Év-fordulón

Sound



Méltatlanul elhanyagoltam az írást az utóbbi időben...


"2014 az elengedés éve lesz" - mondta a horoszkópom tavaly.

És valóban.


Akit szeretni akartam - elengedtem.

Akit szerettem - elengedem.



Elengedem velük a tévedéseim egy részét is.

Kitárom az ablakom. Egy dús, smaragdzöld hegyoldalra néz, a Nap betűz rajta, a levegő üde.

Úgy, ahogyan én szeretném.




"Amit, vagy Akit az Élet Neked szán, az megtalálja a Hozzád vezető utat."




Hiszel az "égiekben"...? :)

Én észrevettem már "érdekes" dolgokat, ezért hiszem, hogy kapunk "üzeneteket". :)


Úgy hiszem, ezt sem véletlenül ma kaptam.


Évekkel ezelőtt megszületett egy gondolat a fejemben, hogy veszek egy robogót, és akkor rövidebb időt vesz el a közlekedés az életemből, a munkaidőmből. Persze ez akkor még csak álom volt, nem faragtam célt belőle. Ám idén  - néhány hete mégis megtalált egy hirdetés.

Tegnap pedig elhoztam.

Mondják, ha valamit akarunk-kérünk az Univerzumtól, Isten előbb próbára tesz, hogy valóban akarjuk-e.

Most is tapasztaltam, hogy ez mennyire igaz - kemény döntéseket kellett hoznom, de kitartottam, és tegnap begördült az életembe "az én kis világos mogyorószínű Vinóm"... :)


"Megtalálta a hozzám vezető utat."



"Apró" jel a Mindenségtől, hogy amit el szeretnék érni, amit meg akarok valósítani - az az enyém lesz, ha igazán akarom.



2014 pozitív mérlegéhez tartoznak még az első vezetői tapasztalataim is.

Pozitív visszajelzések ügyfeleimtől, sok százezer forint, amit az ügyfeleknek sikerült megkeresnem.

Egy brüsszeli, és egy egri út.

Egy macska, akit megszerethettem - akivel magamtól sosem találkozhattam volna.

Bizonyság magamtól, magam előtt, a bennem rejlő képességekről, lehetőségekről.

A vízióm, amelynek hála többre fogom vinni, mint valaha hittem - amely révén többet fogok megvalósítani a hajdani álmaimból, mint valaha remélni mertem.





Egy halvány, csak körvonalaiban élő szerelem. :)


Előrelépések a tudatosság felé vezető úton.

Egy vezetői tréningsorozat, amely rengeteget tanít.




Veszteséglista...?

Újabb néhány illúzió.


Nem sajnálom. :)



"2014...?

Megérte! ;) :D"

Látomás

Veled



Részint Istent, részint Téged hallak ebben a dalban...


Érdekes benyomásom volt ma - láttam a jövőt.

Legalábbis egy lehetséges jövőt kristálytisztán láttam.


Egy életet, amelyben Társak vagyunk.

Megsértődsz...?

"Rosszul teszed, ha megsértődsz, amikor megtudod, hogy a hátad mögött becsmérelnek. Ha negatívan fogadsz bármi effélét, te magad rombolod le a lelki békédet. Az ember maga felel magáért, a fájdalmaiért. A sértéseket úgy kell tudomásul venni, mint a szellőt, amely elleng mögöttünk. Másképpen szólva, félre kell söpörni az emberek durvaságait. Hogy érzünk-e fájdalmat, szenvedést bizonyos helyzetekben, ez leginkább attól függ, miképpen viszonyulunk az adott körülményekhez. Sokat számít, hogy nem vagyunk-e túl érzékenyek, nem vesszük-e túl komolyan a dolgokat."




Tendzin Gjaco, a XIV. Dalai Láma

...Szabad Jövő Felé...

Sem emlék, sem varázslat...


"...De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyű léptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör..."

Kontraszt-OK?

Hangulatom


Indulás előtt-helyett itt bambulok a gép előtt. Hallgatom ezt a zenét, ezt a hangulatot, és képek sorjáznak a szemem előtt.

A Karácsony, a Tél hangulatát emlegető adományozásra, adakozásra felhívó sorok és képek idézik, hogy bizony, odakint kezd hideg lenni.

Felidézik vidéki emlékeim, gyerekkoromból, a bűntudatomat is megbirizgálják, hiszen tudom, hogy sokkal-sokkal többet kéne tennem. A rokonaimért is, és általában az emberekért is.

Bambulok tehát az egymás után sorjázó képekre a közösségi oldalon, és az alábbi - egymást követő - képeknél eldől, hogy ezt meg kell ragadnom...


 Van, aki ezt "posztolja":

http://hvg.hu/itthon/20141104_szegyenlos_szegenyseg_keregetes_plakat

Van, aki ezt...

Nem, nem vagyok kommunista.

Csak megütött...

"...Halál nélkül mennyit ér az Élet...?"

Újrakezdhetnénk...


Talán azt kéne.

Talán...



Talán Veled. ;) :P

Belle - avagy "soha még"...

Belle





Ide talán nem is kell több szó.


Az ágyon egy fiatal, fekete macska hever.

Puhasága, melegsége a Közelséget, a Szeretetet testesíti meg.


Ez a két dal és ez a zene valahogy... Mintha emlékeket idézne fel...


Az ölelés emlékét...

A közelségét...




Valakinek, aki ebben az életben soha meg nem ölelt még...

Szeml-Élet

Sound


Meredek időszak a mostani az életemben.

Változóban vagyok.


Felelősséget vállaltam.

Magamért, ügyfelekért, a munkámért - és nemrég új munkatársak képzésében is.

Persze magamért és a munkámért, az ügyfelek felé a vállalásom korábbi, ám talán most értékelődik át bennem, most strukturálódik át...

Mintha "belenőnék a felnőtt, a teljes, a valós szerepembe".


Ez részint a teljesítményem - az elvégzett munka - mennyiségében és hatékonyságában is meglátszik, részben fáradtságban is érzem, részben mint egy teljes belső átalakulásnak élem meg - mint mikor a hernyó felébred a gubóban, és a világra kapálózva csodálkozva tekint magára...


Kezd összeállni a fejemben a vízióm, saját magam szakmai- és emberi megítélése, a képességeim, a határaim újraértékelése, a hitem önmagamban, a szakmai elhívatásom megerősödése az előttem körvonalazódó út mind tisztább elemeivel...

A sok kis kusza, ezer darabban megálmodott részlet, a bizonytalanul kavargón megálmodott színek lassan kezdik megtalálni a helyüket; mind gyorsuló ütemben állnak össze egyetlen nagy egésszé, A Képpé, amilyennek az életem, a munkám, a világban elfoglalt helyem, és az előttem álló utat, és a megmászandó csúcsokat látni szeretném.


Kezdem látni azt a jövőt, amit meg szeretnék élni - Popper Péter szavaival, érzem, hogy most "vágyom meg" az eljövendőt.

És ez végre nem tudattalan, nem csapongó vágy - ez most tudatos cselekvéssel összekötött, egyre tisztuló vágyás - aktív cselekvés, "tevés".

Fejlődést érzek magamban és környezetemben is.


Érzem, hogy az energiáim teremtenek!


Harmóniát, súrlódást, feszültségeket - hatnak!

Hatást gyakorlok a környezetemre, amely hatás fejlődést, erjedést, érést eredményez...


Ezért születtem!

Ösztönözni, tükröt tartani, motiválni, cselekvésre serkenteni, felismerésre késztetni...



Alakítani a valóságon, alakítani a világon - az enyémen elsősorban, és mindazokén, akik nyitottak a fejlődésre, a változásra, a megbékélésre - önmagukkal, sérelmeikkel, a múlt tévedéseivel...

Utat mutatni, és példát - kitartásból, hitből, állhatatosságból, becsületből, erőből, elhívatásból...



Köszönöm mindazoknak, akiknek része van abban, hogy felébredhetek, kiteljesedhetek!


:)

Igéz-Ő, avagy hazavágyom...

Sounds



Álmok.


Kívülről jönnek-e, vagy belülről...?

Mélyen a bensőnkből, vagy épp az Ég magasából...?


Hangokkal, illatokkal, vagy csak képekkel...?


Mostanság csak az elalvás és ébredés-felkelés előtti időben van "elég csend" bennem.


Ahogy az alkonyati homály gomolyog fekvő testem körül.

Csend kívül, és belül.

Képek sorjáznak a szemem előtt, s e képeken mind gyakrabban tűnik fel az Ő arca...

Hívom Őt talán...?


Talán.


Ködös hegyoldal, zöld mező, hajnal, vagy alkony, üde szél, vagy bágyadt, őszi langymeleg...

Hívom Őt.


A lénye - a léte ad reményt...?

Otthon. Otthon érzem magam a közelében...


Hazavágyom.


(...)



Talán ezt a születést azért választottam, hogy megtanuljak várni...?

Rendületlenül, mint a szemlélődő sziklák, a hegyormok, vagy az erdők...?


Míg suhannak az évek, vagy évtizedek talán...?


Tudom, mert láttam, hogy eljön az a nap, mikor közelebb lesz mindenkinél.


Érezni, tudni - megnyugodni e tudásban, és várni...

Vagy csak önáltatás ez...?

Hiszen minden egyéb pedig arra mutat, hogy cselekedni kell - hogy amit szeretnénk, a miénk, ha nem vagyunk rest tenni érte...


S mit tehetek itt...?

Dúljam fel? Ziláljam össze az életét, hajítsak követ a barátságunk tavába...?




Mit is mondjak...?

Hogy "azt hiszem Te vagy, akiben látom mindazt, amire vágyom..."?


Hogy "oly sok helyen, oly sokszor és oly régóta kerestem már - s talán Benned megtaláltam, talán Te vagy a Válasz az életem Kérdésére..."?


Minden alkalommal őszinte hittel vágtam bele.

S most sem mondhatok mást, mint amit érzek...


De talán ez így van rendjén...


"Hiszen nincs más lehetőségünk, mint megpróbálni és legfeljebb tévedni..."






Milyen messze vagy, s mégis milyen közel...

Ő jöhet...

Ma, ahogy suhantam a Körúton, nézve az emberek arcait, bulizni induló, már mámorban lebegő társaságok ezernyi arcát, bevillant egy gondolat, ami megmosolyogtatott, és egyúttal felcsigázott szemlélődő magányomban:

"Sosem tudhatod, mikor, hol, és milyen arcban jön szembe veled Ő..."

Az az Ember, aki végül a Társad lesz...

Hogy először csak a lábaira figyelsz fel, ahogy előtted sétál, vagy a csípőjén akad meg a szemed...

Vagy épp szembe jön az utcán, és az álla vonalán, vagy a szemöldöke ívén feledkezel meg magadról...

Valószínűleg előbb érzed meg - összbenyomás szerint -, hogy Ő Az, mint hogy felismernéd a tekintetében a rég látott Lelket...




Mégis...


Már az első pillanatban is Ő Az...


Bármelyik Arc...
Bármelyik Vádli...

Bármelyik Csípő alakjában Ő jöhet feléd...

Tört-énelem

Hangulat



Olyan sok mindent elfelejtünk. Elfelejtünk érezni, odafigyelni az érzékeinkre...

Elfedi szemünk-szívünk a hétköznapok rohanó forgataga, ezernyi gond és gondolat.



Néha mégis át-átcsillan egy-egy szikra a szemünket-szívünket borító fátyolon.



Egy-egy rezdülés, mikor valamitől - magad sem tudod, mitől - megborzongat egy futó érzés, egy átsuhanó fél-emlék, inkább csak a zsigerek ködös emlékezete...

A Lélek számára mit sem számítanak az elsuhanó évek-évszázadok...
Pillanatok csupán, az örökkévalóság mellett.





Hajdankorok érzete kísért, libabőrös, törékeny borzongás csupán...


Ám vissza-vissza tér...

Egy esély...

Soundtrack

"Nekünk halandóknak sok gyengeségünk van… 

Félünk mindentől… 

Túl sok mindent érzünk, túl sok minden fáj, túl hamar meghalunk… 

Egyetlen esélyünk van: 

Szeretni.”

Harcosok, avagy csak kérni kell...

"Hangulatom jelenleg..."


Tudod, az utóbbi napokban zaklatott voltam. Leharcoltnak éreztem magam - tudtam, hogy mi a dolgom, de nem tudtam fókuszálni, és így nem haladtam vele...

Most...

Érzem az erőt...


Egyik kezdő munkatársam tartott tükröt hozzá.

Ugyanolyan nehézségekkel, korlátokkal küzd, mint valaha én...


Ez azért furcsa, mert érzékelteti, hogy én "valaha" küzdöttem ezekkel - vagyis hogy már tovább léptem, már tovább fejlődtem...


A vezetővé válás valójában az elmúlt években zajlott - nem most, nem azzal, hogy elindultam egy vezetői tréningen...

Az egész eddigi utam ide vezetett...

Minden egyes lépés, amit megtettem, minden egyes ütés, amit elszenvedtem, amit túléltem, ami után talpra álltam...


Igen, még mindig nehéz!

Még mindig meg kell erőltetnem magam, hogy megtegyek egy újabb lépést, hogy felkeljek egy újabb reggelen, hogy neki induljak egy újabb napnak, hogy tanuljak egy újabb hibából (ahelyett, hogy kudarcként értékelném)...


Nehezemre esik tudatosnak maradni arról, hogy engedjem történni a dolgokat...

Hogy rábízzam magam - Istenre, az őrangyalomra, az Univerzumra - kinek, hogy tetszik...



Ugyanakkor azt hiszem, megértettem:

Nem irányítanunk kell a történéseket.

Pontosabban nem a történéseket kell irányítanunk, hanem a saját cselekvéseinket, a saját döntéseinket...!


"Ha valamire vágysz, ha valamit kérsz a Mindenségtől, Isten először próbára tesz:

 "Valóban akarod...? Igazából...?"
 
És ha elég erős a vágyad, ha kitartó vagy és elszánt, és nem vagy rest megtenni mindent...

Akkor teljesíti a kívánságodat.
 
Ebben áll Isten szeretete. Mindent megad, amit csak kérsz - még ha nem is mindig úgy, ahogyan kérted."


Tudod, én gyerekkoromban szerettem volna megmenteni "a világot"...

Úgy az egészet.

Nagyjából az emberektől - a pusztításaiktól, a telhetetlenségüktől...


És lám, mit teszek ma...?

Igyekszem segíteni fejlődni embereknek - ha sikerrel járok, akkor az ő egész világukat változtatom meg pozitív irányban...

"Az egész világukat megmentem..."


És mitől mentem meg...? A félelmeiktől, a kishitűségüktől, a mohóságuktól...

:)



Idővel úgy gondoltam, hogy egyedül kevés vagyok "A Világ" megmentéséhez.

S most mégis egész világokat mentek...


"Kérjétek, s megadatik néktek..."








Bár mindig ennyire érezném, amit most...! :)

Esthajnal

Hangulat


Miért olyan...


Miért könnyű azokba beleszeretni, akik nagyon távol vannak...?

Talán ott kéne hagynom csapot-papot, és azt kiabálni, hogy "Téged választalak!"...? (Picachu... :P )


Hhhhh...


Beleborzongok...

"...még annyi mindent szeretnék adni..."

Hangulat


Téma




"„Ó, kedves halál! Jaj de jó, hogy végre jöttél!” – ujjongsz, megöleled, kézen fogod és gyorsan elsietsz vele, nehogy meggondolja magát, hiszen olyan régen vártál már rá! Vagy elkezdesz inkább alkudozni? „Gyere, játsszunk egy sakkpartit, vagy szkanderezzünk, és ha nyerek, akkor kapok még tíz évet! Oké?” – üzletelsz a halállal, mert még nagyon nem akarsz menni; agitálsz, érvelsz, ellenkezel. Aki felteszi magának a kérdést és őszintén felel rá, az pontos képet kap arról, hogy mennyire erős benne az életkedv – az élethez oly szükséges energia.
(...)
Nem szabad megengedni, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor az elrugaszkodás mellett döntünk, helyette fel kell kutatni a vágyat, azt a mély hajtóerőt, ami miatt élni akarunk..."

Olvastam már ezt a cikket korábban.

Ma reggel megint elém került, és rá kellett jönnöm, sok-sok évembe telt, míg rátaláltam "erre a vágyra"...

Az érzésre, hogy még többet tudok adni ennek a világnak a puszta létezésemnél, annál, hogy fogyasztom az oxigént.

Másként - hogy az elmúlt éveim azért nem hoztak igazi fejlődést, azért telt pangással, napról-napra létezéssel egyik év a másik után, mert nem volt meg ez a tudás. 

Nem volt meg ez a vágy, nem volt meg a hit abban, hogy van mit tennem - hogy tudok olyat adni, ami érték, amit "csak én" adhatok...

Ma pedig, ha jönne a Halál, és ideülne mellém, azt mondanám, 

"Várj még, hisz még annyi mindent szeretnék adni ennek a világnak...!"

Ma pedig évekre, sőt, talán évtizedekre szóló tervem van, ma pedig olyan csúcsokat látok magam előtt - megmászható, elérhető csúcsokat -, amelyek eddig nem tudom, merre járhattak... :)

Talán az út hossza lesz az igazi kihívás, ám ma már tudom, hogy nem csak találhatok társakat, de találnom is kell társakat, hogy célba érhessek.
Mert csak együtt érhetünk célt.

Lehet, hogy ez az egész világ csak illúzió!

Lehet.

Az én álmom, az én illúzióm akkor az, hogy itt teremtsek valami pluszt, ezt tegyem jobbá, álmodjam szebbé...! :)

Attitűd (101)

Mostanában a napjaimat a munka tölti ki.

Azon kevés alkalmakkor, amik rólam szólnak -  a reggeli futások, a meditáció, az imák, és a munkatársi beszélgetések, a vezetőképzők.

Ezek azok a pontjai az életemnek, amelyekben én "valóban én" vagyok.

Ahol nem kell egy határozott képnek, szerepnek megfelelnem.

Milyen furcsa, hogy ez így kívánkozik ki belőlem, hiszen nem gondolom, hogy szerepet játszom, és valahogy mégis.

Sem a munkatársaim, sem az ügyfeleim előtt nem lassulhatok le. Nem állhatok meg.

Hiszen vezetek. Évek óta igyekszem utat mutatni más embereknek, a tudásommal, a tapasztalataimmal szolgálni őket.

A kezdő munkatársaknak is utat mutatok, hogyan találják meg a helyüket egy számukra szokatlan, megengedő rendszerben, egy új életstílusban, egy új úton.
A személyiségfejlődés "rögös" útján. Hogyan legyenek magabiztosabbak, hogyan legyenek erősek, kitartóak, elfogadók, pozitívak...

Szabadok.


És tulajdonképpen ebben igyekszem segíteni az ügyfeleimnek is - áttételesen.


Szabaddá válni.

Szabaddá tenni a gyermekeiket - egy olyan jövő útjait nyitni meg előttük, amelyben olyan életet élhetnek, amilyet szeretnének -, megszabadulni a félelmek, a napról-napra-élés, az adósságok karmaiból.
A jövőnélküliség, a mindennapi robot kilátástalanságából.

Hogyan tegyenek tervezett lépéseket a gyarapodás és a szabadság felé.


S eközben megtanultam kezelni a bizalmatlanság, az előítéletek, a gyengeségek, az elutasítás, a pesszimizmus reakcióit.

Elviselni, feldolgozni a negatív hullámokat;
 a figyelmemet az életre, a pozitív oldalra, az eredményekre, a sikerekre fókuszálni.

Álmodni, megtervezni, és cselekedni a célokért.


Azt hiszem, ez a jó szó:

Cselekvővé váltam.


Van még hová fejlődnöm, ám azt hiszem, a sikerhez szükséges attitűd már megvan...

"...nem messzire..."

"...
- El mész...?
- Dehogy! Miért mennék?!
Az én utam nem messzire visz, hanem magasra..."

Élet-történet

Movie


Szeretem ezt a filmet.


Nem csak azért, mert a lányom látom viszont benne... :)


Talán, mert rámutat, hogy amit ezernyi tévedésként élünk meg, az maga az életünk története...


Nem tévutak, nem zsákutcák - hanem az ösvényünk kanyarulatai, zegzugos, lombok alatt bujkáló, vargabetűs futású, mégis egyenesen vezetett a Mába...



Szembe kell tudnunk nézni, be kell tudnunk vallani, ha épp nem vagyunk boldogok...

"- Hogy vagy?
- Jól, kösz."

Mindig ezt mondjuk.

Mikor mondtad, hogy "Kösz, boldog vagyok!"...?


Lássuk!

Az életem mely szakaszaiban voltam boldog...?


A szerelmet ne számítsuk ide! Túlzottan hormonbefolyásolt... :)


Szóval...

Boldog voltam valaha rég, Móni mellett. Az nem szerelem volt, hanem már szeretet. Volt helyem, volt utam, volt Társam.

Aztán boldog voltam a méhész-szakkoli megalapításakor. Volt célom, volt elhívatásom.

Majd boldog voltam a gekkós időkben, azután a salsa-sulis, fuertés időkben.

Bonyolult ez!

Nehezemre esik kiszűrni a szerelmes időszakokat, ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy a sokat-gályázós "célom-van-időszakokban" vajon nem épp a boldogtalanság miatt fókuszáltam inkább valamire, amire lehetett...?


Persze a legfontosabb kérdés mindig a ma...




Ma boldog vagyok...?


(A boldogság nem a hála, de nem is a hiánytalanság állapota...)

Vállalások

Hangulat



Vajon mi vonz a csúcs felé mindig...?

Mi az, ami a tekintetem messze-messze röpíti, felhők közé-felhők fölé...?

Ami miatt mindig a "leg-", mindig a "jobban" lebeg előttem...?



Mi ez az örök nyughatatlanság?


Mintha...



Mintha egy részem kómában lebegne - míg a másik, a tudatos részem őrjöngene a tenni akarástól, a győzni akarástól...



Egy hegycsúcs előttem az élet.


A teteje felhők közé vész, az oldala lankásan indul, majd mind meredekebben tör felfelé...


Kinézek az ablakon - bármelyik ablakon -, kinézek a jelenből, és látom magam előtt... Egyszerűen látom, tudom, érzem, hogy ez az élet nem akármilyen élet.
Hogy ebben az életben más vagyok, mint korábban. Több. Éberebb. Cselekvőbb.

Hogy nem nyugodhatok, hiszen az út, amelyet választottam, mielőtt nekiindultam volna, ez az út egyszerűen nem egy lankás fennsíkra, vagy elnyugvó völgybe vezet...


Ez az út a magasságról, a felemelkedésről szól.
Arról, hogyan jussunk egyetlen élet alatt teljesen új pozícióba, hogyan nyerjünk teljesen új szemléletet, hogyan nézzünk kezdetben felfelé a világra, s hogyan szemléljük végül letekintve rá...


Ilyen vagyok, ez vagyok én. Magam vagyok az út. S így le nem térhetek róla.

"Ez a sorsom."


Mindig elöl. Törni az utat, mutatni az utat...


Változást hozni, hinni töretlenül, kitartani mindeneken túl...

Romantikusnak, idealistának mondanak. És naivnak.
Hogy konok vagyok, tudom.


Ezek acéloznak meg.

A hitem erős.

S ez győzhetetlenné tesz.


Olyan szakmát választottam, amelyben sokak életére tudok pozitív befolyást gyakorolni. Tartósan, évtizedekre szóló pozitív hatást. Az újabb generációkat formálhatom emellett, hogy szabadon gondolkodó, szabad emberekké érjenek.
Ezáltal részt vállalok az eljövendő társadalmi rétegeinek formálásából.

Olyan munkahelyet találtam, ahol nincsenek határaim. Ahol szabadon fejlődhetek, és a törekvéseim egybecsengenek a vállalatéval, a munkatársakéval, a vezetőkével.
Lehetőségem nyílik egyes egyének formálására-fejlesztésére. Megmutatni, hogyan hozhatják ki magukból a legjobbat. Hogyan teremthetik meg ezáltal a legtöbbet. Hogyan építhetik fel a saját valóságukat.

És hogyan alakíthatják maguk körül a világot hasonlóképpen, mint én...

Így a hatásomat megtöbbszörözöm. És ami egy embernek hatalmas feladat volna, így válik megvalósíthatóvá az Egy Irányba Tartók révén...


Egy olyan nyugati rendszerben, amely az erősségekre épít, amely a pozitív motivációban hisz, amelyik mégis hazai, amely mégis elkötelezett a haza és a hazai emberek iránt.

A közös jövőnk, egy szabad jövő iránt...



Ez az én utam.

Egy út, amely az egyént elvezeti a saját kitűzött céljaihoz, önmaga legjobb részéhez, és közben olyan pozitív hatást fejt ki a társadalomra, amelyet talán fel sem mérhetünk a mából szemlélve...


Ez az én utam.


És sokak ismerik fel, hogy bizony az övék is...

Főemlős...

Hangulat



Napok óta várok egy választ egy érdekesnek tűnő embertől egy levélre. Illetve többre, mert míg vártam a választ az elsőre, még eszembe jutott ez-az...

A leveleimből elolvasott egyet-kettőt, kb. válaszolt 3x1 sorban rájuk, majd az utolsó kettőt napok óta megválaszolatlanul - sőt olvasatlanul hagyja.


Olvastam egyszer a csimpánzokról, hogy képtelenek elviselni, ha figyelmen kívül hagyják őket...

Megnyugtat a tapasztalás - mely szerint a főemlősök közé tartozom... :/



(Amúgy szerintem roppantul faragatlan dolog válaszra sem méltatni valakit, ha kérdez.... Tiszteletlen, és neveletlen dolog. Nem értem, hogy egyébként értelmesnek látszó emberek hogyan engedhetnek meg maguknak ilyen méltatlan viselkedést...)

A gyűlölet gyermekei

Soundtrack





Valaha, a korok hajnalán, mikor még az ösztöneink irányítottak, létezett egy törvény.



"Szemet szemért" - így emlegették.



"Bosszú" - így fogalmazták meg.


A gyűlölet törvénye volt.



Évszázadok peregtek, évezredek is talán.


Az ember fejlődött.

Talán.


"Homo sapiens".



Túléltük e törvény és az ösztön pusztítását.

De csak azért, mert gyorsabban szaporodtunk, mint ahogyan ezek irtani bírták a fajunk.



Vajon a szellemi fejlődésnek elérjük-e valaha azon magasságát, ahol nem csak felismerjük, de meg is éljük a gyűlölet, a bosszú hiábavalóságát?



Megéljük-e valaha a szeretet és az értelem győzelmét a szánalmas, ostoba, "embertelen" ösztönünk felett...?



Hogy gyermekeink a mieink legyenek...


Hogy éljenek, és építsenek - pusztítás és pusztulás helyett...


Hogy szeressenek gyűlölet helyett...





Hogy felnőtt Emberek legyenek - a gyűlölet gyermekei helyett...?

Ars poetica

Váci Mihály





Még nem elég


Nem elég megborzongni,

De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírjon el,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket ? tudni kell!
Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! ? Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.
Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell ? az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell ? az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég ? a Világért!
Több kell ? a nemzetért!
Nem elég ? a Hazáért!
Több kell most ? a népedért!
Nem elég ? Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!

Ébredések - sokadik rész

Megváltoztam.

Olvasva korábbi önmagam gondolatait, olyan éles különbséget érzek... Mintha más ember volnék...

"Eltűntek a rácsok". Persze még itt élek ebben a testben, de - mint a kisgyerek - arcomat a rácshoz nyomva nézek ki a vasrudak között, s így mintha nem is lennének... :)

Sőt. Talán mondhatom, hogy megbékéltem. Elfogadtam az életem. Nem börtönként, otthonként tekintek már e testre. És adományként erre az életre, mellyel megajándékozott Isten.

Az útra, amit bejárhatok, a leckékre, melyeket megtanulhatok, hogy fejlettebb lélekké válhassak.

Azt hiszem, "felnőttem" hozzá, hogy elfogadjam, minden külső személy mellékszereplő, s mint ilyen, jön és megy.
Még akkor is, ha olykor nem esik jól, hogyha mennek.

Bár... Azt is elfogadtam, hogy ki kell nyújtanunk a kezünket, ha akarunk valamit az Élettől...

Csak... Ezt még gyakorolnom kell.


Kicsit szokatlan még az élmény, hogy tudatossá váltam, és működni látom a szabad akaratot.

Hogy érzem, lehetőségem van alakítani az életem. Nem csak sodródni...


Furcsa ez, mint a részleges felébredés. Tudatos vagyok valamiről, de újra és újra "még jobban felébredek", és akkor olyan, mintha előtte még nem ébredtem volna fel teljesen. Szerintem érted.


Most a cselekvést választom. ;)

"Eleget élni..."

Soundtrack




Telt már el feletted úgy nap, hogy csak úgy eltelt...?

Hogy kedvetlen voltál, hogy szomorú voltál...?

Hogy úgy érezted, minek is ez az egész...?



Amikor csak peregnek számolatlanul a pillanatok az ujjaink közül...



Fel sem fogjuk, fel sem ismerjük, mennyire szerencsések vagyunk minden pillanattal... Minden pillanatért...




Vajon "eleget élünk" az életünk alatt...?

Te eleget élsz...?

Én eleget élek...?




Betegek ezek a japánok...!

Egy japán regényen alapul a forgatókönyv...




Nem az időn múlik, szerintem.

De mégis, hogyha nem volna...

Hogyha nem volna "ennyi" időnk...?

Mennyi időnk van...?

Te sem tudod, én sem tudom...




Eleget élünk, hogy megtanuljunk szeretni...?

Hogy megéljük...?


Eleget élünk, hogy megtanuljunk élni...?




Élünk - Te meg én...?

Győzelmeim, avagy a szakmai elhívatás miértjeiről

"A vezetés lényege a Hatás." (J.C.Maxwell)




Ma egyik ügyfelemből lett barátom megtisztelt az őszinteségével, és megajándékozott a boldogság egy átégető pillanatával...


Felhívott, és beszélgettünk kicsit - dilemmázik, mert munkahelyet kénytelen váltani.

Persze Nála is igaz, hogy ez a váltás várhatóan sokkal inkább szolgálja az Ő érdekét, az Ő boldogságát, mintsem azt maga is gondolná...

Mégis azért okoz némi álmatlanságot, érthető módon (kétgyermekes anyaként)...

Elmondta, hogy az évekre visszatekintő "munkakapcsolatunk" mennyire segítette, formálta a látásmódját, önértékelését - mennyire tudott pozitív mintaként viszonyítani a munka közben megismert szemléletmódom, értékrendem, hozzáállásom segítségével.


Most, hogy ugyan külső segítséggel, mégis jelentős változtatásra határozta el magát az életében, ahelyett, hogy az alkalmazotti létre jellemző kiszolgáltatottság-érzés és pánik határozná meg a mindennapjait, képes az önbizalom zsenge hajtásaival nézni a jövőbe, képes bátorságot gyűjteni és a saját lábára állva, a saját útját keresni a jövő ezerszínű ismeretlenjében.


És azt mondja, részem van abban, hogy képes erre...



Hát ezért köteleztem el magam emellett a szakma mellett.

Ezért küzdök önmagammal nap-nap után, ezért nem adom fel bármilyen nehézséggel szembesítsen is az Út.
Ezért tartok ki számtalan magammal szemben elvesztett csata ellenére is.




Hálát adok Istennek ezért a beszélgetésért, ezért a tapasztalatért, és kérem, tartson meg a kegyben, hogy képes legyek kiteljesíteni mindezt, és minél többeknek segíteni az életemmel és a munkámmal!

Cél, út, erő, összefogás...

La musica



Sosem lehetünk elég tudatosak arról, miért tartozunk hálával. Miért lehetünk hálásak.



Én például mindenért.


Az anyámért, aki embert faragott belőlem.

A testért, amelyben leélhetem a nekem rendelt időt.

A lehetőségekért, amelyeket az életem kínál.

Az emberekért, akikkel volt szerencsém találkozni, akik tanítottak az úton - "ellenségként", barátként, lakótársként, munkatársként, párként, mentorként...



Az országért, amely olyan szép, amilyen, ahol annyi gyönyörű nő születik, amennyi.

A hallás adományáért és a zenéért, a táncért, a mozgás öröméért...


A munkámért, amelyhez "a véletlen vezetett el", és amely annyi lehetőséget nyit meg előttem, amely annyi érdekes és értékes emberrel hoz össze.

Amely új barátokkal gazdagít, amely élményeket hoz, és amely lehetővé teszi, hogy ezeket az élményeket bárkivel megoszthassam.


Hálás lehetek a hivatásért, amelyet felismerhettem és elfogadhattam, megint csak a cégért, amelynél ezzel összhangban cselekedhetek...


Hálás lehetek az emberekért, akikkel összehoz a munkám, és akik megtisztelnek a bizalmukkal, elfogadják az útmutatásom, akikkel együtt fejlődhetünk.


A munkatársakért, akikkel bár ezerfélék vagyunk, mégis van bennünk közös - mégis összetartunk, erőstjük egymást.




A világért, amely magába fogadott, amely nevel, amely épít...

Merre járok, mit csinálok...? Mért vagyok itt...?

Hangulat



Hol is tartok...?



Valaminek a végén, valaminek a küszöbén - valahol útközben.


Valamit lezártam, valamit újra elkezdek, valamit folytatok.





Valójában a kezdet és a vég csak illúzió. Hiszen a születés-halál sem "A Kezdet és A Vég", és minden, amit útközben "kezdünk" és "bevégzünk" "útközben" van...


Ha ma megkérdeznéd, mit is keresek itt, azt mondanám:

"Itt vagyok, hogy változtassak a világ(om)on, hogy pozitív nyomot hagyjak magam mögött úgy, hogy közben, míg dolgozom ezen, jól érzem magam."



Gyönyörű helyeken élhetünk - határokon belül.
Persze ehhez - hogy ezt tudjuk értékelni, boldoggá tegyen - szükséges, hogy a saját határainkon belül is rendben legyünk.


És jellemzően itt van dolgunk - Isten szeret annyira, hogy a külső világot körülöttünk alig kell alakítanunk (a természeti környezetről beszélek).

Magunkat nem csaphatjuk be...

Miért olyan nehéz cselekednem, ha ismerem a Válaszokat...?

Tudom, és mégis...


Értem, hogy önmagamban, egészként - mégis nehéz megélnem.

A vágyaim teszik nehézzé.



Igen. Könnyebb együtt lenni, mint egyedül. Könnyebb mással lenni, mint magammal.

Mással törődni, mint a saját feladatommal.

A saját boldogságommal. :)


Talán azért, mert mikor más boldogságát tűzzük ki célul, megvan az illúzió, hogy elérhetjük.

Az ő visszajelzéseit nem halljuk, nem érezzük minden pillanatban, mint a sajátunkat. Magunkat nem csaphatjuk be.

A más boldogsága kapcsán akár még azt is megtehetjük, hogy nem halljuk meg őt, mikor tiltakozik.

Hogy figyelmen kívül hagyjuk a jelzéseit.


Magunkat nem csaphatjuk be.

Minden pillanatban tisztában vagyunk a pillanataink tökéletlenségével. A "boldogságunk" hiányával.


Eh...

Ugye...?

Megint oda lyukadtam ki, hogy a boldogságunkat "odakint" keresni mennyire hiábavaló...


Tehát, ha boldogtalan vagyok valaki mellett, nem érek el eredményt azzal, hogy a "külső tényezőt" (a személyt) lecserélem...
Épp úgy, ahogy azzal sem, hogy a környezetet változtatom.


Hiszen a boldogtalanságom oka bennem van...


Vagyis a boldogságomé is...


Nincs szükségem külső személyre, hogy boldoggá váljak. :)


Nekem magamnak kell megváltoznom...


A kérdés tehát: hogyan...?

Leckék lemondásról, egóról, szeretetről...

Hangulat



Megint megérte elmenni Govinda Klubba. Kicsit emlékeztetni magam. Arra, hogy több a világ, mint amit a szemünkkel látunk.

Hogy több, ami történik velünk, mint puszta pech, puszta véletlen, puszta "történés".


Érdekes, hogy amikor az érzelmeink működnek, mennyire "észrevétlenül" csúszik ki a kezünkből a tudatosság, az önzetlenség...
Minden, ami az ösztönös, anyagi viselkedéselemeink elnyomására tanult magatartás.


Két mondat elég volt átértékelni bennem az elmúlt hetek történéseit.


Elvesztettem egy csatát.

Elhibáztam egy kihívást.

Elbuktam önmagammal szemben.


Vagy nézhetem onnan is, hogy egy évig álltam a sarat az egómmal, az önzésemmel szemben. :)

Már egy egész évig sikerült fenntartani az önzetlenséget. Nem 100%-osan, de...
Elfogadás, szeretet, önzetlenség - úgy, hogy mindent megtettek a szervezők, hogy ne legyen könnyű. :)

Szóval nézhetem innen is.


Egy biztos, felismertem. Felismertem, hogy még mindig bőven van mit tanulnom.

Most az az aktuális kérdésem, hogy vajon várnunk kell-e a következő alkalomra, amikor számot adhatunk a tanultakról ("majd jön")?
Vagy az aktív cselekvéseink,  választásaink révén fogadjuk el az újabb és újabb lehetőséget a bizonyításra?


"Lemondás."

A keleti filozófiák (védikus) szerint az út a megvalósításhoz ("a sikerhez").

Minden, amivel nehézséget, kényelmetlenséget vállalsz, és a cél érdekében teszed, felfogható "lemondásnak" - hiszen lemondasz minden jobb dologról, amit éppen csinálhatnál - a cél érdekében.



A végső lemondás, amikor magáról a célról mondasz le - illetve a görcsös megvalósítani akarásról...



Hihetetlen hála önt el, mikor felismerem, hogyan tanít az Élet, Isten, az Univerzum (kinek, mi tetszik)...

Felszabadító élmény, mikor az előző pillanatban még negatívan értékelt, "rosszként" felfogott történést új fényben látom, és felismerem, miként is szolgálta az adott történés a fejlődésemet...! :)

Ez talán az egyik legnagyobb adomány, amit kaphattam...! :)


Hálás vagyok az életem szereplőinek. Tudom, hogy sokuknak nem volt könnyű dolga, felvállalni a maga szerepét.
Egyre jobban látom, mennyire mélyről indultam, és még milyen hosszú az út előttem...

Innen nézve annyi apró gesztust vágyok megköszönni...!

Érintéseket, leveleket, egyszerű szavakat, jelenlétet, közelengedést...


És csak imádkozhatom, hogy valaha legyen lehetőségem viszonozni... :)


Vallom, hogy sosem lehetünk elég figyelmesek...!

Sosem lehetünk elég hálásak az adott pillanatért...





Furcsa belegondolni, hogy hányan lehetnek, akik előtt mindez még rejtve van...

Akik hibáztatnak maguk körül, akik kifelé figyelnek ahelyett, hogy magukba néznének...

Akik haragot táplálnak, akik megsértődnek (megint milyen szépség a magyar nyelvben: "meg sértődöm", mint "megsebződöm"), akik másoktól várják a boldogságukat...

Pedig a boldogság belőlünk fakad... Mások "csak" felismerni, megtalálni segítenek azáltal, hogy lehetőséget adnak számunkra önzetlennek lenni, kivetíteni a szeretetünket...


Most megint tisztán érzem - visszaigazoltnak érzem mindezt az elmúlt hónapjaim által...



Nyugalom, csend és béke van bennem. Lecsendesültek a viharok, elmúlt a sértettség-érzésem, elmúlt a fájdalom.

A helyén hála, és gyermeki csodálkozás van. :) "Isten szeret téged." (Emlékeztek a '90-es(?) évek beli falfirkákra? :) )

Gomolyog bennem, mint éppen-csak-hajnal hűvös levegőjében a köd...



És várakozást érzek - vajon hová vagyunk képesek eljutni, ha ilyen csodák szegélyezik az utunkat itt, az elején...?


:D


Legyetek figyelmesek a pillanataitokban - kifelé és befelé egyaránt!
Ezt kívánom Neked útravalóul! :)

Jó Utat! :D




M.I.

Csodáim lépten-nyomon...

Hangulat


A mai reggel viccesen indult. Noha felső emeleten lakom, nem néztem ki az ablakon - csak elindultam rohanva. Amúgy "nyár van" kabát nélkül, öltönyben. Seesernyő.

Ahogy kiléptem a kapun, útban melóba, olyan terhes esőfelhőket pillantottam meg (úgy 5 perc intenzív gyaloglás után, mire fölfogtam - amikor már "nem éri meg visszafordulni"), hogy frankón imádkozhattam, hogy amíg úton vagyok, ne kezdjen el szakadni... Rongyáázva megjelenni hivatalosan - nos nem az áttörő siker kulcseleme.

Ahogy körbekémleltem menet közben, láttam, hogy minden irányban sötét felhők összefüggő paplana vesz körül - egy kb. pár kilométeres "égboltlyukon" sütött be rám a Nap, mintha csak épp a "kedvemért" felettem nem akarna szakadni az eső... Jót derültem rajta, hálát adtam e tüneményért, és erősen kértem, hogy csak tartson is ki így, amíg utcán leszek... :D

Megúsztam néhány szélfútta, eltévedt "esőcseppel".

Ezután volt egy háromórás tárgyalásom, majd útban a következő találkozómra, a város másik végén azt vettem észre, hogy még mindig sötét felhők mindenfelé - és felettem még mindig/már megint egy kék égboltlyuk, és napsütés...

Mintha csak tényleg követett volna... :D

Alább a készült fotók, talán érzékeltetik... :D

Plusz egy csinos alkonyi, épp mielőtt végleg szürkülni kezdett az est...

Ez jól visszaadja a színeket...

Kevéssé érzékelteti, de a valóságban erre pont olyan, mint előbb...

Itt még kevésbé látszik, de erre dettó...

Na ilyen kék volt felettem. Ezen át sütött rám a Nap... :D

Itt a vörös szín a felhők alja volt - maguk a felhők az esőtől terhes fajták alap kékjével... Vagyis itt a felhőréteget a horizontról, alulról festette vörösre a lemenő, már nem is látható Nap... :) (Persze a színek nem adják vissza, de.. ;) )

Szóval ma "kegyeltek az istenek"... :)



Kívánhatok-e többet...? ;) :D :P



Legfeljebb köszönhetem...! :)




Remélem, a Ti napotokban is ott volt pár apró, elrejtett Csoda...! ;)

Egyedül maradni...

Sounds




Azt hiszem, addig nem vagyunk valóban érettek, amíg egy párkapcsolatban az "egység-élményt" éljük meg, azt keressük...


Amíg így van, minden egyes elszakadáskor megéljük az "egyedül maradás" drámáját.
Azt a lehangoló felismerést, hogy ismételten egy illúzió áldozatául engedtük válni önmagunk.


Ha valóban "készek vagyunk", akkor nem adjuk fel az önállóságunkat - illetve nincs mit feladnunk egy kapcsolatban, mert eleve egységben vagyunk (önmagunkkal, és a Mindenséggel), így az elváláskor nem történik több, mint egy egyszerű - és átmeneti - elköszönés...

Mindketten folytatjuk az utunkat, mindketten gazdagabban, mint a találkozás előtt, és mindketten teljességben - lemondás és hiányérzet nélkül...

Érz-elem

https://www.youtube.com/watch?v=GZbHo0P-I3Q




Furcsa, milyen szomorú darabok vannak meg kézzelfoghatóan a múltamból, és mennyire csak az emlékeim közt a boldog pillanatok...

Hiába szakadt ki belőlem oly sokszor az, akihez ezer szállal kötődtem - mintha a szívem ezer rosttal nőtt volna össze a Másik szívével...


Félelmetes egykori gödreim sötétjébe pillantanom...



Mélyek, hidegek, ridegek...



És ma itt vagyok mégis.

Napfényben, mezőn.




Furcsa, hogy önvédelemből mennyire elfelejtkezünk a már mögöttünk lévő traumákról...

Kongó falak

https://www.youtube.com/watch?v=GZbHo0P-I3Q




Ezt 2008-ból találtam.




De ma is írhattam volna...




Lám-lám, hát én is ismétlem a magam kis forgatókönyvét...


"Ismét kongó falak
Mik ölelnek két karod helyett
Némaság felel csak konok
Kérdéseimre - lehet

Lehet, hogy ostoba vagyok
Lehet naiv is talán
De meghallom szívem szavát
Mi most Teérted kiált

Nem illünk össze?
Meglehet
Ám így mégse emeld fel kezed
S ne vess a Némaságnak koncul

Ekkorát nem vétettem
Szavad, ha nem értettem
Semmit sem erőltettem
Válaszod nem érdemeltem...?

Ha nem ismernélek -
Nem hinném, ilyen, vagy olyan vagy
Most egy rózsával hervadnék
Küszöbödön, míg elhagy

Elhagy az élet
Mint a remény
Mint az álmok és tervek és a fény
Míg szelíden átlépsz felettem

Míg örökre száműzöl engem..."

...Mert a lényeg így is benne van...

"Mi tesz igazán boldoggá...?"


Azt hiszem, szokás szerint túlspiláztam a kérdést!

 Kerestem a Kozmikus Választ, miközben csak annyi volt a kérdés, hogy minek tudok szívből örülni...?!

Sokadik nekifutásra erre jutottam:

0. Amit szabad akaratomból, azért tehetek, mert kedvem van hozzá.

1. Találkozni a barátaimmal, és jót beszélgetni egy séta, vagy egy ebéd közben.

2. A főzés, ha valami finomat csinálhatok - pláne, ha valakinek csinálhatom.

3. A kertészkedés.

4. Olvasás - mert fejlődöm általa.

5. Egy macska dédelgetése. Ez a legegyszerűbb, őszinte szeretet és elfogadás.

6. Egy elgondolkodtató történet filmen, könyvben, elbeszélésben - elmélkedni, megemészteni a mondanivalóját. Felismerni a nekem szóló üzeneteit.

7. Tánc! :)

8. Az erdőket-hegyeket járni a barátaimmal.

9. Utazás ismeretlen emberek közé, ismeretlen, felfedezésre váró tájakon.

10. A munkám - újabb és újabb időpontokat, elemzéseket csinálni, újabb és újabb szerződéseket leadni,  mert ilyenkor érzem, hogy van értelme is, meg "látszatja is" annak, hogy cselekszem, hogy értéket teremtek a világban.

11. A lágy, hűvös szellő a bőrömön, a napsütésben.

12. Egy finom étel, egy finom bor elfogyasztása meghitt, bensőséges társaságban.

13. Korábbi fizikai és szellemi korlátaim legyőzése.

14. Amikor képes vagyok Adni.

15. "A kezem nyomán születő Rend."




Harminc év alatt most először halványan úgy érzem, nincs baj azzal, ha "csak ennyiről szól" az életem...


Mert a lényeg így is benne van.

"...Miért élsz...?"

"...Mert benned még ég az a tűz

De ha nincs miért meghalnod úgy, miért élsz
Engedd el, ami nem kell..."

Keresem egy ideje, de innen még nem közelítettem meg...

Miért volnék képes meghalni...?

"...Ami volt, marad a múlt..."

Mai üzenetem...



"Te visszamennél szívesen
De már nem tudod hová
Minden emlék idegen
Sok régi kép, ami nem hasonlít rád
Egy álmos szerető
Egy majdnem szenvedély
S te nem hiszed már,lehet elég időd
Hogy a pillanatnak élj
Az ami volt, egy szomorú emlék

Hát szabadítsd fel a szíved és szállj
Érezd, hogy újra égni kell
A szavakon túl más szemmel látsz
Hogy nem gyengít félelem
Mert benned még ég az a tűz
De ha nincs miért meghalnod úgy, miért élsz
Engedd el, ami nem kell

Néha visszatér még ugyanúgy
Egy régi félelem
Semmi nem hajt igazán
Ha elhiszed, hogy túl vagy mindenen
Rég nem volt szélvihar a néma tengeren
Mert összetörhet, s te félsz nem élnéd túl
Ha a szíved védtelen
De félig él, az aki nem mer (nem mer, nem mer)

Hát szabadítsd fel a szíved és szállj
Érezd, hogy újra égni kell
A szavakon túl más szemmel látsz
Hogy nem gyengít félelem
Mert benned még ég az a tűz
De ha nincs miért meghalnod úgy, miért élsz
Engedd el, ami nem kell, nem kell, nem kell

Én sem látom, hogy mit tennék másként, ha újra kezdhetném
Eltévedtem párszor, de nem bánom már, lehet, újra megtenném
Ami volt, marad a múlt, egy régi emlék

A szívedben érzed
Hogy van még mért élned
A tűz újra éled
És újból megéget
De nem kell, hogy félj
Nem kell, több szó
Engedd, hogy fájjon
Engedd, így jó
A szíved újra érzed, hogy szabadon száll..."

https://www.youtube.com/watch?v=wdQzDZb4byY&feature=youtu.be

Pszichó-terá-pia

Többször felmerült az elmúlt egy év során.

Másnak javasoltam - biztos voltam benne, hogy szüksége lenne rá, segítene neki.

Magamnak fontolgattam, hogy talán segítene.


Most biztos vagyok benne, hogy elmegyek egyre.

Hogy más mit tesz, mit nem...

Testvéri-ség

Hang-ulat




Hogyan lehetnek néhányan olyan váratlanul, olyan nagyon közel...?

Olyan közel, hogy nem is értem...

Olyan falakon belül, ahol már - azt gondoltam - csak én lehetek...



Beleborzongok...

Üres úton

Hangulat


Üres úton


Alkony jő, a homály leszáll,
Árok szélén mindegyre vár,
Sötét alak, csak didergőn
Bolyong fagyos téli erdőn.

Álldogál, tétova, árva,
Mintha valakire várna,
Toporog - pillantása réved,
Múlt ködében járó lélek.

Éj is itt van, vár ő egyre,
Tán hiányzik a Szerelme.
Mindegyre vár, fel nem adja,
Hiába van csonttá fagyva.

"...Fejfámra sötét lobogóul..."

"...

Princess

Az ember életében időről-időre jönnek jelentősebb periódusok...
Persze ez a kiemeltség csak illúzió, hiszen nincsenek átlagos pillanatok, csupán olykor jobban tudunk figyelni, jobban tudjuk értékelni...

Én most ezért vagyok hálás...

Mert segítesz jobban figyelni... :)


Vagy épp lehet, hogy elvonod a figyelmem...?
Hiszen elkalandozom befelé... Elkalandozom Feléd...

Valami más...

Mintha egy csónak ringatna a vízen...

Mintha színes köd gomolyogna körülöttem...

Milyen más így a világ...

Bejegyezte: M.I.  Idő: 2012. AUGUSZTUS 12., VASÁRNAP
..."

Gyász - mondta egy Barátom nemrég.

Tehát most gyászolok.


Nem értem.

Hogyan lehet oly különböző a hétköznapok valósága és az, amit belül megélünk...?
Hogyan sikkadhat el ennyire...?

"...csak történik..."

Süvölt a szél, flőte fütyül,
Alkony-homály szívemen ül.


Vajon mikor tanulom meg már végre annyira megbecsülni a pillanatot, hogy mikor elszáll, ne érezzem magam ilyen szarul...?!


Halálos Tavasz

Napra-nap jő  hajnal,
S bennem mindegyre szomorú dallal
Ébred egy madár,
Kalickája rácsa már
Rozsdállik, ámde nem ereszt,
Csak éneke száll messze, búsan,
Apró lelke rab a húsban.







Itt élek, az éterben, e sorokban. Éjszakáim, nappalaim - minden pillanat, mikor gondolataimban magam vagyok. Mikor igazán én vagyok. Csendben, vagy halk zenében, szemlélődő magányban.

Máskor, mikor épp loholok a hétköznapjaimban, teszem, amit kell, hogy éljek, hogy egyek, mint Te magad is - mikor az agyam sebesen forog, feladatokat old meg, kihívásokra felel...

Az is én vagyok...?

Olyan mechanikusnak hat...


Mintha csak itt lennék magam...


A többi...

Csak történik velem...

Álmodó

Hangulat


Miért olyan nehéz a mában élnünk...?

Mert szembe kéne nézni minden hibájával, minden hiányával...?

Mert szembe kell néznem minden tökéletlenségemmel...?

Mert mások előtt is vállalnom kell ezeket...?



Ezért kalandozik előre folyton az elmém...?

Ezért álmodok hamar otthont, családot, sikert - mindenkivel...?

Függetlenül attól - úri nemtörődömséggel röppenve át azon mellékkörülmény felett, hogy esetleg a Másiknak más elképzelései vannak...

Színesebbet, mozgalmasabbat remélek álmodni - s közben elsiklok a ma felett, a ma történései, és nem-történései felett...




S elveszítem a Jelent...

Ébredéseink

"...Gondolkodom... Nagyon mélyek a verseid, örülök, hogy ennyit írsz. Én zenélek, így gyászolok.
Tegnap jöttem rá, hogy ez is gyász. Minden egyes pillanatában, minden egyes rítusában ugyanúgy működik, mint mikor valaki biológiailag is meghal a közeledben. Hiszen gyakorlatilag ez történik. Polcz Alaine-t olvasok - részben kell a doktorimhoz, részben nem is jöhetett volna jobbkor.
Mindig segít, ha egy kicsit távolról tudom figyelni magamat. Analizálni, mint az etológus az üveg mögött eszegető kísérleti majmot.
Talán ezért is tudok túlélni. Ezért is könnyebb, nyugodtabb most. Nem tudom. De az biztos, hogy a párkapcsolattal - és főleg a szerelemmel - szemben nincsenek többé olyan elvárásaim, mint régebben voltak. A generációnk gyerek- és tinédzserkori rózsaszín buborékáért nagyon haragos vagyok. Nagyanyáink valahogy sokkal korábban megtanulták a keserű igazságot. De mi csak kergetjük az ábrándokat, az illúziókat - hogy akit "választunk", az majd tökéletes lesz, az majd kiegészít, az majd felemel, majd együtt teljesedünk csak ki igazán, stb.
Mennyi-mennyi elvárás! Csoda, ha ennek a másik egy idő után nem tud, nem akar megfelelni? Vagy mi magunk?
Embernek kell lenni. Össze kell dolgozni. Szeretni kell egymást, lassú, langymeleg szeretettel. Tisztelni kell egymást - őszinteséggel és elhallgatással egyaránt. De tisztán és egyenesen. Csak így lehet túlélni..."

 (részlet egy Barátom leveléből)

Köszönöm Neked...! :)

Becsüld meg jól

Ajándék a pillanat - tudod?

Mikor kezedbe kéz simul,
mikor egy mosolytól felvidul
a szíved.
Áldás.

Ha van, kit ölelj, szorítsd erősen, s minden pillanatban mormolj fohászt, s vésd szívedbe jól - mit kaptál engedned kell hamar.

Újra úton

Lágyan süvölt - ölel körül
a szél, jöttömnek, lám, hogy örül...
Négy fal közül kiszakadtam,
az Útra, látod, kiszaladtam.
Magam járok, magam útján.
Magányom, ha vet is bút rám,
Megszokom -  tán megkedvelem,
Csak ő marad mindig velem...

Ha fényben járok a Nap alatt,
Ha vezetőm csillag marad,
Hogyha várnak vacsorával,
Vagy csak kazal oldalával,
Egyre megy, mind megköszönöm,
Lelkemből fakad az öröm.
Onnan fakad a szeretet,
Ami mindig ott lesz Veled.

...

http://www.youtube.com/watch?v=fk8323r577w


Hiányzol...


Nem hiszem, hogy nem mondtam elégszer!


Nem hiszem, hogy nem voltam elég őszinte...!


Nem hiszem, hogy "nem szerettelek eléggé"...!!!!

Üres-ség

Ha érezni félek


Gép zúg kint, de bent csend honol
Éji utcán kóbor árny lohol
Bent magányba dermedt az űr, s a restség,
Nincs már hová a nagy sietség,
Nincs ki meghallja csöndes szavam,
Lehet őszinte, hazug vagy hangtalan.

Éjfél kondul, mély, vaksötét
Csillaghomályba dermedt a Lét,
Didereg fáradtan, reszketőn,
Fagyos holdfényben fürdő tetőn.
S míg bennem üresen, némán vacog
A szívem,
Egy sírboltba koppanva hullnak
Ezüstíven
E sorok -
Mint falon elcsúszó karomnyomok
Nyomán a hant
rögök,
S alant
rajtam a Sátán
röhög,

Hisz nem tanul e kárhozott,
Szerelemtől kiátkozott,
Ezredéve nem változott
Ostoba szív, balga lélek -
Csak tudnám, így
ugyan miért is élek -
Ha érezni félek...

Fókuszok

Milyen furcsa mennyire nem tudunk tudatosan fókuszálni...


Mennyire másként látunk embereket, helyzeteket egy adott távolságból - és mennyire másként látjuk, ha már belülről szemléljük...

Pedig nyilván csak a nézőpont változott...

"Mielőtt", avagy alkatrésznek lenni...

Ma az Akasztott Embert húztam.

Most pedig az alábbi üzenetet kapom:

"Késznek kell lenned, hogy elbukj, mielőtt sikerrel jársz."



Borzongok.

Olyan, mintha egy örvény közepében állnék, bármerre billenek is ki, elsodor...

És tehetetlennek érzem magam, nem látom, merre mozduljak és hogyan - pedig a fülemben cseng: "nincs lehetetlen, csak tehetetlen..."

Pedig alig pár napja azt mondtam valakinek, hogy "szabadságodban áll a boldogságot választani..."


És itt állok, és nem tudom, hogyan válasszam a boldogságot...


Pillanatokra magához ölel, majd újra szabadon zuhanok.

A jövő, amelyet ismét felépítettem, egyik percről a másikra foszlott újra semmivé...

Hiába vagyok végletekig kitartó, hiába erős a hitem, hiába...


Talán azt kéne végre megtanulnom, hogy feleslegesen építek jövőt - csak a jelenben érdemes élnem, mert senki nem képes arra, amire én...

Felesleges várnom bárkitől...



Hiába - csak önmagam számára vagyok pótolhatatlan, hiába tudom, hogy amit én adhatok, azt csak tőlem kaphatod meg.

Biztonságról, hűségről beszél a világon mindenki - és mutass egyetlent, aki megvalósítja...!


Nem tudsz.


Mert Te magad vesztetted el - velem.



Lecserélnek, mint egy közönséges alkatrészt...


A helyemen már egy másik csavar forog - sokadik a sorban és ki tudja, talán nem az utolsó...


Engem pedig visz tovább az út...


Elragad a sodrás.

Kapcsol-at - ok?

„Azt tanítod legjobban, amit magadnak kell leginkább megtanulnod.” (R.Bach)







Volt egy beszélgetésem egy barátommal a hétvégén, ahol a tapasztalatainkat elevenítettük fel „az élet folyásáról”.

Ez is továbbgörgette a napok óta rágott témát – a „mit rontottam el megint?”-témán filózgattam.


Aztán ma egy ismerősömmel is találkoztunk – csak pár percre – és megjegyeztem, hogy az év végi-év eleji története (elváltak az akkori barátnőjével) most az én életemben is itt kísért.

Aztán ahogy emésztettem az élményeket, az eddig körbejárt gondolatokat, az emlékeimet, rádöbbentem egy összefüggésre.

Az ismerősömnek idéztem a mondást, „vigyázz mit kívánsz, mert megkapod!”

Aztán most beugrott, hogy Isten /a Sors, az Élet, stb./ semmit nem ad „készen” - ha kérünk valamit, ad megfelelő, alkalmas feladatokat, hogy megvalósítsuk magunknak, amit kértünk...

Ezt a kettő kapcsolódott össze most bennem.

Mit is kértem egy évvel ezelőtt pontosan? Hogy „segíts megtanulnom önzetlenül szeretni”...


És mit kaptam?
Egy helyzetet, amelyben lehetőségem van megtanulni önzetlenül szeretni.

Tudtam, hogy még nem tudom jól, még nem tudok igazán önzetlen lenni. De azért hittem, hogy valamennyire megy.

Kaptam hát egy helyzetet, egy Embert, aki mellett megtapasztalhattam, mennyire is megy – illetve még mennyire nem megy...

És úgy kaptam Őt, hogy mellette nap, mint nap ott kell lennem tudatosságban, és kontrollálni az egóm, elvonni a figyelmemet, ami kényelmesen persze a saját elvárásaimon, a saját boldogságom kellékein pihen... Elvonni a fókuszt, és a másik Emberre helyezni.


És mert (ahogy talán Teréz anya mondta, '”néha azt kívánom, bár ne bízna ennyire bennem az Úr”) a távlatok fontosak – nem egyszerűen önzetlennek kell lennem, hanem emellett tanulhatok türelmet is.

Ezt egy másik barátom fogalmazta meg (ezúton is köszönöm neki), hogy talán türelmetlen vagyok a Társamhoz, talán nem engedem a saját ütemében fejlődni...


És lám, „talán igaza van”...




Vajon a folytatás rajtam múlik...?




Vagy ezt a leckét – ezt az alkalmat elrontottam visszavonhatatlanul...?






(Emellett a ma reggeli beszélgetésbenkaptam egy könyvajánlást, amelyből az ismerősöm ezt emelte ki:

"Nem a lemezjátszót kell cserélgetni, hanem a lemezt..."

Visszacseng a korábbi megértésemmel, miszerint belül, nekünk kell változnunk, a környezeten változtatni nem elég.)

Valahogy jobban.

Feeling


Azt hiszem, kijelenthetem, hogy leszoktam az alkoholról...

Nem, nem voltam alkoholista. De már egy sör sem esik jól. Vagyis már egy ideje egyszer sem volt olyan jóleső, mint régen. Töményebbet mégannyira sem esik jól - még rágondolni se -, ami azért vicces, mert amúgy talán jólesne berúgni.



Kicsit leereszteni.

Kicsit leszarni mindent.


Kicsit visszatekerni a filmet, és másképp csinálni, amit elszúrtam.

Valahogy jobban.

Tango

Tango


Az egyik kedvenc filmem.

Ez a zene végig vezet az életen.



Lassan indul, mint ahogy egy újszülött néz körül kíváncsian...




Ismerkedve a Világgal, maga körül.




Majd serdülőkorba lép, és kirobban belőle az életöröm, a fiatalos láz, a szenvedély...!




Magával ragad, mint egy villámcsapás,  egy forró éj után lágyan ébredve a kedves karjaiban...



Majd újra meghódolva a szerelem előtt...





:D

Konfliktus-kezelés

"...Pedig a gyakori konfliktus és megalkuvás a valódi "szerelem" ismérve, hiszen akit szeretek, annak minden hülyeségét el tudom fogadni (elfogadás), ha valamit rosszul csinál, akkor meg tudom neki mondani (konfliktushelyzet)..."

Hiszem, hogy az "igazi szerelem" nem a "készen kapott" szinonimája.

Hiszem, hogy egy kapcsolat közös fejlődés - és éppen a közös fejlődés igénye miatt fejleszti az egyént. Mert motivál, hogy vállaljuk a nehézséget, ami a másikkal való kapcsolódás, az együtt élés velejárója.

A változás elutasítása, a fáradalmak vállalása nélkül esélytelen.

Ahogy bizalom nélkül is.

Út a bizalomig...

Férfi és Nő között valaha feloldható lesz-e az ellentét...?

Vajon mikor jutunk el addig a feltételezésig, hogy "érted haragszom, dehogy is ellened"...?

Hogy a másik, ha mond valamit, azt nem azért mondja - bárhogyan is -, hogy bántson...?

Mikor jutunk el a bizalomig?

13th floor - világunk rabjai, avagy a "nemirányítás művészete"

Soundtrack


Milyen érdekes - ma megkaptam egy idézetben az emlékeztetőt, hogy ne feledjem, "nem én irányítok"...

Aztán pedig ez a történet ismét rávilágított, mennyire bezárkózunk a saját világunkba...

Mindeközben pedig a "Főszereplőm" megfogalmazta, hogy "eltávolodunk", mintha nem egy világban élnénk...


És igazat kell adnom Neki - azért bántják a reakcióim, hiszen nem tudom azt érezni, amit Ő...

Csak azt látom, hogy szenved, olyan dolgoktól, amikre én magam talán legyintenék... Talán.
Elvben.

Persze nem engem érintenek meg. Nem én élem meg. Ezért véleményt alkotnom, ítélkeznem eleve hibás.



Milyen könnyű megfeledkeznem erről...


Milyen könnyű elhinni, hogy alakítható az út - amúgy erőből, akaratból...!

És milyen nehéz valójában!
Alakítani szándékkal, kitartással, elfogadással - "nemirányítással"...

Emberség, szeretet, elfogadás, satöbbi - avagy a rasszizmus elmélete és gyakorlata

Aki ismer, tudja, hogy a keleti filozófiák felé fordultam. Nagy hatással volt rám a Gandhi életéről szóló film is, amit nem olyan régen láttam csak, de korábban ismerkedtem többféle vallásos irattal, többek közt a hindu szent iratokkal, vagy a kereszténység örökségével.

Alapvetően az elfogadás, az "élni és élni hagyni", a karma filozófiája szerint gondolkodom, és igyekszem eszerint élni.

Elutasítom a faji alapú megkülönböztetést, mert hiszem, hogy a személyiségjegyeink döntő többsége kisgyermekkortól kezdve, tanulás útján lesz a sajátunk - a szocializációs hatások eredményeként (szülők, testvérek, iskolatársak, traumák, stb.).

Elismerem, hogy bizonyos hajlamok öröklődnek, ám ezek nem szolgáltathatnak alapot egy teljes ember megítéléséhez.


Eddig az elmélet.



Mindezekkel együtt mit tegyek, hogyan érezhetek akkor, ha mondjuk egy általam szeretett személy önhibáján kívül faji vitába keveredik, ahol életveszélyesen megsebesítik, netán ki is oltják az életét...?

Tudom, hogy az erőszak nem megoldás. Semmire. De ezek után talán el kellene mennem, és prédikálnom kellene a szeretetről? Egymás elfogadásáról...?


Vagy sztoikus nyugalommal kellene beletörődnöm, hogy az ő szerepe eddig tartott az életemben?
Hogy az ő sorsa ebben a születésben a mártírhalál volt?

Hogy a szerepe az én életemben egy végletes próbatétel önfeláldozó eszközeként ér véget?


Meddig terjed a tolerancia határa?

Ki vonható felelősségre?

Egy gyermek semmiképp - akkor sem, ha igazi "sátánfattya".

Egy szülő...? Ő felnőtt...

De vajon ha hasonló családból-környezetből került ki, számon kérhető-e felnőttként a cselekedeteiért...?

És ha nem, akkor...? Akkor ki...?


Akkor minden megy tovább, és ezt a problémát hallgatólagosan elismerjük "megoldhatatlanként"...?



Talán az egyetlen megoldás, ha nem jutunk el idáig.

Ha még azelőtt "megfogjuk" az egészet, mielőtt a lavina elindul.


Hogyan...?

Szeretettel...? Nehéz. Nehéz szeretni.

Még ha az eszemmel tudom is, hogy "Azoknak van legnagyobb szüksége a szeretetre, akiket a legnehezebb szeretni."


Elfogadással...?

Odafigyeléssel...?

Önzetlenséggel...?



Ennél csak rosszabb utak jutnak eszembe, így hát nem nagyon van választásunk.

Mert nem választhatjuk azokat az utakat. A vér, a fájdalom, a harag és gyűlölet útját.


Hiszen Mi tudjuk, hogy azok az utak nem vezetnek sehová.

Azok az utak minket is megmérgeznek, azok végén csak a káosz, a sötétség és a halál vár.




Marad hát az egyetlen lehetőség - adni még többet magunkból. Törekedni még jobban odafigyelni.
Megérteni és megértetni.






Havi 100-120 ezerért ma egy tanár Magyarországon ezt vállalja.

"A párhuzamos egyenesek a végtelenben találkoznak..."

Hangulat: Szemlélődő. Ahogy a szobám ablakán le-leszaladnak az üvegre tapadt esőcseppek. Nézem a szomjas tájat, "ahogy Isten locsolja az ő kertjét." :)

Hálás vagyok. Ez szól.
(Persze megint igaz, hogy a szövegnek és a zene által kapott hangulatnak köze nincs egymáshoz - tehát hadd szögezzem le: a szövegnek sincs köze sem a hangulatomhoz, sem ehhez a bejegyzéshez.)



Csak eszembe jutott egy barátommal folytatott beszélgetésünk. Az alternatív valóságokról, a jövőinkről szólt. :) Mert mesélt - megtisztelt a bizalmával, és megosztott egy személyes - talán sorsfordulót jelentő - élményt.

Bennem pedig megrezdült egy önző kis hang, hogy talán őt is elsodorja majd az élet... :D

Igen, vállalom, hogy hiányozna - pedig éppen most sem mondható el, hogy gyakran találkoznánk - hiába vagyunk egy hullámhosszon. Mégis. :)


Szóval felötlött bennem, hogy vajon ez az "indokolatlan" lelki rokonság (nem volt fizikai alkalma kialakulni), honnan is ered...?

És jött a kép, hogy talán egy másik élet emlékét hordom magamban, mint egy halovány árnyék-lenyomatot. :) Hiszen tudjuk, hogy két születés között mind együtt vagyunk. Sőt, azt mondják, még az egyes életutakat is úgy tervezzük meg, hogy ugyanazon játékosok vállalnak bennük más-más szerepet (ajánlom: Kryon - Hazatérés)...

Talán erre emlékszem. :) Korábbi életutainkon vállalt korábbi szerepeinkre. :)

Érdekes elgondolkodni rajta, vajon ha minden szereplője az életünknek testvérünk, akkor azok, akiről nem gondolnánk, kik is lehetnek valójában - vagy kik lehettek korábban?


Mindenkinek (gondolom) volt már olyan érzése, hogy valakivel "rokonlelkek".

Mi is ilyesmik vagyunk.

Ebben az életben mindketten választottunk egy utat magunknak, amik épp látótávolságban futottak az elmúlt években. Most talán majd elkanyarodnak...

De nem szomorkodom, hiszen még a párhuzamos egyenesek is találkoznak a végtelenben... :)

Őskor, kőbunkó, fröccsenő agyvelő...

Kemény néha belegondolni, hogy a kényelmes, civilizáltnak álcázott modern világunk mögött mind a mai napig ősemberek maradtunk, az erősebb törvényével...


Persze fölmerül bennem, hogy talán csak éppen az a demagóg rendszer nevelte belém a világbéke iránti megfoghatatlan, álszent sóvárgást, amely megpróbálja elrejteni a szemem elől a valóságot.

A valóságot, melyben egy demokratikus főváros utcáin éhen halnak emberek, összevernek többek egyeket, elvesznek sokaktól még többet...

Leélünk egy életet úgy, hogy próbálunk hinni a képben, amely talán soha sem volt igaz...


Vajon mondhatja-e az ember önhatalmúlag, hogy "márpedig én nem"...?!

Kivonhatjuk-e magunkat ebből, és teremthetünk-e etikus mikrokozmoszt magunknak?

Talán ha a globalizáció elutasításával élünk. Ha nem vagyunk hajlandóak olyat enni-venni, amiről nem tudjuk, hogy nem ártott valahol, valakinek...


Nem venni más kontinensről...?

Vagy lehetőleg mindent kistérségi szinten beszerezni?

...

Első nap.

Ma, 2014.02.03-án volt életem első napja, mikor tudatos élménnyé érett bennem, hogy az életem akként alakul, és arra felé tart, amerre a magam akaratából vezetem.

Út Lélektől Lélekig, avagy "hol a Lélek, mikor megbeszéljük a bevásárlólistát?"

Elgondolkodtam.

Az életemen, a hétköznapjaimon, az életem szereplőin.

...

Vicces!

A dolgom, hogy meghallgassam mások gondolatait, és megosszam velük az enyémeket. Úgy hogy a kettő szintézise segítse őket "jobban dönteni".

És most azon gondolkodom - az írás kapcsán - hogy egyáltalán van-e még bárki a világon, akinek kell, hogy mondjak bármit...?

Ha valamit mondok, mit számít az az én életemben, hogy valaki máshol, kilométerek ezreire akár, egy másik életben megérti-e, amint ki akarok fejezni...?

Én magam döntöm el, hogy kinek a megértése számít...

Viszont, ha csak egy ember megértése számít, akkor a mondanivalóm csak Neki szól valójában...

Akkor tulajdonképpen csak Vele beszélgetek - s akkor világ elé tárni, ami Neki szól...?

Mintha másnak mondanám, hogy "Szeretlek".

...


Az utóbbi időben keveset olvastam, és azt hiszem, ez nem jó!


De azt is észre veszem, hogy kevesebbet gondolkodtam-

Ez egyfelől szintén nem jó - olyan, mintha aludnék, mint mikor beleéled magad egy filmbe, és egészen elfelejted, hogy csak egy film...

Másfelől arra utal, hogy többet cselekszem - ami pedig ugye jó, hiszen a cselekedeteink vezetnek tapasztaláshoz, és végül is ezért vagyunk itt.


Ha megkérdeznék, miért élem bele magam a filmbe, ha tudom, hogy "csak egy film", azt mondanám, "azért, mert élvezem!"

Mert egy szereplője ennek a filmnek kedves számomra. A film lehetőséget ad rá, hogy együtt legyünk, hogy meghallgassam...


Hogyan különíthetjük el, hogy valamit csak játszunk, mert az is a szerepünkhöz tartozik, vagy valóban megéljük a történéseket - tudatos szereplőként, "jelen vagyunk" a pillanatokban, és kedvünk szerint alakítjuk a történetet...?

Például az a felem, amelyik ilyesmin töpreng, hol volt ez elmúlt évben...?

Hol van a pörgős hétköznapok, a bevásárlás, a munka forgatagában...?

Hol a Lélek, mikor megbeszéljük a bevásárlólistát...?



Egy év.

Nem gondoltam volna, hogy "ez lesz belőle".

Amikor három milliméter távolság áthághatatlan határ volt, és a Létezés egy sátornyi buborékra szűkült, a csodálkozás és végtelen öröm mindenségberobbanó pillanatába sűrítve.


Jelentős döntés volt.

Ma már látom. :)

Üzenet...

"Ha fontos neked a rend az életedben, kapsz rendetlenséget, hogy legyen mit rendbe tenned. 
Ha felhagysz a görcsös harccal a rendetlenség ellen, megszűnik a feszültség, és vele a rendetlenség is..."




Lesek, mint ha a szatyorba'...


:)




Sound




Ez is milyen régi lecke...


És mégis idő kellett, hogy felismerjem, "hallottam már"...



Ez a zene olyan, mint... "...Engedd be a flow-t..."

Szinte érzem az Élet áramlását... :)



Sorra villannak fel szavak...


Főnix...

Átalakulás...

Kapu...

Figyelj...!

Soundtrack 1#


Ha megkérdeznék egyszer, hogy mi volt, amit a legértékesebbnek tartok a felismert tanítások közül, ezt mondanám:

"Az, hogy mindig legyek éber! Nyitott szemmel és füllel élni minden nap minden percében - észrevenni a tanításokat, amiket mindig megkapunk, bármilyen feladattal is birkózzunk éppen."


Mindig, mikor azt hiszem, hogy valamely helyzet, amit látok, amelyben csak külső - harmadik - szemlélő vagyok csupán valaki másnak szóló üzenetet hordoz - mindig rá kell döbbenjek utólag, hogy tévedtem.

Minden, ami a szemem elé kerül az életem során, nekem szól. Más sorsa, más tragédiája, más harcai...

Minden.

Minden pillanatban.


A frissen felismert leckém, hogy amellett, hogy törekszünk a csúcsot kihozni magunkból, tudnunk kell élvezni is az életet. Tudnunk kell megélni a sikert, az eredményeket, még a negatív eredményeket is.

Nem félni attól, hogy bármit is elveszíthetünk.

Hiszen, ha nyitva tartjuk a szemünk, a szívünk, és az elménk, minden pillanattal csak kaphatunk...

Soundtrack 2#







Hányszor hittem, hogy egyedül vagyok, mint most...

Hány éjszakán át, hány száz percről hittem, hogy elvesztegetem...