Áldozataink

Még valami eszembe jutott.

A nőiségüket "föláldozó" karrierista-önellátó nőkről.

Azok a nők, akik mást áldoznak fel.

Akik megőrzik a nőiségüket. A nőiességüket. Akikben harmónia van, báj.

Akik családanyák és feleségek lesznek, és a család "oltárán" feláldozzák a boldogságukat, az álmaikat...

Mert a választottjuk nem, vagy nem eléggé partner. Mert a választottjuk nem, vagy nem eléggé fölnőtt.
Mert a választottjuk beijed, lusta, ostoba.
Mert a választottjukat nem tanította meg senki férjnek és apának lenni.
Sem.


Bizonyos vagyok benne, hogy ez nem újkeletű felismerés.

Miért van, hogy az intézményesített nevelésben (iskola) még sincs sehol ilyen tárgy?
Szociológia címszó alatt futhatna...

Miért jó, ha lelki nyomorékokat termelünk?

Azon túl, hogy a kutatások szerint a szomorú ember többet fogyaszt...

Szerepeink

Újabb "vihar egy pohár vízben".
Ezúttal egy lelkileg tönkrezúzott gyerek - huszonnyolc éves testben.

Elgondolkodtam, hogy a megmentő-szindróma, vagy valóban a "sorsom" hoz össze ilyen emberekkel...?

Vajon azért küldött a Jóisten, hogy talpra állítsak embereket...?
Vagy egyszerűen beteg vagyok - egy mazochista, aki szeret szenvedni?

Csinos, értelmes - és borderline-os. Szerinte és az orvosai szerint.
Én ebben nem vagyok biztos. Elképzelhetőnek tartom, hogy tudat alatt kialakított védelmi reflex a stressz és a feszültség levezetésére.
Mert a szocializációja kisiklott, és nem tanult meg alapfunkciókat. Ezért sorozatos kudarcok érték-érik, amik bizonytalanságot, erősen negatív énképet okoznak, mindez pedig mindennapi stresszt.

Szeretni való lény lakik benne.

Mégis - a szélsőséges kiborulásait nagyon nehéz elviselni.
Elgondolkodtat, miért nem választok "normális" lányt. Mármint - nem csak ő gondolkodtat el, hiszen... Egyikünk sem "normális".
De...
Hogy valami egyszerűbbet...? Mért nem választok egy átlagos lányt, akivel csapat lehetünk?

Talán egyszer leszünk Vele is...

Most mindenesetre nem tudok építeni rá, mert nem tudom, hogy jövőhéten még együtt leszünk-e, akkor sem, ha most minden happy.
Plusz másfél hónap volt az elmúlt félévben, amióta ismerem, a leghosszabb idő, amit egy melóhelyen eltöltött.

Állandóságra vágyik. És tesz is érte, ahogy tőle telik.
Mégis. Mégse.

Emiatt jutottam el ahhoz a kérdéshez, amit meg akartam örökíteni magamnak.

Hogy vajon a férfi-nő evolúció tényleg úgy alakult, hogy a nők alapból nem képesek az önellátásra...?
És csak a civilizáció termelte ki, hogy olyan változásokat lépjenek meg, amivel az önellátásra képessé váltak, ugyanakkor elvesztik általa a nőiségük egy darabját? (A férfi-nő kapcsolatban nehezebben boldogulnak az emancipált nők - amennyire látom-hallom.)

Fogadjam el a szerepet, hogy nem egy csapat 50%-ának kell lennem, hanem 100%-ban önállóan képessé kell válnom egy élet, egy család finanszírozására, és aki ebben emberileg társam lesz, "majd hozzátesz valamennyit"...?

Vagy ez a női nem soraiban fejlődött "élősködés" eredménye...? Hogy annyit találkozom mostanában ezzel (amikor elvárás, hogy a pasi hozza az egzisztenciát - az az én megértésem szerint élősködés), hogy kezdem ezt "normálisnak" elfogadni...?

Vagy mindez - hogy 50%-a akarok lenni egy társkapcsolatnak - csak annak tudható be, hogy pont a női egyenjogúsági mozgalmak fénykorában születtem és szocializálódtam...?

Ez okozza a nehézséget számomra? Hogy tudat alatt abba nőttem bele, hogy majd 50%-nak kell lennem - és ez a valóságban, a női nem elvárásai szerint kevés...?



Welcome.

Terapeutával, vagy baráttal beszélgetve talán gyorsabb volna.
Vagy, ha egyszerűen csak megint több időt szentelnék a lelassulásnak.

De az utóbbi időben felemészti a kapacitásaimat, hogy 50-ről 100%-ra növekedjem...


Azt hiszem, kitűzöm célként, hogy megtermeljem egy család önfenntartásának 100%-át - és a nő hozza azt a többletet, amiből lehet menni szórakozni.
Így akkor az is megvan, hogy nem mindent én teszek a segge alá, és az is, hogy nem mondhatja, hogy nem tettem meg mindent...