Tisztulás, avagy "kussolok"

Vége.


Barátságnak indult, munkakapcsolattá lett, majd sikerült szétrohasztani a vállalhatatlanság szintjére.

Ma egy 4-6 éves barátság, és kb. 2,5 éves munkakapcsolat végére tettem pontot.

Nehéz volt kimondani.

Nehéz volt egyáltalán foglalkozni a gondolattal - pont olyan, mint mikor elrontod a gyomrod, és az agyad tudja, hogy a hányás segítene - végleg megszabadulni attól, ami romlott, aminek hiába szavaztál bizalmat...
Mégis nehezen veszed rá magad, hogy újra felszínre küzdd.

Türelem, alázat, elfogadás.

Szavak, és fogalmak, területek, amikkel dolgom van még.

De újabb fogalmat tanulok - "énvédelem".

Mától nincs többé idealista elfogadás. Nincs többé idealista türelem, hogy "majd megfejlődi, csak adj időt neki"...

Egy mérgező személyiséggel kevesebb van az életemben, és többet helyet sem adok hasonlónak.
Lehet, előítéletes leszek, lehet, hogy tévedni is fogok útközben.

Más területen viszont fejlődőm.

A fókuszt és energiát más területeken magamnak adom, és azoknak, akik megbecsülik, akik meghálálják.

Isten veled, Katalin.

A karmikus egyenlegünkön módosítottunk, ebben az életben többet már nem teszünk hozzá, nem veszünk el belőle.

A hátralévő időben nem létezel számomra.

Nem gyűlöllek.

"Felszámollak".

Kiradírozlak az életemből, még az emlékeim kacattárában is a kupac legaljára áslak, hogy max. egyszer kelljen összefutnom még veled, az utolsó számadáskor.


Igen, "kussolni" fogok.

És "süket" leszek rád, minden értelemben.

Mintha folytatódna, mintha most kezdődne...

Új életet élek, úgy érzem.

Mint Blackthorne, a Sógunban, miután kishíján szeppukut követett el.



Mi történt...?

Nem tudom...

Jött Ő - váratlanul, egy súlytalan, egy sokadik találkozásra, egy sokadik randira.

Jött, maradt - és most...

Azóta mintha egy másik életet élnék...

...


Mi más, mint korábban...?

Mit csinálok másként...?

Megint "más, mint korábban"...

Időről-időre eszembe jutnak a pszichológusok, akik szerint a párunkban az anyánkat/apánkat keressük... Az a személy lesz vonzó, azzal a személlyel érezzük jól, biztonságban magunkat, aki rá hasonlít... Még hibái is, a velünk való negatív viselkedésmintái is - biztonságban érezzük tőle magunkat, mert "ismerős"... Akkor is, ha bánt...

Szóval eszembe jutnak a pszichológusok.

Nem látom a párhuzamokat, ha figyelek akkor sem. Azt mondom, "szerencsére", bár nem akarom megbántani anyámat, még tudtán kívül sem.

Tudom, hogy megtette, ami tőle akkor telt.


Ez is sokszor eszembe jut.
Hogy én megtettem-e, ami tőlem telt...?

Talán.

"...Hogy hited mit ér,
Arról bírád ítél..."


Ez is eszembe jutott... 

 Ahogy jött Ő, hogy anyám végre kézhez kapja a járadékát, az ügyfeleim visszajelzései, a szakmai eredmények...

Valahogy egyszerre "sok a jóból"...

Szokatlan.

Mintha Isten elhalmozna...

Hálás vagyok, és nem értem...

Talán vizsga az elfogadásra...?

Meglehet.


...

Mintha átléptem volna egy küszöböt...
És egy üde, zöldellő, határtalan kertbe toppantam volna...

Az alázat az, ha eszembe jut, megérdemlem-e...?

Vagy ez a kishitűség, az el-nem-fogadás hangja?


...


Itt van Ő...

 Néha fél, "mi lesz, ha felszáll a rózsaszín köd...?"

És itt vagyok én, aki úgy érzem, nem vagyok "ködben"...

Valahogy egy másik világ talaján járok, mintha kicsit álmodnék, vagy nem tudom, de... Nem köd...


Látom Őt.
Olyannak, amilyen.
Látom a Nőt, aki néha kicsit már fáradt. Három évtizede rója az utat rendületlenül. Így van jól.
Látom az Anyát. Három gyermekkel a háta mögött. Így van jól.
Látom a ráncokat a kedves arcon. Arról a három évtizedről, s különösen az utolsóról emlékeznek meg. Így van jól.

És látok mindenki mást is (persze csak kívülről) - "az utcán, a téren, a rakparton"...
Fiatalabbakat és idősebbeket, magasabbakat és alacsonyakat, vékonyabbakat és teltebbeket, másként szépeket.

Mielőtt jött, rájuk néztem, és vágytam.
Vágytam megismerni, érinteni, szeretni őket. Közel kerülni hozzájuk, hallgatni őket. Érezni.

Nem lettek csúnyábbak, nem lettek kevesebbek, sem kevesebben.

Látom őket ma is.



Mégis...


Valahogy, mintha eltávolodtam volna a falaimtól ,a bőrömtől, ami elhatárol a világtól, tőlük...
Mintha Köztem, és a bőröm, a Világ között, Köztem és a többi szép között nyílt volna egy tér...
Ahogy egykor a tenger is szét vállt egy ember lábai előtt, s tér nyílt számára, út, amin járhatott...


Nézek és látok kifelé, mint eddig, de - nem történik semmi...
Ahogy a vonat ablakából nézed a tájat, és felhúzott ablaknál nem érzel se illatot, se szelet, se esőt... Csak látod.


Ő néha fél, hogy a legtöbb időt töltsük közösen, ami adatik...

Én úgy élek, mióta jött, mintha egy percre sem válnánk el...
Mindig "mi vagyunk" - bárhol legyünk, ki-ki a maga dolga után járva a kötelesség útján...

Az én szemeimen nézek kifelé, de "mi nézünk".
Aki rám néz, engem néz, de mi nézünk vissza.

Mi.

MI.

M.I.


Vicces, mi...?! :P



...


Most is itt van. Érzem, ahogy néz, és mosolyog. Érzem a mosolyát.
Hallom a hangját - "...most tényleg...?!?"



...


Mi történik másképp, mint korábban...?


Furcsa, de nem tudom felidézni a múltat. Nem tudom felidézni, milyen volt korábban.
"Tudom, hogy nem ilyen."

De nem tudok rá emlékezni...

Mintha a múltat elvágták volna, mikor átléptem azon a küszöbön...


Csak a jelen van. A jelenünk.

És a jövő ígérete, ami ugyancsak a Mi Jövőnk...

Az a jövő, amit eddig egyedül álmodtam.
Mégis úgy illik a képekbe az Ő alakja, mintha mindig is ott lett volna a képeken...


 Elköteleződés.
 Döntés, egy lehetséges jövő mellett.
A Mi Jövőnk mellett.


Ezt csinálnám másképp...?

Eddig nem hoztam meg ezt a döntést...?

Nem hiszem... Nem érzem, de emlékszem, hogy legalább három próbálkozásnál döntöttem, hogy tényleg akarom velük...


 Ami biztosan más, azok "a körülmények".

Azt már észrevettem magamon, hogy egy másik "küszöböt" is átléptem...
Eddig egy út elejéről tekintettem a messzeségbe vesző távolba...
Ma felsejlik előttem az út vége...
Ma már "félútról" nézek előre...

Érzem, hogy az utam valóban véges. Minden lépésemmel fogy az előttem álló szakasz. Bármit álmodjak, bármit vágyjak is megélni, véges a rendelt idő hozzá.

A homok pereg.



Lehet, ez teszi mássá...?

Lehet, ettől valódibb az elköteleződésem...?


Hiába jönnek szembe mások, sokan, másként szépek - akik eddig mindig egyfajta éhséget keltettek, a "még többet" éhségét -, érzem az Ő szeretetét...

Érzem az időt, amit az Életéből ad...

Érzem az érintéseket, amikkel szeret.
Érzem a gondoskodását, amikor nekem is főz...
Érzem a reggeli ébredésekből, a nappalok gesztusaiból...

Érzem, hogy ez sokkal-sokkal többet jelent, mint bármi "új". Bárki/bármi, ami nem is új igazán - hiszen mind egyformák vagyunk valahol...



Furcsa.

 Mintha esküdtem volna, pedig sosem mondtunk ilyen súlyos szavakat.

Mintha valami folytatódna, noha nem érzem úgy, ahogy korábban, ha előző életből ismerőssel futottam össze...


Igen, ez a jó szó talán - ezt érzem:

Velünk nem "elkezdődött" egy történet, hanem mintha "folytatódna" egy...


Mintha jártam volna az utamon, de valójában egész eddig csak egy felvezetőszakaszt tapostam volna, amit az életemnek hittem...
Mintha az Út igazából csak most kezdődne el... Ahogy egymás mellé értünk...


"Dolgoznom kell..."

(Ez is milyen furcsa...
Körülöttem 10 000 000 ember, csak a "közvetlen" környezetemben - akiknek, ha ezt hallják/ezt mondják, akkor a kenyérkereset, a napi robot jut eszébe...
Ezt jelenti számukra...
Nekem ez a tennivalókat jelenti, amiket meg kell tennem, hogy ebben az életben a legtöbbet meg tudjam valósítani abból, amit álmodtam magamnak...
Amit álmodtam magamnak, és a Világnak...
Mindazt, amit én tudok adni ennek a világnak... Annak a másik 10 000 000 embernek, itt körülöttem...
Az iskolát, a felnőttképzést, a párkapcsolati kommunikációs képzést, a boldogulást egyre több családnak, a hitet és jövőképet egyre több embernek...

Amikor azt mondom, "el vagyok úszva", akkor ezt érzem alatta...
Hogy még annyi a tennivaló...)