2017. június 27., kedd

"...az Óceánból egy csepp..." - avagy az Élet "titka"


Milyen könnyű néha eleven pontra tapintani...



Még most is végig fut rajtam a hideg.

Tegnap egy régi szerelmem, kétgyermekes édesanya rádöbbentett - nem is jó szó, mert inkább eleven megtapasztalását adta (mint mikor váratlanul izzó parazsat tesz valaki a tenyeredbe), milyen is anyának lenni...

Milyen küzdeni nem csak a mindennapokkal, a felelősség terhével, de a bizonytalanságainkkal, az önbizalmunk meg-megingásaival, vagy épp a teljes hiányával...
Nap, nap után felkelni, tükörbe nézni, aztán menni, és megharcolni minden percért.
Éveken, évtizedeken át.

Persze - gondolom, sőt hiszem! - apának sem könnyebb.
Már, ha valaki nem csak nemzőapa, de valódi Apa is lesz.

A kétely önnön képességeinkben ugyanúgy napirenden van, a stressz, a felelősség....

A többség - s köztük sokszor a saját Társunk is akár - mégis úgy hiszi, egy férfi sosem lesz olyan felelős, mint egy Anya.
Fájdalmas diszkrimináció ez.
Pont olyan megkérdőjelezése a szeretetre való képességünknek, az Ember-ségünknek, a férfi mivoltunknak - mint ahogy utolsó barátnőm is tőrt döfött belém egy hasonló megnyilvánulásával.

Lehet, hogy a többség nem elég felnőtt a gyermekvállaláshoz, a felelősséghez.
Lehet, hogy az imprinting, a bevésődés tudat feletti kötődése a szülést követő első pillanatban az Anyával jön létre, és ezért általában még annyira sincs választása (elméleti síkon sem), mint az Apának...
De valójában az Apának is csak elméleti síkon van.

Apa épp olyan ember, mint az Anya. A szíve épp úgy érző - és épp úgy vérző - szív. Épp oly végletes, és mély érzéseiben.

Érzem.

Mégis olyan mély, őszinte megdöbbenéssel ért az élmény tegnap...

Szeretem, ha egy érzés "fájdalmasan szép", vagy épp "fájdalmasan szomorú".

Mikor fáj, érzem a szívem.

Érzem a mélységet-határtalanságot.

Érzem, mennyire parányi vagyok, és a Mindenség, a Szeretet, a Szépség - Isten - mennyire hatalmas, mit is jelent, hogy "végtelen"...

Érzem, hogy csepp vagyok csupán az Óceánból - de az Óceánból vagyok egy csepp.

Azt hiszem, az összetartozás érzése az a "fájdalmas boldogság", ami könnyeket csal a szemembe ilyenkor.


Nem ismerem az Élet értelmét.

De újra és újra megélem a "titkát".

Ezt ezúttal Neked köszönöm!








2017. június 20., kedd

Tűz és víz



Talán ezért szeretem a vizet.

A víz körül-ölel. Bennünk is van - bennem, és körülöttem.
A Víz Minden.

Szerettem úszni. Amikor már nem volt muszáj.

Ma is szeretek elmerülni a vízben, csak "lenni benne" - lebegni a felszínén, félig alámerülve, mozdulatlanul.
Érezni próbálva azt, ahogy él.

Az Univerzum - a Minden-ség - végtelen egységét, a beleolvadás élményét idézi.
"Egy-ségben lenni a Minden-séggel."


Ági azt mondta, "most sokkal közelebb éreztelek magadhoz, mint legutóbb".

Én pedig úgy érzem, mintha egyre inkább  a hivatásom vezetne. Egyre kevesebb bennem a megfelelési kényszer. Egyre inkább csak magamnak akarok megfelelni. Annak a magamnak, aki egyre inkább elfogad olyannak, amilyen vagyok.

Még mindig vágyom az Egy-esülésre. A közelségre, a harmóniára, a kölcsönös elfogadásra, amit az ember-ember kapcsolatok legszemélyesebbikében megélhetünk.

De azt hiszem - egyre inkább úgy hiszem, hogy ezekben is a Minden-séggel való Egy-esülést keressük.
A kiteljesedést.
A rész-szé válást.

Egyfajta egó-feladás ez - alázatos beismerése annak, hogy "Uram, tévedtem, amikor el akartam szakadni Tőled".

Hiszen minden szikra a Tűzből származik.

A tűz...
Éltető meleg, pusztító forróság. Világosságot adó, vakító ragyogás.

Bennünk is ott lobog, a sejtjeink is milliárd apró kis kémiai kohó.
A tűz él-tet.

Talán ezért szeretem a tüzet.



2017. június 16., péntek

Vélemények a sz-épségről



Fb-n olvastam ma egy posztot.


""Jézusom, milyen csaj ül mellettem, átülök máshova"

Ez a mondat egy fiatalember szájából hangzott el, ma (2017. június 14-én), Budapesten, a Nyugati pályaudvaron a 19:20-kor Esztergomba induló vonaton. Nem nekem, de rólam szólt.

Hogy miért?
Nem tudom.

Érdekel?
Nem igazán. Illetve abból az egy szempontból nagyon is, mert mennyire tükrözi a mai - fogyasztói - társadalmat, a jelenünket és - sajnos - gyanítom a jövőnket is.

Fiatal vagyok? Nem. Szép vagyok? Nem. Igénytelen vagyok? Szerintem nem. Karikás a szemem? Igen. Fáradt, kivörösödött a bőröm? Igen. Visszeres a lábam? Igen. Egy gagyi, háundemmes szandálban feszítettem? Igen.

Nincs szükségem megerősítésre, de tényleg ENNYIRE a csomagolás alapján kell megítélni mást? Szerencsére én már felnőttem, elegendő az önbizalmam is, hisz találkoztam a királyfimmal, aki a békáját királykisasszonnyá változtatta, van két csodás gyerekem, szép otthonom, szuper munkám, fantasztikus barátaim. De mi van akkor, ha ilyen minősítést egy sérülékeny, önértékelési zavaros kamasz kap? Vagy egy depressziós középkorú? Esetleg egy sokat látott, de magányos idősebb ember? Vajon ők is ilyen könnyedén veszik, mosolyogva?

Egy dolog miatt szeretném, ha a posztom eljutna minél több emberhez, esetleg a fiatalúrhoz is: senkinek nincs joga minősíteni mást! Nekem sincs, nem írom, hogy egy felszínes kis seggfej volt, hiszen nem ismerem, de neki és másnak sincs, mert nem ismeri az utamat, nem tudhatja mitől karikás a szemem, kivörösödött az arcom, visszeres a lábam. Okkal."


Részben a posztot jegyző hölgy - részben a kevéssé tudatos, gondolkodásra lusta tömeg, illetve amiatt döntöttem az írás mellett, mert unom.

Unom, hogy a médiamanipuláció ráerősít az önértékelési zavarokat amúgy is futószalagon gyártó világunk hatásaira.
Unom, hogy annyira nem vesszük a fáradtságot gondolkodni, egyáltalán figyelni magunk köré, egymásra, magunkra, hogy alapvető dolgokat vegyünk észre.


Ilyen apróság pl. az is, hogy a szépség szubjektív.
Ez gyk. azt jelenti, hogy ami tetszik az egyiknek, az a másiknak nem biztos, és fordítva - mert a szépség fogalom együtt alakul az egyénnel.
Persze vannak olyan - jellemzően társadalmilag sulykolt - tulajdonságok, amiket a többség elfogad a szépség jellemző vonásaként.

Hogy egy példát mondjak (nem "tutihogyigaz", de 30 év "pasis beszélgetéseiből" leszűrt, többszörösen visszaigazolt példát), általánosságban szépnek fogadjuk el, ha egy nő kerek idomokkal rendelkezik.
Nevezetesen pl. kerek a segge és a csípője.
(Ez egyesek szerint részben evolúciós minta, mert a kerekség a zsírpárnák, mint terhességhez szükséges tartalékok tudatalatti üzenetét sugallják a termékenyíteni mindig kész hímnek.)

Ugyanakkor már jelentősen eltérnek a vélemények, hogy a "kicsi-és-kerek", vagy a "közepes-és-kerek", netán a "kicsit-nagyobb-és-kerek", vagy a "jó-nagy-és-kerek" kategóriát tartja valaki inkább vonzónak.

Sőt - saját magamon vettem észre, hogy amíg korábban az arányok egyensúlya elemi "elvárásom" volt - hogy azt mondjam egy formás fenék-csípő-kombóra, hogy "hüba'meg", ma kifejezetten a full arányostól "valamivel-nagyobb-és-kerek" fenék-csípő az, ami számomra a legvonzóbb.

Vagy ott van a "vékonyság, mint ideál".
Van olyan kedves barátom, aki "a ropiktól" vadul meg. :D
Szerintem meg az - általában "sportosabbnak" mondott - átlagosabb alkatú nők szebbek, akiknek "van anyag a bőrük alatt". Ebben a keblektől a kerek fenéken át a combok és vádli izmoltsága, a vállak és a hát vonalai és izmai ugyancsak benne vannak.Az én ideálom inkább kicsit többet nyom a mérlegen - és emellett arányos -, sem mint párizsi kifutószökevény.

Ott a magasság.
Van aki a vékony magas alkatot részesíti előnyben - én az utóbbi időben a "zsebbombázókra" vagyok hangolva (az alacsonyabb, arányos és nőies nőkre).

Ugyanez pepitában - a keblek.
A divatvilág sulykolja, hogy D-kosár alatt senki vagy - és olyan szinten teszik tönkre a nők önbecsülését ezzel, teljesen feleslegesen, mint atom.
Vonzó egy telt kebel - ez tény.
De nem minden. A formásság, az egészhez viszonyított arányok legalább annyira, ha nem még inkább fontosabbak. (Gyk. megint csak a saját véleményemről beszélek - hiszen nem vagyok másik négy és félmilliárd hímegyed, akik mind más és más árnyalatokat látnak szépnek.)

Megintcsak antisoviniszta tévhit, hogy a pasikat csak a nő melle és segge érdekli.
Nem egy, nem két olyan barátom-haverom van, akikkel előbb figyeljük meg a szembe jövő nő arcát, a testvonalait (kontúrok), és az első benyomás ebből alakul. Persze ezután "jöhetnek a részletek" - de az érdeklődés koránt sem annyira korlátozott, mint a közhiedelem szerint.

Van, aki a szélesebb járomcsontú, mediterrán koponyaformától olvad el, van aki a finomabb csontozatú, vékonyabb északias arcokért van oda.
Van, akinek az ázsiai nők vonzóak, én még a magyar nőknél szebbet - összességében - sosem láttam.

Így tehát minden általánosítás ostobaság (észrevetted, hogy épp általánosítok?!).
Akkor is, ha valakire azt mondod, "csúnya vagy" - mert megalapozottan csak annyit mondhatnál, "szerintem csúnya vagy", vagy "nekem nem jössz be".
És akkor is, hogyha ahelyett, hogy gondolnál a fentiekre, elfogadod valaki kritikája miatt, hogy "én csúnya vagyok".
Mert megalapozottan csak azt könyvelhetnéd el, hogy "neki nem tetszem".

Számtalan olyan kismamát, vagy kisgyermekes anyát ismerek, aki azzal együtt, hogy nem úgy néz ki nyilván, mint húszévesen, továbbra is vonzó nőnek látok.
És rengeteg olyan nő él közöttünk, akiben én megláttam a szépséget, míg az éppen aktuális haverom-barátom csak nézett, hogy nem vagyok komplett.

A szépség - mint valójában minden - relatív (viszonylagos, vagyis függ attól, hogy ki vizsgálja)!.

Mindegy melyik oldalon állsz - kritizálsz, vagy kritizálnak - emlékezz erre!
És stresszelj kevesebbet emiatt! ;)





2017. június 13., kedd

Felolvasóest



Megcsináltam.

Gyorsan emléket állítok - igazából csak skiccelek - a ténynek.

Valamikor év elején megfogalmaztam, és júniusra összehoztam.

Sok segítséggel emberektől, sok segítséggel odaföntről.

De hiúság nélkül mondhatom, hogy én csináltam. ("I make this.")


Adtam annak a két embernek, akinek akartam, rajtuk kívül másik hétnek, s még kívülebb rajtuk további negyvenkettőnek.

Ha azt nézem, mi minden fejlődhet ki az elhatározásomból, a befektetett időm-energiámból...

Akár lehetek a lavinát elindító kavics.

Bizonyság amellett, hogy "lehetünk a változás, amit a világban látni szeretnénk".


Nyolc író, egy alter gasztrokulturális hely, negyvenkét kíváncsi vendég.
Három segítő, plusz még kb. 15-20 a háttérben.

Ennyi embert mozgattam meg azért, hogy "jobbá tegyem a világot".


Egyértelműen felkerül a "sorolja fel az eddigi sikereit"-listámra.

A méhészszakkoli, a Gekkó,  Lorka salsája, és a hivatásom eredményei mögé.


Folytatás?

Meglátjuk. Meglátjuk, mennyire akarnak valóban folytatást a résztvevők.
Hiszen nem magamért, nem magamnak csináltam.




...elfogytak a szögei...



Hosszú-hosszú idő után újra láthattalak Téged.


Nehezemre esett.

Nehezemre esett elfogadni, hogy az első pillanatban volt utolsó, hogy azok vagyunk, akik vagyunk, és mégis köztünk feszül ez a távolság.

És ez Neked jó így.

Nekem nehéz.

Persze a Létezés szempontjából csak egy pillanat ez a különállás - de nekem, most - túl sok.


Nem vagy az enyém - persze akkor sem lennél az, ha lennél, de...
Mégis érinteni vágylak. Érezni.
Rengeteget írunk, és hiszek a betűknek, hogy Te küldted őket, hogy közöljenek Téged.
Most láthattalak, és hinnem kellett a szememnek, hogy valóban ott vagy. Valóban létezel, valóban élsz.

De én érezni vágyok.
Fogni a kezed, cirógatni az arcod, megölelni szorosan.

Feldmár jut eszembe, szinte hallom, ahogy azt mondja - "Ez annak az oka, hogy gyermekként sokszor ért traumaként, hogy elszakadtál édesanyádtól..."

Lehet.

Viaskodik bennem a "nincs lehetetlen" és a "nem arra születtünk" két álláspontja.

Egyfelől tudom, hogy keresztülgázolni mindenen, és elvenni, amit akarunk - ez végtelenül ostoba, az egót mindenek fölé emelő "megoldás".
Másfelől tudom, hogy a "férfi", a "domináns hím" megszerzi, amit akar.
Aki tépelődik, aki bizonytalan, az vesztett.

Ha valójában nincs idő - csak az anyagi valóság sajátos érzékeléséből fakadó illúzió -, akkor nem vesztettelek el. Akkor nincs olyan, hogy lezárt, végleges.

(...)

Megváltoztál.
Az arcod hosszúkásabb, jobban érvényesül a koponyaformád. Általában vékonyabbnak látlak.
És egészen másmilyennek, mint amilyennek az a szerencsétlen, béna fotó mutat, amit csinálnom sikerült.




Mint egy börtönben - úgy érzem magam.
Előttem a billentyűzet fekete négyszögei, mint a koposószögek, amikkel magányom kapuit szögelem be. A távolságot rögzítem, amely elzár tőlem.
Amely elzár Tőled.

Amely elzár önmagamtól.

Mindentől.


Szeretek írni - amúgy.

Most mégis gyűlölöm a betűket.
Gyűlölöm, hogy csak az éjszaka sötétjének, a blog fekete hátterében feloldott virtuális univerzumnak, az űr néma végtelenjének mondhatom el, ami bennem van.

Hiszen - Te nem vagy itt.
Senki sincs itt.
Mindenki éli a maga életét, hadakozik a maga démonaival, a maga leckéivel.


Próbálom nem úgy látni az egykori osztálytársaim családjait (két, meg három gyerekkel), mint etalonokat - az értékes élet etalonjait.

"Nekem más az utam."
Nem akarom ezt kimondani, mert az olyan, mint a mondat végére tett pont.
Igenis olyan utat szeretnék én is.
(Nem igaz - a büdös pelenkákat kihagyhatnánk...)

És egyszerre nem is bánom, hogy másmilyen vagyok...


Vicces kontraszt volt, ahogy a pocakos, megvénült burkolómester tegnap reggel azt dünnyögte - "Maguknak a legjobb, Pocsai mester, maguknak a legjobb..."

Tudom mire értette.

Hogy nekem még van választásom.
Én azért görnyedek a szerszám fölé - ha görnyedek -, mert ezt választom.
Én azért izzadok a napon, sajgó derékkal - mert most ezt választom.
Emlékeztetőül.
Neki már nincs választása.
Egyedül van.
Ő is csak nézi a világot, és álmodik arról, milyen volna, ha nem volna egyedül.

De ő már nem hisz abban, hogy lehetne másképp.


Neki már elfogytak a szögei...