csak a saját igazamat fogadom el...?

Nem vall-e ez önteltségre...?

 Ostobaságra...?

Vagy ezek a gondolatok amúgy is feleslegesek és csak az egó "agyalgat" megint - hisz úgyis csak az igaz, amit annak fogadunk el...?


Végülis mindegy.
Nem azt vállalom, hogy igazam van - csak azt, hogy ez a véleményem, és úgy hiszem, igazam van. Hogy mások mit szólnak ehhez, kevéssé érdekel, hiszen az én életemre vagyok hatással. Folyamatosan felülvizsgálom a képemet a világról, és módosítom, ha indokoltnak látom.
De még nem látom.



Kéne egy biztosíték, amivel le lehet kapcsolni az egót, végszükség esetére - ha nagyon túlpörögne...

2011. augusztus 25., csütörtök

Az egyszeri nő - avagy ilyen lehet virágot kapni...

Ma, ahogy vártam a villamosra az éjszakai város nyüzsgése közepette, visszagondoltam a napomra, a hangulatomra ma.
:)
És ugyanaz a csodálkozó mosoly volt az eredmény, ami uralta a napomat is...

Szokatlan, vagy inkább "megmagyarázhatatlan" vidámság lepett meg. Az emlékezés, az élmények ajándékaként.

Szép, őszinte, keresetlen - a tökéletes pillanat emléke.

Ahogy virult a fejem, így szólt egy hang odabenn:

"Olyan vagy, mint az egyszeri nő, aki váratlanul virágot kapott..."


És tényleg - gondoltam - ilyen lehet virágot kapni... :D :P



Ambivalencia

Hullafáradtan ébredve is kicsattani az energiától....


Mi a szerelem...?!

Kit érdekel...?! :)

Mennyivel több, mennyivel teljesebb az érdekektől mentes, őszinte odaadás, amellyel egy másikhoz fordulunk. Kéretlenül adva - és örömmel fogadva el, játékossággal, alázattal a másik felé.

Elvárások nélkül.

Ennek kellene lennie. Ez alap - az én valóságomban.

Kár, hogy csak olyan ritkán kapok ilyet a való életben...

De azt a néhány alkalmat is hálásan köszönöm... :) :D



2011. augusztus 24., szerda

Bucket-list


Minden lépésem születésem pillanatától ide – a Mosthoz vezetett.

Eltűnődtem, mit nem csináltam még az életemben, amiket még szeretnék megtenni.

Nem úsztam még sem tengerben, sem óceánban. Sosem láttam az ezekben élő korallokat és színes halakat.

Nem jártam még az Alpokban, sem a Kárpátokban. Nem néztem le olyan magas gerincekről, végig a hegyoldal lankás mezőin… Ahogy a reggeli pára gomolyog alant… :)

Nem ültem még úgy volánnál, hogy uraljam a gépet, és megérezzem a szabadságát.

Nem ugrottam ernyővel repülőről.

Nem vezettem repülőt.

Nem írtam még könyvet.

Még nem jelent meg cikkem olyan újságban, amelyet sokan olvasnak…

Nem fogadtam örök hűséget ünnepélyesen, ország-világ előtt életem legfontosabb szereplőjének.

Nem tartottam a karomban a lányom…

Nem sírtam a büszkeségtől, mikor gyönyörű nővé érett.

Nem tanítottam biciklizni, vagy verekedni… :)

Nem sétáltam idegen országok kivilágított városainak esti utcáin – kéz a kézben azzal a lánnyal, aki mellett otthon érzem magam.

Nem gondoztam még a saját kertemet…

Nem játszottam gitáron az utcán sétáló ismeretleneknek… :)

Nem kerestem még egy hónapban egymilliót... ;)
Nem tanítottam meg dolgozni a szakmámban kezdő munkatársakat. Még nem adtam olyan eszközt a kezükbe, amellyel önállóvá és függetlenné válhatnak.


A 127 óra c. film elég brutális. Egy amatőr hegyimentőről szól, aki Amerika valamelyik szurdokában megcsúszik, bezuhan egy szűk repedésbe és egy nagy szikla ráesik a jobb karjára, odaszorítva a kézfejét a sziklafalhoz. A kő beékelődik a repedés falai közé és a srác sehogy sem bírja kiszabadítani.

 Végül belátja, nincs esélye a túlélésre, hacsak le nem vágja a fél karját...

Ez így horrornak tűnik, de egyfelől megtörtént eset, másfelől a lélektani út, amíg eljut a döntésig - az az igazán ütős.

Én ott szégyelltem el magam, mikor nagy nehezen, őrült kínok árán kiszabadítja magát, és sokkosan mered a sziklára - és csak annyit suttog: "Köszönöm..."

Nekem - miután levágtam a fél karom, nem ez jutott eszembe...


Eltöprengtem, hogy vajon milyen döntést hoztam volna ebben a helyzetben...?

Élnék-e fél karral, vagy megköszönöm, ami eddig jutott, és inkább ott maradok meghalni.?

Ahogy felidézte az értékes pillanatokat és sorsfordulókat - felhorgadt bennem is, hogy - "Na nem! Azt már nem! Nem fogok lemondani ezekről egy ilyen helyzet miatt!"

De vajon megtettem volna...?



 Köszönöm, hogy nem ennyire radikális feladatokat kapok...!

2011. augusztus 23., kedd

Suicide

Negyvenkilenc.

Egy valaha élettel és lelkesedéssel teli fiatal nő.

Ma karó-vékony, depressziós, anorex/bulémiás... Egy roncs - árnyéka se önmagának.

Ennyi maradt belőle - alig-harminc korára...

Valaha az életemet adtam volna érte.

Vajon ő kiért adja az életét? A fiaiért...? Aligha. A párjáért bizonyára nem.

Akkor...?

Csak a félelmei maradnak...?

Arctalan, testetlen rettegésből vert, acélnál keményebb, ellenálló rácsok...?

Megőrjíti a magány és a félelem, s egyben magatehetetlenül zárja el magát a világtól...


Furcsa érzés volt, hogy nem érzek szánalmat...

A hisztis gyerek dacos ostobaságát látom ebben - önigazoló önsajnálatot. Egyszerűbb a gyengeség mögé bújni, mint küzdeni.

Alig hiszem, hogy megerősítéssel, dédelgetéssel ki lehetne mozdítani.

Ami megriasztott, hogy nem éreztem egyértelműen, hogy akarnám - kimozdítani...

Elfogyott a türelmem a gyengékkel szemben...?

Pedig magam is gyenge vagyok bizonyos kérdésekben...

2011. augusztus 22., hétfő

Szegénység, boldogság

Megnéztem a Kertben c. filmet. Ajánlásra.
Amolyan művészfilm-jellegű. Semmi trivialitás - nem az az agykikapcsolós darab.

Az ilyen mindenkinek mást mond, aszerint, hogy épp milyen szinten vagyunk, mire vagyunk fogékonyabbak, mint mások.



Megtapasztaltam, mennyivel jobban megbecsüljük, amink van, amikor kevés jut - s mennyire elfelejtjük élvezni, megélni a "hétköznapi" élményeinket, mikor több akad...

Eszembe jutott az a hihetetlen élmény, mikor egyszerű vajkrémes-felvágottas-paradicsomos szendvicset ettem nemrég - és szinte ízorgiát jelentett, pusztán csak mert régen nem ettem ilyesmit...

Vagy az érzést, mikor hálát érzek, mert van mit enni - tudván, hogy nem mindig volt így, és nincs kizárva, hogy nem tart örökké...

Mekkora örömöt jelent egy üveg sör, vagy egy gombóc fagyi, egy zacskó nápolyi - amikor szűk a napi keret... Mennyivel jobban élvezem...!
Éppen úgy működik, mint az éhség és az ízérzékelés fokozódása közti összefüggés...

"Boldogok a szegények, mert övék a Mennyeknek Országa..."

Az értelmezés csak fordítás kérdése...

Amikor üres a zsebem, élvezem a naplementét. Vagy a szellő hűs érintését...

Amikor van zsém... A múlton merengek, többre vágyom annál, ami van... Eszem, de nem vagyok igazán éhes - csak azt látom, hogy ürül a szekrény.
És néha rádöbbenek, hogy elfelejtettem hálát adni az ételért, az életért... :(

Te mikor adtál hálát utoljára az életedért...?

Talán az anyagi jólét szükségszerűen eltávolít a boldogságtól...? Eltompít...?

Persze minden rajtam múlik... Lehetek tudatosan hálás, akkor is, ha sok van...

Mennem kell...

2011. augusztus 21., vasárnap

Felhők mögött

Jó, hogy itt voltál...


























Nem tudom, mi vár rám.

Visszatart a félelem. Persze bíznom, hinnem kéne Benne, hogy képes fejlődni, feldolgozni, megérteni és elfogadni a múltunkat, azt, hogy úgy történt, ahogy...

Ha nem, úgyis mindegy. Bár felzaklatni nem akarom.
Sajnálom. Ha egyszer valakinek azt mondom, hogy szeretem - akkor komolyan gondolom. Nem viccelek. Ha nem vett komolyan - az már nem az én tévedésem.

Felhívom. Lecsapja. Nem csapja le, de nem alkalmas.
Írok. Olvasatlanul törli. Elolvassa, de kidobja. Elolvassa, nem dobja ki, de nem válaszol. Válaszol - ...?

Felmerül a kérdés - "Ugyan, min változtat ez...?!"

A válasz: Talán semmin.

Nem várom, hogy feladjon bármit miattam.
De ha nem várom, akkor végképp mi értelme...? Hiszen a lényeg az volna, ha belátjuk, hogy tévedtünk, ne szúrjuk el a hátralévő évtizedeket.

Ha az az érzés hiányzik mindössze az utamon, amit Vele tapasztaltam meg...?
Ha Ő kell, hogy célja, értelme legyen a szabadságomnak...?

"Volna csak fájóbb..."









"Lehet, hogy nem vagy gyenge - de ha szívedbe szalad a penge, 
Attól nem érzed magad jobban..."

Pazarlás

"Kevesebbet adni magadból, mint a legjobb - pazarlás."


Hallgatás

"Az Uralkodó öröme a hatalom, A Mágusé a tudás, Luciferé a kétely, A Bölcsé a hallgatás." 
Onopordumtól

Füst marja szemem, s könnyezik

The Pilgrim Road

Hosszú-hosszú idő után ma ismét tudatmódosító hatása alá kerülök.

Hosszú-hosszú idő után ismét Rá gondoltam.

Vajon melyik tompít...? Melyik bódít..?

A Füst, vagy a Hozzá fűződő évtizedes emlék...?

Döggel beszélgettünk - elkerülhetetlen volt párhuzamot vonni az Ő útja és az enyém között - ismét...

Felvetett kérdéseket...

Például, hogy tisztában vagyok-e az indokaimmal...?!

És valóban...

Irigykedve hallgattam a boldogsága történetét, és elrévedtem a távoli múltból eddig vezető utam fölött...


Ezer okot mondhatok, hogy miért ne...

Warrior

És alig párat, hogy miért mégis...

Ám ezek...

Masszív miértek.

Vörösen izzó zsarátnokba bámulok...

A fogyó Hold sápatag sugarait lesem, s elképzelem, milyen volna újra látni...
Látni azt, akivé az elmúlt évtized alatt vált...
Keresni benne azt, aki volt...
Vajon adna-e módot, hogy megismerjem újra...?
Vajon mit mondana...? Gyúlöl? Megvet? Vagy elfogad-e annak, aki voltam, akivé lettem...?
Elfogadja-e, hogy nem csak  Ő, én sem az vagyok, akit meggyűlölt egykor...?

Dög szerint nincs veszíteni valóm - és valóban...

Vagy elvesztettem évtizednyi idő távolában, vagy nem...

Ma csak nyerhetek - a végleges lezárással, a múlt tisztázásával épp úgy, ahogy a megbékéléssel...

Csak nézem a gomolygó Füstöt - sárkányokat idéző hangulat - és rajta keresztül egy ismeretlen város terét látom, s Őt vélem felfedezni, ahogy dolga után siet...

Pár nap, és születésnapja lesz...
Emlékszem...
Ahogy a telefonszámára is - senkiére nem - tíz év távolából...

On Fire

"...Mindent túl lehet élni..."

De vajon érdemes - mindent túlélni...?!

Ahogy elnézem a képeit, az általuk felsejlő üzeneteket, lehervad arcomról a mosoly...

Bridge

Annyira nincs helyem az életében...
Pedig  - "ne tűnj el szem elől..." - ezek voltak az utolsó szavai... Az utolsók, mikor személyesen találkoztunk...

Lassan hullanak egymás mögé a zongora hangjai... Távolodó (?) léptek gyanánt...


Föloldozás...? Ez után sóvárog vajon a szívem...?
Tudván, hogy nincs helyem, ezért hajt mégis újra felé...?

Shape

Nem a régi érzés. Csak üresség maradt - hajdan volt boldogságunk emléke csupán...

Ahogy üres mészváz a tenger fenekén... A megtestesült hiány, valaminek az emléke...

Emlékszem a határtalanság élményére... Emlékszem, milyen érzés volt kézen fogva sétálni vele... Emlékszem a nevetésére, a hangjára... A...

Emlékszem milyen volt... Ilyen lehet egy virágnak, mikor tövestől tépik ki az anyaföldből...

Az egyik alternatív életemben - akkor, ott, ahogy felálltunk attól az asztaltól, nem nyeltem vissza a könnyeimet...
Önző voltam, szóra képtelen ugyan, de erős - átöleltem, s nem engedtem el, bármit mondott is...


Az utóbbi időben éreztem az Univerzum munkálkodását a gondolataim nyomán...

S most kéretlenül tör fel a mellkasomból - "Látnom kell újra... Egyszer még legalább..."


Tudom, hogy kikérné magának - ahogy megtette korábban... S én mégis önző vagyok - "Semmim sincs... csak Te vagy..." - lázad bennem az egyik énem... Hisz érted mondtam le rólad...
S ezt sosem bocsátod már meg nekem...?

To Heaven



2011. augusztus 20., szombat

Megszületni - újra


My declaration                                                                                                             (Emma Roberts)

Szép. Semmi több. Semmi extra...
Csak szép, és kész.

I'm yours

Abba a furcsa helyzetbe kerültem, hogy az utóbbi hetekben több feltevésemre is kaptam bizonyítékokat.

Az egyik ilyen a vonzás volt. ("Mindez persze lehet tévedés is...")

A másik egy tapasztalás megvalósulásának semleges hatása - beteljesült vágy, amely mégsem hozott jelentősebb, maradandó élményt magával.

Elég ciki.

Vagyis nem az, csak akkor, ha annak veszem.
Mért ne áldozhatnék fel sokat valamiért, amire vágyom, hogy a megszerzése pillanatában belássam, nincs is valódi jelentősége...?! Ez is az én dolgom.

Heartless

Egyre inkább úgy érzem, lassanként lecsupaszodik az életem - egyre kevesebb bonyolultnak tűnő kérdés marad, és egyre több dolog mutat ugyanazon végeredmény felé:

A létezésem egyszerű lényege a szabadság.

Megtenni bármit, amit meg akarok tenni, megtapasztalni bármit, amit meg akarok tapasztalni, felelősséget csak saját döntéseimért vállalni, alázattal elfogadni, hogy mások más döntéseket hoznak és hoztak meg, amihez ugyanannyi joguk volt, mint nekem...

Egyre tisztább, hogy nincs igazán jogom bárkire számítani magamon kívül - mert ez az élet a saját feladatunk, és nem várhatjuk, hogy mások oldják meg a feladatainkat helyettünk...

Kingdom of Heaven

Egyedül állok egy szirt fokán, előttem-alattam elterülő táj az Élet, bármerre indulhatok, bárhol elidőzhetek kedvem szerint...

Szabad vagyok...

2011. augusztus 12., péntek

Várhattam volna még...

Égetőtől kölcsönözve - avagy "Hé, Öreg...!"


"Egy nap, egy fiatal barátnőm azt kérdezte tőlem, milyen érzés öregedni. Meghökkentem kérdésén, mert én sosem gondoltam arra, hogy öreg lennék. Az ifjú hölgy, látván reakciómat, rögtön zavarba jött, de megmagyaráztam neki, hogy számomra ez egy érdekes kérdés, elgondolkodom rajta és majd később válaszolok neki.


Végülis úgy döntöttem, hogy az öregedés egy ajándék. Tulajdonképpen életemben most lehetek először az, aki mindig is szerettem volna lenni. Persze nem a testem! Időnként én is kétségbeesem a ráncaim, a táskás szemem, a megereszkedett fenekem miatt. És gyakran meghökkenek azon az "öreg" nőn, aki visszanéz rám a tükörből /aki pont úgy néz ki, mint az anyám/, de nem sokáig gyötrődöm ezek felett.

Sosem cserélném el az én nagyszerű életemet, a szerető családomat, az én csodálatos barátaimat a kevésbé ősz hajért vagy egy feszes hasért. Ahogy korosodtam, egyre kedvesebb lettem a magam számára és kevésbé kritikus magammal szemben. A saját barátommá váltam. Nem tolom le magam, ha több süteményt eszem a kelleténél, vagy nem vetem be az ágyat, vagy megveszem azt a virágtartót az erkélyre, amire semmi szükség nincs, de jól néz ki.

Felhatalmazva érzem magam, hogy élvezkedjek, hogy rendetlen legyek, hogy extravagáns legyek. Annyiszor megéltem, hogy legkedvesebb barátaim idő előtt elmennek; mielőtt még megérték volna azt a szabadságot, amit az öregség hoz magával.

Ki törődik azzal, hogy hajnali 4-ig olvasok, vagy játszom a computeren? Táncolhatok a régi muzsikára, ha úgy tartja a kedvem és sírhatok a régi szerelem emlékén... és meg is teszem.

Sétálok a vízparton egy olyan fürdőruhában, amiben kidomborodnak a testrészeim és önfeledten vetem bele magam a hullámokba, ha jól esik, és nem törődöm a motorcsónakokból rám vetett sajnálkozó pillantásokkal. Ők is lesznek öregek.

Tudom, persze, azt is, hogy időnként feledékeny vagyok. És hát van is néha mit elfelejteni az életből. De azért a legfontosabb dolgokra emlékszem.

Hát igen, életem során azért megtört néhányszor a szívem. Hogyne tört volna meg, amikor elveszítesz valakit, akit szerettél, amikor egy gyerek szenved, vagy elüti a cicádat egy autó? De a megtört szív az, ami erőt ad és megértést és részvétet kelt. Egy olyan szív, mely sosem szenvedett, érzéketlen maradt minden iránt, az sosem fog örömöt érezni a tökéletlenség felett.

Én nagyon boldog vagyok, hogy elég soká éltem ahhoz, hogy megőszülhessek, hogy a fiatalos nevetésem mély ráncokat mart az arcomra. Oly sokan vannak, akik soha nem nevettek és oly sokan, akik nem érték meg, hogy ősz hajszálaik legyenek.

Ahogy múlnak az évek, úgy egyre könnyebb pozitív lenni. Egyre kevesebbet kell törődni azzal, mit gondolnak mások... Én nem teszek fel magamnak se kérdéseket. Ráadásul fenntartom magamnak a jogot, hogy ne legyen igazam.

Nos, válaszolva ifjú barátnőm kérdésére, elmondhatom, hogy nem bánom, hogy öregszem. Szabaddá tesz. Szeretem azt, akivé váltam. Nem akarok örökké élni, de amíg itt vagyok, nem fecsérlem olyanra az időmet, mint: hogy mi lett volna ha... vagy azon izgassam magam, mi lesz majd. És minden áldott nap eszem édességet /már ha kedvem van hozzá/.

Mindig mosolyogj és a szívből fakadó igaz barátságokra nagyon vigyázz!

Szeretettel ajánlom a fenti gondolatokat kor- és kórtársaimnak. És ajánlom még, hogy mindig nevessetek a saját hülyeségeiteken, mert a nevetés az élet legnagyobb adománya és erősíti az immunrendszert."

hecsedli-humor...

"Hír:
Tíz kilónyi drogot küldtek postán Kínából
/index/

- Már tudom, hogy miért tűnnek el csomagok a postán.
- Szerintem hamisítvány, mint a neten rendelhető pirulák jelentős része.
- Kit jelentettek fel? Pálcika, fordított szék, hóembert, vagy a címzettet, rácsossüti, drótkerítés, fogast?"


:D:D:D::D:D:D:D:D

Amikor már igazán fáradt egy blogger...

Valakinek...

Valakinek, akit hiába vettem észre egy kupac alján...

"ma délelőtt megint nekieredtem. majdnem lett egy roulette feliratú

fényreklámtáblám, de sajnos nagyon össze volt már törve...


azonkívül egy helyes kis fadobozt szereztem, meg egy szövet utazótáskát.


az antikvárium előtt könyveket találtam kidobva. foglaltnak látszott a kupac,


nem néztem meg. mikor a második kört róttam, az egyik szeméthegyen


megláttam egy petőfi összest. olyan szinten döbbentett meg a dolog, hogy


felkaptam és bár van otthon, gyorsan hazavittem.


ez a dolog olyan szinten leképezi az ország mai kulturális állapotát, hogy a


hideg futkos a hátamon a felismeréstől.


pusztán azért hevert ott, mert kicsit kiszakadt a borítójából? nem lehet eladni?


mert egyébként el lehet? mert egyébként kapkodnának érte?


valahogy ilyenek a partnerkapcsolatok is. vagy nem is tudom. időről-időre


szemétdombra kerülünk.


lehet, hogy az embernek szerencséje van és a rádobált többi lom alól valami


olyan része kandikál ki, ami megvillantja a benne rejtőző értékeket valakinek.


persze, ha valamin csillogóbb a máz, az talán jobban felkelti az érdeklődést.


akkor is, ha belül rothad.


én már nagyon régóta ott heverek valahol a kupac alján."




Félek, egy idő után már nem is merünk kikandikálni a kupac alól... 

Amikor egy kotorászó kéz elől, ami utánunk nyúl, éppen úgy menekülünk, mint az elől, ami kidobott a kupacra hajdanán...

Talán fel kellene mérnünk, hogy valójában mit is akarunk - és vállalni végre a felelősséget azért, amit aztán az Élettől kapunk...

Azt hiszem...

Re: "vagy-vagy" - KZs-től idéztem

"Vagy sikeres leszel vagy boldog.
Boldog, aki azzal él, akit szeret,
boldog, aki nem adja el a lelkét se a Pénz Istenének, se a Politika Ördögének, boldog, aki szabadon él, szabadon dönt,
olyan munkát végez, amelyben jól érzi magát, annyit dolgozik, amennyi még jólesik,
annyit alszik, amennyit a szervezete követel,
inkább szegényebb, de nem ugrál másoknak,
inkább szegényebb, de látja a munkaidő végét,
boldog, mert nem irigyli a gazdagok sikerét.
Sokan elhatározzák, tudatosan vállalják a vagy-vagy kérdést,
eldöntik, hogy jól akarnak-e élni, vagy jó életet akarnak-e élni." 




 Hát...

Biztosan elfogult vagyok, de...

Szeretem, amit csinálok. Jól érzem magam közben. :) Szinte mindig - persze a hangulatommal ez is ingadozik azért. :P

Nem ugrálok másoknak.
Ugyanakkor ezért nem kell a szegénységet választanom.

Aludni annyit alszok, amennyit akarok.

Ha keveset alszom, az az én döntésem, nem másé.

Mivel a munkaidőmet én szervezem, mindig látom a végét. Én tűzöm ki...

Nem irigylem mások sikerét. Olyan cégnél dolgozom, amely megtanít rá, hogyan legyek olyan sikeres, mint a gazdagok.

Mert jól akarok élni és jó életet akarok élni.

Vannak, akik más úton, más módszerrel érnek el eredményeket.
Én a hosszútávon előnyösebb megoldást választottam. Még ha ez most kevesebb alvást, kevesebb fényűzést jelent is...

Vállalom a döntésem. És nem bánom, nem változtatnám meg.
Aki nem tudta ezt elfogadni, meghozta a maga döntését. Joga volt hozzá.
Aki képes rá, az velem tart.

Van egy mondás - mlm-es körökben ismert:

"Kövess, vezess, vagy állj el az utamból..."

2011. augusztus 10., szerda

A hosszú élet titka...

Hangulat.

Egyszer megkérdeztek egy embert - valahol keleten -, aki már elmúlt száz éves, hogy mi a titka e magas kornak. A bácsi csak mosolygott, kicsit elgondolkodott, azután így felelt:

"Kicsit mindig éhesnek kell lenni."

- Nem is tudom már, mikor olvastam a cikket, ami hírt adott az esetről - mégis elevenen megmaradt bennem ez az emlék.

Arra gondoltam, talán a boldogsággal is össze függ a dolog, meg az ember természetével...

Tudom, hogy mohó vagyok. Amikor valamiből bőség van, akkor habzsolok, bár többnyire igyekszem odafigyelni magamra.

Ám ez mégis azt eredményezi, hogy  - akár csak egy gyakorta ingerelt receptor az ingerhez - hozzászokom a bőséggel rendelkezésre álló tényezőhöz.
Ennek egyik hátránya, hogy egyre többre vágyom, vagy hogy elveszti a kezdeti varázsát, és besokallok tőle. Eltűnik a vágy és vele eltűnik az élvezet is - nem tudom már értékelni az adott dolgot.

Talán mindannyian hasonlóképpen működünk.

Talán ez lehet egyfajta válasz a gazdagság viszonylagosságára...

Az gazdag-e inkább, akinek sok van, vagy az, aki jobban tudja értékelni, amije van...?

Érzem, hogy az utóbbi.

És érzem azt is, hogy ez a tudás régebbről való bennem, nem friss felismerés - legfeljebb újra-felfedezés, újra-megértés.

Akkor viszont lehetséges, hogy ez a tudatalatti tudás állhat a korlátaim mögött...
Talán ezek a korlátok tartanak meg a helyes úton, ahogy BT mondta, "talán még nem engeded meg magadnak a sikert..."
Hogy ne váljak olyanná, amilyenné talán már oly sokszor korábban - ne tegyen ostobává, érzéketlenné a mohóság...

Talán ezt éreztem meg ma - hogy itt az idő a változásra...

Hogy megért bennem ez a gondolatcsíra annyira, hogy most már folytathassam az utam felfelé...

Talán most már képes vagyok alázattal fogadni az Élet ajándékát, az Út apró ajándékait, a Véletleneket...

Talán eljött az a pont, amikor már akkor sem felejtek el hálát adni azért, amit kapok, ha sokat, sokszor kapok belőle...

A Tudat evolúciója...


Hiszek magamban. Egyre jobban hiszek. :)

Köszönöm Neked az Erőt, köszönöm az Esélyt, és a Hitet, amelyekkel kitartottál, s kitartasz mellettem, míg a tanulás útjait járom...!

Halál, Félelem, Márciusból


A minap beszélgettem valakivel, aki hozzám hasonlóan keresi az Utat Önmagához és a Mindenség Lényegéhez.

Azt mondta, a tanítások szerint, melyeket olvasott a végső megvilágosodás az, amikor már nem félsz többé a haláltól.

Megnéztem Bergman filmjét, A Hetedik Pecsét-et.

Témája a Halál és Isten keresése.

Hőse a Lovag, aki ismerőse a Halálnak, de nem ismeri Istent – hiába keresi mindenhol. Szolgája az örök tagadó hitetlen.

A film erőteljes motívuma a halálfélelem – persze a középkorban játszódik a keresztes hadjáratok és a fekete halál járványai idején.

Kétlem, hogy a tudomány eredményein múlna – az elmúlt évszázadokon -, hogy úgy nyilatkozhattam az ismerősömnek, „nem félek a haláltól”…

Csak gondolkodom.

És a gondolataim azt mondják, több vagyok, mint test – sőt, más vagyok, mint test.
A tapasztalások – a könyvet évszázadokkal ezelőtt feltalálták – azt mutatják, bizony többek vagyunk, és mások, így hát a testre vonatkozó szabályok aligha lehetnek érvényesek valami egészen más természetű létformára – ránk.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a testünk nélkül is képesek vagyunk létezni.

De ha nem…?

Mi van akkor, ha mégsem…?!

Miért volna szörnyűség, hogy elmúlunk egyszer, ha itt lesz az ideje…?

Az utazás a megérkezéssel lesz teljes. A szerelem a beteljesüléssel, a főzés az evéssel, a munka a pihenéssel – és viszont…


Mért kellene félnünk a kiteljesedéstől…?

Egyszer „láttam” halált.

Nagyanyám már nem volt ébren, mikor megérkeztem. Élt még a teste, de Ő már máshol járt.
Csak remélni tudtam, hogy hallja a búcsúszavaim. Aztán elmúlt a test, és Ő is elmúlt számunkra. Azóta a gondolataimban felidézve látom Őt. Hiányzik, de nem vagyok szomorú.

Ha Te meghalnál, azt akarnád, hogy bánatára légy a szeretteidnek…? J Ugye nem…?
Hát szerintem Ő is így volt ezzel.

Ha elfogadjuk, hogy a test nem létfeltétel, még annyi okunk sem marad se szomorkodni, se félni.

Egyszerűen nem értem ezt a halálfélelem-dolgot.
Sem azt a hitet, hogy ennek levetkőzése jelentené a megvilágosodást.

Számomra a megvilágosodás a megértést jelenti. A dolgok természetének, a valóság, Isten, a boldogság megértését. A világunk és önmagunk megismerését és megértését.

Halálfélelem…?

Ugyan mi az mindezekhez képest…?!



M.I.

Hihetetlen...?


Vásárolni indulok. Felkelek, reggeli, borotválkozás, fogmosás – ahogy minden nap eddig. Felveszem az ingem, nyakkendőt kötök. Ahogy minden nap eddig. Kilépek az ajtón, bezárom és elindulok. Ahogy az utcára lépek, elvakít a Nap. Ma mintha fényesebben ragyogna. A levegő még hűvös és tiszta – csend van. Szeretem a reggeleket. És ízlelgetem ezt a mait – más ez mégis, mint eddig mindig. Ma vásárolni indulok.
Nem azért, mert muszáj. Nem azért, mert ne tudnék kocsi nélkül élni. Nem azért, mert ez volna életem álma…
Azért, mert ezt tűztem magam elé célul.

Azért, mert eldöntöttem, hogy megtanulok egy új szakmát, és mikor elsajátítottam mindazokat az ismereteket, készséget, amelyek ahhoz szükségesek, hogy eredményesen végezzem a munkám, ezt azzal mérem le, azzal igazolom és egyben azzal jutalmazom, hogy felkelek reggel – pont úgy, ahogy eddig mindig –, kilépek az utcára, ahogy eddig mindig, és elmegyek átvenni a kulcsaim.

Nem azért, mert ez helyes, vagy szükségem van rá. Nem azért, mert számít, mit gondolnak mások. Sőt. Éppen azért, mert nem számít. Mert akik számítottak, mind magamra hagytak. Így felhatalmaztak rá, hogy csak azzal törődjek, ami nekem fontos. Ami nekem jó. Amit én akarok…
És én úgy döntöttem, hogy ezt akarom. Csak magam miatt.
Valószínűleg nem lesz meg sokáig. Valószínűleg egy halom pénzt kidobok vele az ablakon. Valószínűleg nem fogom sokat használni. Aztán lehet, hogy beleszeretek az élménybe.
Ahogy beleszerettem az élménybe életem női mellett is.

Lassan lépkedek az utcák kövén. Ráérek. Ez a nap az enyém. Senki másé. Nálam van az a CD, amire feltettem pár zenét, hangulatfestőnek. A tervem, hogy felmegyek a hegyek közé – ki a városból, fel fölé, közben pedig hallgatom a zenéket, ízlelgetem az élményt és felidézem az ide vezető út emlékeit.

Szeretek emlékezni. Az út, amin járok, csak az enyém. Az ismerős kanyarokat, fordulókat, hurkokat barátként üdvözlöm. Jó ismerőseim a hullámhegyek és –völgyek is…
Sokszor elgondolkodtam, hogy mások más döntések nyomán más utakon járva vajon gazdagabb életet tudhatnak-e magukénak…? Végül arra jutottam, hogy az utak eltérhetnek egymástól, lehetnek mások a színek, de a lényeg az, hogy a szemünk mit fog fel belőlük. Ahogy Terabithia földjét is láthatja bárki, aki nyitva tartja az elméjét…

Belépek a szalonba. Már mindent előkészítettek, nekem csak aláírnom kell, és elintézni az utalást. Készségesek – na persze. Jattoltam, hogy negyed órán belül úton lehessek.
Aláírom a papírokat. Felhívom a bankom. Elküldik email-ben az utalás bizonylatát. Az üzletkötő átnyújtja a kulcsaim. Kéri, hogy kövessem, hátul menetkész feltankolva az autóm. Kisétálunk egy egyszerű ajtón, megcsipogtatom a riasztót, villannak a lámpák – a papírokat bedobom hátra.
Kezet rázunk az eladóval, majd beülök, és behúzom az ajtót. Gyújtás. A motor halkan mordul, csendes az alapjárat. CD a lejátszóba, pár pillanat és felcsendül a zene.
Lehunyom a szemem, és élvezem az ülés tartását. Beszívom azt az illatot – a saját kocsim illatát. Ujjaim végig futnak a kárpit ívein, az ajtók élein.. Hangosítok a zenén, hogy mindent kitöltsön, beállítom a tükröket, az ülést, a kormányt…
Minden készen áll.
Vajon én kész vagyok…?
Igen! Igen. Készen vagyok, hogy elinduljak egy új úton. Készen vagyok rá, hogy megéljem a sikert, a hitem erejét, a diadalt, elfogadjam az elismerő szavakat, a tényt, hogy képes vagyok teremteni…
Lassan indulok el, finoman lépek a gázra, élvezem, ahogy suhanni kezdünk. A parkolóból kifelé a gázra lépek, és teszek pár csikorgós-dinamikus jobbra-ballra riszát – amúgy búcsúzásként-üdvözlésként.
Aztán kikanyarodok a forgalomba, dobogó szívvel, büszkeségtől és örömtől feszülő mellkassal, és a hegyek felé fordulok. Kóstolgatom a váltót, a pedálok és a kormány érzékenységét. Bár már néptelen utakon lehetnénk – édes kettesben, csak mi ketten…!
Nincs határ előttem…

Bármire képes vagyok.

Leckék




Mind különböző életutakat választunk magunknak. Én a magamét választottam. Azokkal a leckékkel, amelyeket megélek ezen az úton.
A leckével, amely így hangzik: „nem hagytam elég időt magamnak, hogy megismerjem, milyen is ő valójában”…

Az Élet nem tesztel-e éppen…? Vajon nem tesz-e próbára, hogy elkövetem-e ugyanazt, amelyet magammal szemben elkövetett hibának értékeltem másban…?

Korábban felismertem az érzést, mely szerint egy nőben valamennyi nőt, A Nőt lehet szeretnem.
Vajon egy emberben Az Embert szeretve meg…?

Elvethető-e minden, ami felszínes…? Ami az emberről szól – róla és az én ember-részemről…?

Ha nem fektetek bele energiát, nem követem-e el ugyanazt a hibát, amit ők…?

2011. augusztus 1., hétfő

Párhuzamosak





Furcsa érzés itt hagyni megint egy helyet...

És furcsa érzés olyan szavakat hallani valakitől, amelyek sokkal-sokkal többet is jelenthetnének, mint amit jelentenek...

Egy olyan valaki szájából, akiben ott lakozik az a harmónia, amit ez a zene is áraszt...

Egy olyan valaki szájából, aki e hellyel együtt hátra hagyok itt...

Valaki, aki más.

Valaki, aki a kevesek közül való.



Több ő sokaknál.

S számomra mégsem lehet több.


Párhuzamos valóságokban létezünk.





S a párhuzamosak csak a végtelenben találkoznak...