36

Beírtam a google-be,  hogy "családalapítás 30 felett"...

Egy sereg oldal, egy vagon cikk, hozzászólás, satöbbi került elém. Hogy egy nőnek ez mennyire nehéz, mert hogy a karrier, meg az egyedül hagyott anyák, meg minden.

Arról, hogy egy pasinak milyen...
Semmi.

Fel sem merül, mint téma.

Idén meghalt a családom egyik fele. Nagybátyám, anyám ikertestvére. Nem álltunk közel. De egyidős volt anyámmal, és így ő egyedül maradt.

Két nap, és betöltöm a 36-ot.
13 149 napos leszek.

Szokás szerint tehetetlennek érzem magam.
Minden rohad, minden szét esik anyámnál.
Semmi sincs, minden kéne. Festék, fogó, drót, léc, cement, kábel...

Úgy érzem, pénznyelő ez a ház. Mindig az volt.
El kéne adni.
Nem hoztam még fel.
Arról nem is beszélve  hogy el sem tudom képzelni, hogy valaki ezt megvenné.

És persze, hogy anyám hogy fogadná...

És közben azon tipródom, mi lesz a lányommal...?
Az egyik cikk címe "kinek szülni" volt.
Az én kérdésem, ki szüli majd meg...?
Hol vagy Te, aki az anyja leszel...?

(...)

"Jó utat, Ildikó néni!"

Furcsa belépni abba a korba, amikor sorra elkezdünk elbúcsúzni azoktól, akik az életünk korábbi szakaszaiban támogattak, kísértek, segítettek.

"Az élet rendje" - jut eszembe.

Meg az is, hogy eddig azért nem kellett temetésekre járnom.



Szokatlan és furcsa, hogy búcsúznom kell. Kellene.
Valahogy.




Ildikó néni.







"...oszt csá!"



:D

Tudom, hogy ez nem az út vége.

És tudom, hogy ez nem szomorú epizód, csak...

"Ezer éve volt". 
És élőben talán soha sem köszöntem meg.
Pedig nemrég még osztálytalálkozón találkoztunk.
Eddig sosem kellett számot vetnem.

Pedig elviselt, energiát szentelt nekem.

Hálás vagyok.
Akkor is, ha sosem mondtam eddig.


Köszönöm, hogy része volt abban, hogy ma az legyek, aki vagyok!

Kívánom, hogy a folytatás olyan legyen, amire őszintén azt mondja majd - "érdemes volt!"


"Fájó szívvel tudatjuk, hogy szeretett kollégánk, Zolnai Ildikó 2018.10.28-án, életének 74. évében elhunyt.

Zolnai Ildikó a Magyar Biológiai Társaság Pedagógus Szakosztályának alapító tagja, majd 2001 és 2018 között szakosztályunk elnöke volt. A szakosztályi élet működésében haláláig aktívan részt vett. A több évtized során számtalan programot szervezett, gyakran egykori tanítványai segítségével, akik közül többen választottak biológiával kapcsolatos hivatást.
Tematikus terepgyakorlatok tervezése, vezetése, az ismeretek továbbítása ugyanúgy természetes volt számára, mint a diákoknak, biológiaszakos tanároknak évente szakmai továbbképzések szervezése és koordinálása.
Az MBT munkáját 2003-ban Gorka Sándor díjjal ismerte el, a biológia nagyhatású oktatásáért és a biológia tantárgy terén kifejtett eredményes szervező munkájáért.
A Budapest VI. Kerületi Szinyei Merse Pál Gimnáziumban eltöltött 40 éves tanári munkája után nyugdíjasként is folytatta szervező munkáját és szakmai tevékenységét.
2013-ban részt vett a Magyar Tudományos Akadémia által irányított, Biológia B. típusú kerettanterv kidolgozásában. 18 éven át tagja volt a Balogh János Kárpát-medencei Környezet-és Egészségvédelmi Csapatverseny zsűrijének.
2016-ban a szakma iránti szeretete, alázata, valamint évtizedeken át töretlen színvonalas tanári hivatásának méltó elismeréseként megkapta a Rácz Tanár Úr Életműdíjat.
Budapest, 2018. 10. 31.
Együd Bence Norbert, Nagyné Horváth Emília, Tóth Piroska
Magyar Biológiai Társaság
Pedagógus Szakosztálya"

Változások lavinája

Fura felismerésem van.

Olyan érzés, mint mikor kihajolsz a kocsi/vonat/busz ablakán menet közben, és látod, ahogy kanyarodik.
Kicsit más perspektívából, "kívülről" látod a változást.

Végre megértettem a Dalma által hozott leckét/üzenetet. Arra tanított, hogy tiszteljem az utat, amin más járni akar. Akkor is, ha ő például öngyilkos akar lenni.
Akkor is, ha az ügyfeleim nem fogadják el a javaslatunkat.
Akkor is, mikor egy lány elutasít, mert gyereket akarok. (Itt fel sem merült bennem, hogy megváltoztassam, de - illik a sorba.)

Ez, a tudatos tisztelet és elengedés vegyülete. Ez volt az üzenet.

És úgy tűnik, megértettem. Sikerült már néhányszor gyakorolni.


Ugyanakkor szinte érzem belül, "ahogy megszilárdul a beton". Pontosabban, ahogy "lehűlve megszilárdul az acél" (mert ez rugalmasabb, de erős).

Van a jövőképem, ami sokak szerint túl idealista.
Van a világképem, ami sokak szerint túl naiv - az övék sötétebb.
És van a mindennapokhoz való hozzáállásom. A definiált céljaim. Az elszánás, hogy elérem őket. Nem látom még mikorra, nem látom még, kikkel, nem látom még pontosan hogyan - de tudom, hogy elérem.
Mert ez az én valóságom, az én gondolataim alakítják, mert ezért jöttem. Ezért születtem, hogy ezt elérjem. Hogy ezt adjam a világnak. Hogy ezt tapasztaljam meg.

Ez a másik furcsa élményem. Az erősödő bizonyosság. Ahogy az acélból kiég a salak, úgy érzem kitisztulni mindezt magamban.

Dalma azt mondta, olyan nevethetnékje lesz az optimizmusomtól.
Mondtam, hogy mennem kell, mert "dolgom van" ("...az életemben"), ezért szeretem a reggeleket, mert újabb esélyt jelentenek arra, hogy jobban csináljam, mint tegnap - ő mondta, hogy utálja a reggeleket, és nem szeret felkelni. És nem akar csinálni semmit, úgysincs értelme. Ő inkább tovább alszik reggelente.

Reflexszerű válaszom volt, hogy "jó Neked, hogy megteheted" - de rögtön fel is ismertem, hogy nem igaz. Nem jó neki, amiért így látja, ebben hisz.

Ki is javítottam magam azonnal - "nem is... Nekem jó!"







És tényleg!

Nem aggódom a hivatás/magánélet-egyensúlyon. Nem aggódom a szakmai előmenetelen, sem azon, hogy hogyan valósulnak majd meg.


És egyre jobb.
Így érezheti magát a lavina, mikor éppen csak megmozdul a lejtőn...
Egyre jobban belelendül.
És semmi sem tarthatja vissza.

Reszkess Világ!

Jövök...

:D :D ;) :P

Hit, hivatás - hinyje...!

Érdekes "kritikát" kaptam tegnap Ágotától, aki amúgy értelmes és kedves nő, friss házas, és lelkész.

Mesélte az élményeit a gimis osztálytalálkozójáról, aminek a summázata az volt, hogy azok, akik nem voltak hívők / aktív hívők az osztályából talán felmutathatnak szakmai sikereket, de a magánéletük csőd. Se egy értelmes kapcsolat, se gyerek, se semmi...

(Régen őt tartották csodabogárnak a hite miatt.)



:D

Persze, tudom. Kritika akkor, ha annak akarom felfogni, ha "magamra veszem".



Sanyival, a munkatársunkkal is érdekes "beszélgetésünk" volt, aki pedig közölte, hogy az Istennel való kapcsolatom aligha "90%-os"...

(Felmerült, hogy mi motivál a közösség programjain való részvételre - és én bátorkodtam megfogalmazni, hogy úgy érzem, "elég közel vagyok Istenhez", míg az elhívásom terén sokkal több fejlődni- és tennivalóm van, ezért az anno a gyülekezetben tervezett szemléletformálás-projekt az elsődleges indokom. (Túl azon, hogy szeretem a közösséget, és feltöltenek az alkalmak, mikor összeülünk együtt gondolkodni Isten tanításairól.))



Érdekes pszichológiai "probléma", hogy egyre erősödőnek érzem az elhívásom. Ami hordozza a kockázatot a "munka/magánélet" egyensúlya vonatkozásában.

Miközben a vezérigazgatónk - maga is családanya - épp arról beszélt egy vállalati képzésen, hogy mikor azt hisszük, a maximumot nyújtjuk, jön a gyerek, és rádöbbenünk, hogy "van még néhány plusz kezünk"...


Vajon ez az "erősödés"-érzés valóban pozitív erősödés, vagy "csak" felborul az egyensúlyom?
Menekülés a kevésbé eredményes területekről...?


Újdonsül coach barátném pedig emlékeztet rá, hogy érzelmileg nem kell mindent (és mindenkit) "beengedni".

Fontos gondolat, szükségem is volt az emlékeztetésre, "de"...

Vajon nem az különböztet-e meg az elridegült jelen emberétől, hogy bennem igenis többek felé van érzelmi reakció, felelősségérzet...?

Ha ezt - önvédelemből tompítom - nem simulok-e bele az átlagba...?

Nem csak visszasüllyedek oda?



Ilyenek kavarognak bennem éppen. :)

Szép álmokat! ;)

Paranormális tevékenység? - Gyermekvállalás

Érdekes vitába keveredtünk nemrég.

A gyerekvállalás témájában.


Arról, hogy a nők számára ez társadalmi "kényszer" (volt-e, az-e), vagy a legelemibb szerepük.

Én vallom, hogy ha élő lényekkel kapcsolatban akarunk megállapításokat tenni, akkor érdemes körülnézni az élővilágban. Ha már elfogadjuk, hogy létezik egyed- és törzsfejlődés.

(Ja - igen, mi elfogadjuk. :P )


Szóval aligha lehet arról beszélni, hogy a gyerekvállalás társadalmi kényszer - hiszen minden élőlény fajfenntartásra törekszik. Vagyis ez egy biológiai alapprogram.

Az, hogy a társadalmunkban a nőket anyaként magukra hagyjuk (apaként, férfiként, munkáltatóként, államigazgatási hivatalnokként, stb.), és ezért a nők egyre jelentősebb része nem érzi vállalhatónak ezt az életutat...

Az következmény.

Mindig voltak (evolúciós léptékben "mindig") gyermektelen nők, ám ez aligha volt részükről örömteli választás. (vö. meddőség pszichológiája)

Ez ugyanakkor a társadalom szintjén ezrelékes nagyságrend volt.
És - ez a privát véleményem - ha bármelyik nőnek megadnánk az ideális társat és az anyagi biztonságot, és erre garanciát kapnának (akkor is megmarad, ha a szülés után nem lesz a tested ugyanolyan, mint előtte), aligha volna olyan, aki így is a gyermektelenséget választaná.

Hiszen minden érv, amit felhozhatnak, ami miatt nem akarják - valójában a társadalmi- és szociális kirekesztettség, kirekesztődésre vezethető vissza.

"Ha gyereket vállalsz...

• le kell mondanod a karrierről,
• kiesel a szakmai életből, a tudásod elavul, mire visszajössz,
• minden pasi disznó, és ott fog hagyni egyedül a gyerekkel,
• dagadt maradsz, a bőröd tönkremegy, nem kellesz majd a párodnak (senkinek),
• nem lesz hova visszamenned dolgozni,
• ha egyedül maradsz, anyagilag és szellemileg is belerokkansz, 
• nem lennél jó anya,
• úristen, mi'csinálnál, ha...
• stb.

Mindezek sehol sem  volnának, ha...

• a társadalmunk megbecsülné az anyákat - négy-hat órás munkahelyekkel,
• a fiaink (és leányaink) erkölcstan helyett (pl.) alapvető pszichológiai- és szociális ismereteket tanulnának (társas kapcsolatok, kölcsönös tisztelet, kommunikáció a párkapcsolatban, etikett, figyelmesség, stb.),
• ha a leányaink (és fiaink) kapnának ismereteket a gyereknevelésről (gyakorlati alapok az etetéstől a pelenkázáson át a leggyakoribb betegségekig, és az alapvető neveléselméletig, gyermekpszichológiáig),
• ha a férfitársadalom felelősségre neveléséért gyermekkortól kezdve felelősséget vállalnánk, ide értve a szűkebb társaságból való kiközösítését mindazoknak, akik nem zabolázzák meg az ösztöneiket (vagyis nem teljesítik a homo sapiens kategória minimumait),
• ha úgy összességében komolyan vennénk a tényt, hogy állítólag mi vagyunk "az Értelmes Élet a Földön".

Persze, bizonyára tévedek.
Én már csak ilyen vagyok.

Családpolitika

A halál előtti élet - avagy "hass, alkoss, gyarapíts..."

2018.08.18.

Nagybátyám meghalt.

Nem volna bajom ezzel. A halált régóta nem tartom valami tragikus "világvégének" - tudom, hogy csak egy kapu a folytatáshoz.

Csakhogy anyám nem így van ezzel...

Ikrek voltak. Idén (nemrég) töltötték a 63-at.


Fura, de nem az aggaszt, mi lesz, hogyha anyám is meghal.
Az aggaszt, mi lesz "addig"...

Hogy ő hogyan dolgozza ezt fel, feldolgozza-e...

Persze... Ha ő is útra kel, akkor eljön az az idő, mikor valóban egyedül maradok. Vérségi szempontból.

Igaz, hogy többnyire, mikor eddig szükségem volt rá, már eddig is a barátaim segítettek, s nem a családom.
Így ez az "egyedül" viszonylagos.

Mégis.

Nyilván szerettem volna mindig, hogy boldog legyen.
Akkor is, amikor úgy tűnt, ő nem.
Akkor is, mikor fel kellett ismernem, hogy nem tudok mit tenni a boldogságáért.

Messze élünk egymástól.
Engem ide köt az életem. Az energiáim pedig meghaladják most még, hogy fenn tudjam tartani őt is, külön, ámde közel magamhoz.
Segíteni tudom - de közel hozni...

Miközben azt is tudom, hogy a felelősségem a lányomhoz köt elsődlegesen, ahogy mindenkit a gyereke felé kötelez elsősorban. (Bár érdekes ellentét van ebben a keleti kultúrák megközelítését tekintve...)


Nem tudom, mi lesz vele...
És nem tudom, hogy vajon képes leszek-e akkor is így érezni. Ha élesben kell...

És közben tovább kell élni.
Tovább kell dolgozni, tovább kell törődni a kapcsolatokkal.



Furcsa élmény látni, mennyire nem áll meg a világ attól, hogy valaki kilép belőle...

Jó volna hinni, hogy egyszer eljön még, hogy akkora hatást gyakoroljak a világra, annyi ember életére legyek pozitív befolyással, hogy legalább az általam ismert része a világnak igenis megálljon egy percre, elbúcsúzni...

Jó volna, hogyha hiányoznék majd "valakinek"...

Jó volna, hogyha az elmúlásommal is hatni tudnék, egy jobb világ irányába...


Érdekes kérdés, miért van ez bennem...
Miért ez az ősi, gyökerektől fakadó késztetés, hogy javítsak, hogy jobbítsak magam körül...?

Egyszerű szeretethiány lenne...?

Vagy valami misztikus "lélek-tudat", valami magammal hozott "mennyei motiváció"...?


...

Siker

A statisztika fontos.
Egy vállalkozás szempontjából ez a "reális önértékelés" megfelelője.

Az alábbi képet azért örökítem meg, hogy emlékeztessen mindazokra, akik nem hittek bennem.
Mindazokra, akik mosolyogtak, akik összesúgtak a hátam mögött, akik beszólogattak, akik értetlenül kérdezgették, miért tartok ki, miért nem hagyom a fenébe, miért nem választok valami más szakmát (a hivatásom helyett).

Nos ma ráébredtem, hogy itt az ideje kimondanom:

Bekaphassa. Mindegyikük.

És itt az ideje, hogy hálát adjak mindazokért, akik pedig hittek bennem. 
Szakmán belül ők vannak kevesebben.
A barátaim között is ők vannak kevesebben.

A "civilek", a "leendő ügyfelek" között - azok között, akik elfogadták a vezetésem - viszont ők vannak többen.

Egyre többen.

És ez az - s persze a helyzetek, amikre közösen találtunk megoldást, amikből közösen sikerült kimászni -, ami igazol.


Értük - értetek vagyok hálás!
Az alábbi kép legyen, ami megerősíti a hiteteket a saját céljaitok elérésében!
Ahogy eddig, ezután is Mellettetek fogok állni az Úton!

Igen - még csak augusztus van... :P

...a Jobbik Részem...

"...

A negyedik kötetet olvasom Asimov Alapítvány-ciklusából.

Számos világ számos társadalma kialakul. Ezerszám.

Még az individualizmust annyira preferáló is, amiben hermafroditákká fejlődnek, és végletesen elszigetelik magukat egymástól az egyedek.

Eszembe jutottál róluk...

Az "önmagunkban boldognak lenni" elved.

Szemben az én dualitás-vágyammal...

Van valami, amit magamban nem kaphatok meg - és ez a külső interakció. Az adok-kapok. A lehetőség, hogy úgy csodáljak valamit, ahogy most a Nőt. A világgal, vagy Istennel sosem lehetek olyan viszonyban, mint Veletek.

Bár imádom a levegő hűvös érintését, és a napfelkelte romantikáját, nem tudok úgy viszonyulni velük, mint Veletek...

Nem tudok emberként szerelmes lenni beléjük...

És talán éppen ezért a legkedvesebb szépség számomra a Női Szépség, mert egy darab vagytok abból, ami vagyok. 

"A Jobbik Részem" látom Bennetek.

 

(Észbontóan formás fenekek és csípők formájában, de... )..."

Ért-ékválság

Megint egy fiatal csajszival beszélgettem.
Titka van.
Fájó sebeket rejteget.
Ő is.

Ez meghasonláshoz vezet a jelenjében, a felszínen.

Újra és újra gázos szituációkba sodorja magát.


Azt mondta, "másfél év alatt hozzászoktam a kinti életszínvonalhoz"...


A boldogságát pénzben méri.

Akárhogy forgatom, nem akarom elfogadni ezt a szemléletet.


"A boldogság nem úti cél, hanem utazóstílus."


Ha már használnám a robogóm, attól nem lennék boldogabb, max. segítene elterelni a figyelmem.
Csakhogy a figyelem elterelése nem segítség. Hiszen nem oldja meg a problémát, és akadályozza, hogy én megoldjam.


Tehát a pénz nem boldogabbá tesz, csak eltereli a figyelmünk -  elsődlegesen.

Tudatossá kell válnunk a felhasználásában ahhoz, hogy boldoguljunk az élmények által, amiket elérünk vele.

Pillanatkép

Eddie Vedder - Into the wild


Lassan befejezem az Örömkönyvet.

Elég kiábrándult a vége. De hozott értékes gondolatokat.

"...De a legköltségesebb mulatság a boldogtalanság. Egy boldog embernek nem kell más, csak egy kisfröccs. Néha még az se. Csak ül, nézi az eget, és boldog. De egy boldogtalannak mindig hiányzik valami; hiába vásárol, utazik, költ - semmi sem vigasztalja. Sok pénzt szór el, s ettől még boldogtalanabb lesz..."



Beszélgetek egy új ismerősömmel. Alighúsz. Gondolkodik. Van, amiben egyetértünk, van, amiben nem. De majd beérik.

Beszélgettünk róla, miért élünk. Hogy van-e "lelki világ", "mennyország", "Isten".
Hogy miért vagyunk itt.

Még nem jutottunk el a boldogsághoz.



Tetszik.
Vonzó is, aranyos is, titokzatos is.
Csöndes, befelé forduló, gondolkodó.
Mint én. :D :P

Kérdés, mekkora a szakadék közöttünk...?
Áthidalható?

Azt hiszem, elengedem a korkérdést. A lélek a lényeg, aki megszületett az adott életkorú testbe.
Tanít az elfogadásra, türelemre. És még majd meglátjuk, mi mindenre...

Kaleo - Save yourself


Csak kicsit messze van...

De Győr izgalmas városnak hangzik a leírások alapján... :D

Úgy döntöttem,  ez lesz a csúcsdöntésem jutalma. Egy hosszú, és tartalmas nap Győrben... :)
Lejárom a lábam, olvasok a helyről, satöbbi.

Müller részben téved - szerintem.
A boldogtalan ember az élmények és érzések hiányától boldogtalan. Ha "vásárol, utazik" - és közben jelen van (vagyis olyasmire költ, ami számára valóban pozitív élményeket ad), ha az időt, amit pl. utazással tölt, arra használja, hogy megélje, hogy valóban "ott legyen", ha minőségi időt tölt el ezzel (és önmagával közben) - akkor boldogul. Boldogabbá válik.
Közelebb juthat ezáltal a világ, az élet, a létezés megértéséhez, a megértés pedig segít elfogadni, feldolgozni, "jól látni" - mindezek pedig elvezetnek a boldogsághoz.

Miért élünk?

Hogy megértsük és elfogadjuk a létezésünk. "A helyünk a Mindenség kebelén."
Mert ha megszabadulunk az egónk uralmától, ha elengedjük az örökös ellenkezésünk, ha megtapasztaljuk az "együtt-működés" élményét, elfogadjuk a Mindenségbe való visszatérés gondolatát (vö. Isten, halál), akkor megéljük azt, amit valaki flow-nak fogalmazott. Akkor áramlásba kerülünk, egy-ségbe a világgal magunk körül.
És ez boldogít. Olyan, mint mikor gyermekként újra átölelhettük édesanyánkat.

Ez az én megértésem jelenleg.


Szóval elmegyek Győrbe egy napra, és jelen leszek a pillanatokban. És figyelek.
És még talán idegenvezetőm is kerül ehhez az úthoz...
Egy csinos idegenvezető... :D ;)

Pillanatok

Egyedül vagyok.
Letiltott fb-n is. Bár a cuccai egy része még mindig itt vannak.

Azzal vádolt, hogy sosem szerettem...

Annyi érintés, annyi szép szó, annyi idő, annyi ...

Semmit sem érzett ezekből...

Azt hittem, ...

Azt hittem, mindenható vagyok.

Hiányzik.

Most méé'...???

Néha jó volna csak úgy visszakérdezni a Jóistentől, hogy - "Uram, most ezt... méé'...??"

Ő lát engem, és tudja, hogy jó szándék vezetett és vezet ma is.

Mégis gyűlöl, mégis árt nekem az, akit szeretni próbáltam.

Hogyan fajulhat idáig valami...?


A tehetetlenség...

Ez közös momentum vele és a munkatársammal...
Ezért kaptam volna...?

Hogy megtanuljam kezelni, ha tehetetlen vagyok...?

Nem tudom kezelni. Idegesít, feldühít, frusztrál.
Lealacsonyít. Ordítok, minthogyha várhatnám, hogy akkor majd "meghallja", amit mondani akarok.

Pedig nem. Nem hallja.

Arra is felhívta a figyelmem, hogy milyen gigantikus távolságok lehetnek a valóságaink között...

Vajon elronthatjuk...?
Elvállaltunk egy szerepet egymás életében odafönn...

Mind ilyen fos szerepet vállaltunk...?

(Hangulat: Szabó Balázs Bandája - Apám a vadludakkal)

Amikor meglátom a lányt, és csodálom a hosszú haját, a csípőjét, a fenekét...
Akkor még nem tudom, hogy a szerepem szerint egyszer gyűlölni fog...

Hogy talán elveszem, aztán éveken keresztül csak bánatot szerzünk egymásnak...

Elveszem, és onnantól, mint egy börtönből pislogok kifelé, és azon tűnődöm, hibáztam-e...


Persze...
"Nincs jó, vagy rossz döntés... Csak döntés van."

Visszfények

Au...

Érdekes érzés látni a volt barátnőm boldogságát. Nem voltunk jó csapat, és nem mondom, hogy "bárcsak visszacsinálhatnánk..."

Mégis, a képeiket látva valamit éreztem.
Nem tudom.

Lehet, hogy irigy vagyok...?

Vajon mennyit sikerült változnom azóta?
Akkor nem ment, ma menne-e...?


Fura érzés.
Jó képek. :)

Remélem, ezúttal sikerül. Nekik.

És - legközelebb - nekem is. :D ;)

Nézőpontok

Furcsa érzés elszakadni a talajtól.
Megváltoztatni a perspektívát, elengedni a megszokottat.

Ilyen számomra (f)elismerni, hogy mire vagyok képes. Elismerni, hogyha jól csináltam.

Ma egy fiatal pár jött hozzám. Egy kedves barátjuk ajánlására jöttek - "mert ő is a semmiből indult, és hónapokon belül letettetek valamit az asztalra... Fényéveket lépett előre..."

Jó eredmény...?
Az. Persze, nincs még vége a sztorinak - sőt! Eléggé pengeélen táncolunk, kell a kitartás a folytatáshoz.

De megcsináltuk.

Ahogy megcsináltuk csak az idén már sokadjára.

Otthonok jönnek létre, ködös-káoszos helyzetek tisztulnak le, kilátástalanságból indulunk szilárd talajon, megfogható jövőképek felé...

Anno, a cégem névválasztása egy hajszálon múlt. Egy "jobban csengő", angolos nevet akartunk bejegyezni - de foglalt volt. Gyorsan kellett egy másik név - így, mintegy "másodikként" jött elő a végleges...

Azóta - "nomen est omen"...



Köszönöm Uram, hogy képes lehetek minderre! És kérlek, hogy áldj meg kellő alázattal, kitartással, és bölcsességgel, hogy önzetlen tudjak maradni, hogy megcselekedhessem, amit Te bízol reám, adhassak még reményt, bizakodást, hitet, mutathassak járható utat minél többeknek!
Segíts, hogy erős harcosod maradhassak, és sokaknak segíthessek perspektívát váltani!

Jól kérj!

"Kérj, és megadatik..."

De jól kérj ám, MERT MEGADATIK...!!!



Vicces, hogy az elmúlt - lassan 11 év után még mindig meg-meg kell álljak, hogy azon gondolkodjak, "jól kértem-e"...
Persze - lehet, hogy valójában csak idáig juthatunk. Tudatosabbá válunk, és egyre kevesebb idő kell, hogy eljussunk az "önvizsgálatig".

Az én kérésem, amely most "vizsgálatra szorul", a párkapcsolat témaköre.
Egyedül voltam - most van mellettem egy lány.
Hiányzott az életemből a női energia - most élvezhetem a jelenlétét. Érinthetem, csókolhatom, megélhetünk közös élményeket.
Egyszerűségre vágytam - "valami nem-komolyra".

És most itt ez a lány, aki még csak "lány", és nem "nő". Még - 28 éve ellenére is így érzem - nem igazán nőtt fel.
Ebből kifolyólag kérdéses, hogy mennyire szabad hosszútávon gondolkodnom, terveznem Vele.

Persze, jó embernek ismertem meg, megérdemelné. Vágyik is rá, hogy valakinek végre tényleg Ő kelljen...

És jön az első, "na de".
Ha nem-komolyat kértem, miért akarom komolyként kezelni?

Lehet, hogy igazából mégiscsak komolyra vágytam?
Olyanra, akivel családom lehet?

Akkor ezt a kérést megint elszúrtam...

Bizonytalan, nem akar gyereket, nem hisz magában, sem másban, ebből kifolyólag csak vergődik.
Legalábbis egyedül.

Reméltem, hogy ha mellé állok, akkor tudok annyi stabilitást adni Neki, hogy el tudjon indulni. Hogy el tudja engedni a félelmeit, és fejlődjön. Az önbizalma, a hite, stb.




A kérdés, amit újra kell értékelnem, hogy "van-e időm még", amit Neki adhatok?
36 vagyok. Ha ma születne a lányom, kb. hatvan lennék, mire kirepül.
Adhatok-e két évet Neki?

Mármint - azt teszek, amit akarok, de...

Kicsit félek is. Az érzelmi oldaltól.
Mások szerint olyan pszichológiai állapottal él (egyfajta tudatzavarként írja le a szakirodalom), amiben jellemzőek a kőkemény érzelmi játszmák.
Én pedig utálom a játszmákat. Már öt éve is "öregnek" éreztem magam hozzájuk...
Épp ezért kértem, valami "nem-komolyat".




Ugyanakkor ugyebár, nem hiszek a véletlenekben. Mármint, hogy véletlenek.

Azaz okkal találkoztunk. Ám hogy mi ez az ok...?

Nemet kellett volna tudjak mondani Neki? Ez volt a teszt, hogy megtanultam-e kellően védeni önmagam?


Azon is elgondolkodtatott, hogy milyen nőket választunk(-ok).

Ha erős, független nőt - akkor nyomás van rajtam, hogy férfi legyek őmellette is. ("Légy erősebb, jobb, stb.")
Ez stresszel jár. Megfelelési kényszerrel.

Ha elesett, "gyenge nőt" választasz, őmellette könnyebb elérni ezt a szerepet.
Nincs akkora stressz.

Viszont, míg egy erős nő Társad lehet, egy gyenge nőt Te istápolsz, Te erőlködsz őérte is. ("Helyette is.")


Miért választottam eddig "gyenge nőket"?

Így alakult?
Vagy ebben volt valami tudat alatti tudatosság?
Gyávaságból? Kisebbrendűségi komplexusból?
A megmentő-szindrómám hatása volt ez is...?


Vágyom a nőre, aki a Társam volna - aki mellett én is megpihenhetek -, de nem merem őt választani...?


Családot akarok.

...??!

Mondok én ilyet?!

Én ilyet mondok...?

Büdös pelenkákkal, meg kialvatlansággal, kupis lakással és anyává váló nővel? (Szerepváltás, amiben megint veszteséget szenved a női energiaigényem, bizonyos szempontból.)


Vagy csak a gyerekvállalás végre számomra is a révbe érést jelentené? Annak egyfajta indikátora volna?




...


38 leszek, hogyha adok két évet.

"Családalapítás negyvenévesen."
Könyvcím-szagú gondolat.


És közben a kockázat, hogy ha Ő teherbe esik... Akkor mi lesz? Nem akar gyereket, de ez abban a pillanatban megváltozhat. Ugyanakkor félek, hogy tudna-e jó anya lenni... (A mintája egy kalap szar...)
Mármint, hogy szeretne jó anya lenni, az biztos, és törekedne is, hogy mindent megtegyen, de... Hogy a múltja, a sebei nem nyomnák-e rá a bélyegüket az anyaságára is...

Vagy ez hülyeség, hiszen mindannyian a sebeinkkel együtt vagyunk azok, akik vagyunk...? Én sem vagyok kivétel...

Ez a két év esélyt adhat Neki, hogy talpra álljon. Hogy meglépje, amit meg kell - lezárjon, elengedjen, befejezzen dolgokat. És jobb helyzetből folytathassa. Vagy velem, vagy mással, de - jobb helyzetből.

Én pedig...?
Nekem az a dolgom, hogy ezt a két évet a lehető legjobban a magam hasznára fordítsam.
Mind spirituális fejlődés szempontjából, mind az anyagi síkon.
Hogy amikor lejár ez az idő, "alkalmas legyek". Azaz alkalmasnak is higgyem magam.
Akár Vele, akár bárki mással.

Vagyis ez a két év már nem szociális jótékonyság. Már ebben is benne van az én-védelem.
Ez is tudatos választás. Törekvés, hogy a legjobbat hozzam ki abból, amit az Élet hoz.


...

Senga szerint türelmetlen vagyok.
És én csak az elvárásaimmal tudok dolgozni - ő pedig magával.

Ezt én úgy értem, hogy csak időt adhatok, és önmagam. A többi Rajta múlik - rajtam a türelem...


...


Böjte Csaba testvér levele - hozzám is...

Áldozataink

Még valami eszembe jutott.

A nőiségüket "föláldozó" karrierista-önellátó nőkről.

Azok a nők, akik mást áldoznak fel.

Akik megőrzik a nőiségüket. A nőiességüket. Akikben harmónia van, báj.

Akik családanyák és feleségek lesznek, és a család "oltárán" feláldozzák a boldogságukat, az álmaikat...

Mert a választottjuk nem, vagy nem eléggé partner. Mert a választottjuk nem, vagy nem eléggé fölnőtt.
Mert a választottjuk beijed, lusta, ostoba.
Mert a választottjukat nem tanította meg senki férjnek és apának lenni.
Sem.


Bizonyos vagyok benne, hogy ez nem újkeletű felismerés.

Miért van, hogy az intézményesített nevelésben (iskola) még sincs sehol ilyen tárgy?
Szociológia címszó alatt futhatna...

Miért jó, ha lelki nyomorékokat termelünk?

Azon túl, hogy a kutatások szerint a szomorú ember többet fogyaszt...

Szerepeink

Újabb "vihar egy pohár vízben".
Ezúttal egy lelkileg tönkrezúzott gyerek - huszonnyolc éves testben.

Elgondolkodtam, hogy a megmentő-szindróma, vagy valóban a "sorsom" hoz össze ilyen emberekkel...?

Vajon azért küldött a Jóisten, hogy talpra állítsak embereket...?
Vagy egyszerűen beteg vagyok - egy mazochista, aki szeret szenvedni?

Csinos, értelmes - és borderline-os. Szerinte és az orvosai szerint.
Én ebben nem vagyok biztos. Elképzelhetőnek tartom, hogy tudat alatt kialakított védelmi reflex a stressz és a feszültség levezetésére.
Mert a szocializációja kisiklott, és nem tanult meg alapfunkciókat. Ezért sorozatos kudarcok érték-érik, amik bizonytalanságot, erősen negatív énképet okoznak, mindez pedig mindennapi stresszt.

Szeretni való lény lakik benne.

Mégis - a szélsőséges kiborulásait nagyon nehéz elviselni.
Elgondolkodtat, miért nem választok "normális" lányt. Mármint - nem csak ő gondolkodtat el, hiszen... Egyikünk sem "normális".
De...
Hogy valami egyszerűbbet...? Mért nem választok egy átlagos lányt, akivel csapat lehetünk?

Talán egyszer leszünk Vele is...

Most mindenesetre nem tudok építeni rá, mert nem tudom, hogy jövőhéten még együtt leszünk-e, akkor sem, ha most minden happy.
Plusz másfél hónap volt az elmúlt félévben, amióta ismerem, a leghosszabb idő, amit egy melóhelyen eltöltött.

Állandóságra vágyik. És tesz is érte, ahogy tőle telik.
Mégis. Mégse.

Emiatt jutottam el ahhoz a kérdéshez, amit meg akartam örökíteni magamnak.

Hogy vajon a férfi-nő evolúció tényleg úgy alakult, hogy a nők alapból nem képesek az önellátásra...?
És csak a civilizáció termelte ki, hogy olyan változásokat lépjenek meg, amivel az önellátásra képessé váltak, ugyanakkor elvesztik általa a nőiségük egy darabját? (A férfi-nő kapcsolatban nehezebben boldogulnak az emancipált nők - amennyire látom-hallom.)

Fogadjam el a szerepet, hogy nem egy csapat 50%-ának kell lennem, hanem 100%-ban önállóan képessé kell válnom egy élet, egy család finanszírozására, és aki ebben emberileg társam lesz, "majd hozzátesz valamennyit"...?

Vagy ez a női nem soraiban fejlődött "élősködés" eredménye...? Hogy annyit találkozom mostanában ezzel (amikor elvárás, hogy a pasi hozza az egzisztenciát - az az én megértésem szerint élősködés), hogy kezdem ezt "normálisnak" elfogadni...?

Vagy mindez - hogy 50%-a akarok lenni egy társkapcsolatnak - csak annak tudható be, hogy pont a női egyenjogúsági mozgalmak fénykorában születtem és szocializálódtam...?

Ez okozza a nehézséget számomra? Hogy tudat alatt abba nőttem bele, hogy majd 50%-nak kell lennem - és ez a valóságban, a női nem elvárásai szerint kevés...?



Welcome.

Terapeutával, vagy baráttal beszélgetve talán gyorsabb volna.
Vagy, ha egyszerűen csak megint több időt szentelnék a lelassulásnak.

De az utóbbi időben felemészti a kapacitásaimat, hogy 50-ről 100%-ra növekedjem...


Azt hiszem, kitűzöm célként, hogy megtermeljem egy család önfenntartásának 100%-át - és a nő hozza azt a többletet, amiből lehet menni szórakozni.
Így akkor az is megvan, hogy nem mindent én teszek a segge alá, és az is, hogy nem mondhatja, hogy nem tettem meg mindent...

Ön becsül. És?

Nos. Gyorsjelentés.

Miközben mentorom az önbecsülésem fejlesztéséről, és az önmagamba vetett hitről beszél és erre emlékeztet, "baráti" vonalról megkapom, hogy egy agresszív szemétláda vagyok.

Fasza!
Jelszavam az önbecsülés!


Igazán zsír dolog, hogy megteszel mindent, amit tudsz - a legértékesebből adsz, amid van (idő), majd megkapod, hogy szar vagy, mert nem csinálod elég jól...

Hát köszi.
Mindenesetre.

A Tizedik Év - avagy "Hinni akarok..."

Idén 10. éve dolgozom a cégemnél.
A munkatársaim jófejek, a főnököm megértő. Sokszor csinálunk közös civil programokat is - inkább vagyunk barátok már, mint egyszerűen munkatársak.
A munkám elsősorban szellemi munka, másodsorban adminisztratív. Szeretem csinálni, mert a szellemi része kreativitást igényel, és mert értelmes, kedves emberekkel hoz össze, mint ügyfelekkel. Közülük is több barátom került már ki.Szeretem azért is, mert hosszútávon is van értelme. Mármint, lehetőséget ad olyan pozitív hatást gyakorolni emberek, családok életére, amit talán csak az orvosok tudnak. Vagy talán a jó tanárok még.
Szeretem azért is, mert olyan tudást sajátíthattam el, amit sehol másutt. Egyszerre tanulhatok kommunikációs vonalon, fejleszthetem a tárgyalástechnikai készségemet, és képezhetem magam szakismeretekben.
A munkaköröm összetett. Egyszerre vagyok egyszerű munkatárs és középvezető, alkalmazott és vállalkozó, megbízott és tulajdonos is.
Adminisztrációs feladatok mellett tárgyalásokat vezetek, új ügyfeleket szerzek a cégemnek azáltal, hogy önmagamat adom, tréningeket szervezek és néha tartok is már, hogy amit tudok, megosszam a "fiatalabb" munkatársakkal.
Van egy álmom, és a cégem lehetőséget ad rá, hogy megvalósítsam azt. Szabadon dolgozhatok, a munkámba nem szólnak bele. Kiteljesedhetem.
Ma elég erős kontrasztot kaptam reggel.
Korán keltem, korán indultam munkába. Korábban, mint szoktam - úgy 3 órával.
Együtt a többiekkel. A többiekkel, akik minden reggel ekkor indulnak. Minden reggel felkelnek, felöltöznek, kijönnek a reggeli szürkületbe, a hidegbe, és elindulnak munkába. Rat Racing - mondja az angol (nemrég volt szerencsém R.T. Kiyosaki Cashflow oktatójátékával játszani) - mi csak "mókuskeréknek" hívjuk.

Elnéztem a reggeli tömeget. Sok-sok ember, akik elindulnak, hogy beálljanak egy pultba, beüljenek egy utcai bódéba, felvegyék a munkaruhát, és odaálljanak a gép mellé, vagy rendet rakjanak mások után, felsöpörjék a folyosót, felvegyék a rendelést... És a következő 8-10-12 órát kemény munkával töltsék.
Felkeltem, korán, és elindultam, együtt velük.
Engem az iroda várt. Ma idebenn reggelizem. Főzök egy kávét. Nem lépek be a fészbukra, mert elvinné egy csomó időm. Délelőtt valamikor beugrom egyik ügyfelünk ügyét intézni a bankba, aztán feldolgozom a másik ügyfelünktől kapott infókat, és stratégiát készítek számára a következő évekre.
De előbb még leírom ezt az élményt.
Ahogy bejöttem a hidegről a melegbe - az iroda még üres, én vagyok az első. Rutinszerűen melegítem a tejet a kávéhoz, sajtkrémes szendvicset készítek, és közben ez jár a fejemben.
Tíz éve dolgozom a cégnél, és ilyen a reggel nekem. (Jó, adjunk hozzá 2-3 órát, de...)
Míg sokan már a munkájuk fölé görnyednek.

Mindannyian választunk.
Én azt választottam, hogy hinni fogok magamban. Hinni fogok az álmomban, hinni fogok egy jobbá tehető világban, hinni fogok az emberekben. Hinni a munkatársaimban, hinni a vezetőimben, hinni abban, hogy "Isten szeret Téged!"...

Az élet nem habos torta, Pelikán elvtárs! Az Út nem mindig könnyű. Nekem sem.
Ám mi választhatjuk meg az irányt, amerre tartunk.
Mi választhatjuk meg az életet, amit élünk.
Mi választhatjuk meg a hatást, amit gyakorlunk magunkra és a környezetünkre.

Tür-elem

Türelem.


Sosem hittem, hogy gondom volna a türelemmel.

Most sorban hozza az élet a példákat, hogy bizony, nem vagyok (elég) türelmes.


Nem is volna ezzel baj.
Csakhogy baromira nem is akarok türelmesebb lenni. Mármint...
Nincs meg az érzés. Hogy én akarok türelmesebb lenni.

Úgy érzem, hogy az emberek csesszék meg, és vegyék már fel a fordulatszámot.
Hadd ne nekem kelljen mindig várnom mindenkire...

Valahol persze érzem, hogy ez pökhendi, suttyó hozzáállás.



Sok konfliktusom adódik a türelmetlenségből mostanában.
A munkatársammal, Katával, a lánnyal, aki a "barátnőm" - vagyis lehetne az is...


Öregszem...?

Egyszerűen nehezemre esik - pontosabban nem megy - észrevenni, mikor valaki nem azért mond valamit, mert úgy gondolja, hanem csak mert stresszel, vagy indulatos, stb.

Mindent készpénznek veszek, és úgy értem, ahogy mondja.
Persze normális esetben azért mondunk valamit, mert úgy is gondoljuk - nem...?

Na hát az emberek nem. Nem azért mondják, vagyis nem normálisak.

Mindig mondtam, hogy itt mindenki hülye, csak én vagyok helikopter...

Szeret, nem szeret...

Szeret.

Vagy nem szeret?

De, szeret.

Ezt mondja.

Furcsa.

Rég mondták.

Brrr...


A szakmai blogom cimkefelhője alapján a legtöbbet felelősséghez kapcsolódóan írok. Vagyis a felelősség a legerősebb értékem a szakmai szerepemben.

Itt is az első gondolatom volt, hogy ha szeretnek, felelős vagyok érte.
Aztán arra gondoltam - "Állj már meg, Palkó! Hogy a fenébe lennél te felelős azért, hogy valaki más szeret...!?"


Furcsa érzés.

Leckéim - Tőled. (Alzát, mosoly, kedvesség, szeretet, jóság.)

Szelíd pofonok.

Mindig telibe találnak.

Sosem lehetek elég hálás Neked. Érted.
Érted is.

Mindenért...

"Ma mindenkivel kedves vagyok. Ha törik - ha szakad."