Hit, hivatás - hinyje...!

Érdekes "kritikát" kaptam tegnap Ágotától, aki amúgy értelmes és kedves nő, friss házas, és lelkész.

Mesélte az élményeit a gimis osztálytalálkozójáról, aminek a summázata az volt, hogy azok, akik nem voltak hívők / aktív hívők az osztályából talán felmutathatnak szakmai sikereket, de a magánéletük csőd. Se egy értelmes kapcsolat, se gyerek, se semmi...

(Régen őt tartották csodabogárnak a hite miatt.)



:D

Persze, tudom. Kritika akkor, ha annak akarom felfogni, ha "magamra veszem".



Sanyival, a munkatársunkkal is érdekes "beszélgetésünk" volt, aki pedig közölte, hogy az Istennel való kapcsolatom aligha "90%-os"...

(Felmerült, hogy mi motivál a közösség programjain való részvételre - és én bátorkodtam megfogalmazni, hogy úgy érzem, "elég közel vagyok Istenhez", míg az elhívásom terén sokkal több fejlődni- és tennivalóm van, ezért az anno a gyülekezetben tervezett szemléletformálás-projekt az elsődleges indokom. (Túl azon, hogy szeretem a közösséget, és feltöltenek az alkalmak, mikor összeülünk együtt gondolkodni Isten tanításairól.))



Érdekes pszichológiai "probléma", hogy egyre erősödőnek érzem az elhívásom. Ami hordozza a kockázatot a "munka/magánélet" egyensúlya vonatkozásában.

Miközben a vezérigazgatónk - maga is családanya - épp arról beszélt egy vállalati képzésen, hogy mikor azt hisszük, a maximumot nyújtjuk, jön a gyerek, és rádöbbenünk, hogy "van még néhány plusz kezünk"...


Vajon ez az "erősödés"-érzés valóban pozitív erősödés, vagy "csak" felborul az egyensúlyom?
Menekülés a kevésbé eredményes területekről...?


Újdonsül coach barátném pedig emlékeztet rá, hogy érzelmileg nem kell mindent (és mindenkit) "beengedni".

Fontos gondolat, szükségem is volt az emlékeztetésre, "de"...

Vajon nem az különböztet-e meg az elridegült jelen emberétől, hogy bennem igenis többek felé van érzelmi reakció, felelősségérzet...?

Ha ezt - önvédelemből tompítom - nem simulok-e bele az átlagba...?

Nem csak visszasüllyedek oda?



Ilyenek kavarognak bennem éppen. :)

Szép álmokat! ;)

Paranormális tevékenység? - Gyermekvállalás

Érdekes vitába keveredtünk nemrég.

A gyerekvállalás témájában.


Arról, hogy a nők számára ez társadalmi "kényszer" (volt-e, az-e), vagy a legelemibb szerepük.

Én vallom, hogy ha élő lényekkel kapcsolatban akarunk megállapításokat tenni, akkor érdemes körülnézni az élővilágban. Ha már elfogadjuk, hogy létezik egyed- és törzsfejlődés.

(Ja - igen, mi elfogadjuk. :P )


Szóval aligha lehet arról beszélni, hogy a gyerekvállalás társadalmi kényszer - hiszen minden élőlény fajfenntartásra törekszik. Vagyis ez egy biológiai alapprogram.

Az, hogy a társadalmunkban a nőket anyaként magukra hagyjuk (apaként, férfiként, munkáltatóként, államigazgatási hivatalnokként, stb.), és ezért a nők egyre jelentősebb része nem érzi vállalhatónak ezt az életutat...

Az következmény.

Mindig voltak (evolúciós léptékben "mindig") gyermektelen nők, ám ez aligha volt részükről örömteli választás. (vö. meddőség pszichológiája)

Ez ugyanakkor a társadalom szintjén ezrelékes nagyságrend volt.
És - ez a privát véleményem - ha bármelyik nőnek megadnánk az ideális társat és az anyagi biztonságot, és erre garanciát kapnának (akkor is megmarad, ha a szülés után nem lesz a tested ugyanolyan, mint előtte), aligha volna olyan, aki így is a gyermektelenséget választaná.

Hiszen minden érv, amit felhozhatnak, ami miatt nem akarják - valójában a társadalmi- és szociális kirekesztettség, kirekesztődésre vezethető vissza.

"Ha gyereket vállalsz...

• le kell mondanod a karrierről,
• kiesel a szakmai életből, a tudásod elavul, mire visszajössz,
• minden pasi disznó, és ott fog hagyni egyedül a gyerekkel,
• dagadt maradsz, a bőröd tönkremegy, nem kellesz majd a párodnak (senkinek),
• nem lesz hova visszamenned dolgozni,
• ha egyedül maradsz, anyagilag és szellemileg is belerokkansz, 
• nem lennél jó anya,
• úristen, mi'csinálnál, ha...
• stb.

Mindezek sehol sem  volnának, ha...

• a társadalmunk megbecsülné az anyákat - négy-hat órás munkahelyekkel,
• a fiaink (és leányaink) erkölcstan helyett (pl.) alapvető pszichológiai- és szociális ismereteket tanulnának (társas kapcsolatok, kölcsönös tisztelet, kommunikáció a párkapcsolatban, etikett, figyelmesség, stb.),
• ha a leányaink (és fiaink) kapnának ismereteket a gyereknevelésről (gyakorlati alapok az etetéstől a pelenkázáson át a leggyakoribb betegségekig, és az alapvető neveléselméletig, gyermekpszichológiáig),
• ha a férfitársadalom felelősségre neveléséért gyermekkortól kezdve felelősséget vállalnánk, ide értve a szűkebb társaságból való kiközösítését mindazoknak, akik nem zabolázzák meg az ösztöneiket (vagyis nem teljesítik a homo sapiens kategória minimumait),
• ha úgy összességében komolyan vennénk a tényt, hogy állítólag mi vagyunk "az Értelmes Élet a Földön".

Persze, bizonyára tévedek.
Én már csak ilyen vagyok.

Családpolitika