Vagyok. Vagy-ok. OK?

 

Alcím: "A szerelem vak" - vagy vak akar lenni...?

 

 (Amaranthe - Crystalline)

 

Annyira sokfélék vagyunk...

Annyira mások...

Vajon miért olyan nehéz elfogadni mégis, hogy nem vagyunk egyformák...?

Vajon van szabadulás a sémáink, a múltunk sebeinek börtönéből...?

Milyen vagyok...?

"Ilyen" - mondjuk. És őszinték vagyunk.
Aztán a másik élménye mégis a csalódás...

Miért...?
Mert ebben az "ilyen"-ben a világ bújik meg. Attól, hogy itt, ebben a privát zugban, amit számomra ez a blog jelent, nem jelenik meg minden tulajdonságom - attól még ez (is) én vagyok.
Attól még a kép, amit rólam mutat, nem lesz "hamis".
Csak - nem lesz teljes (sem).

"Szeretnélek megismerni" - mondjuk.

De vajon mennyire gondoljuk ezt komolyan...?
Valóban engem akarsz megismerni (és én Téged), vagy csak azokat a színeket akarod látni bennem (s én Benned), amiket szeretsz...?

Vajon másnak mutatom magam (s Te magad), vagy csak sosem néztél valóban rám (s én Rád)...?

S ki "hibás" ezért...?

Vajon, ha évek teltek el "sikeres vaksággal", akkor...?
Hátraarc?

Vagy - újra-tábla?

Utálj inkább (s utáljalak), vagy próbálj meg (s próbáljalak) "másodszor" is megismerni? Ezúttal "jobban"...?

(...)

Szeretem Benned a háziasságod. Te vagy az Otthon Melege. Szó szerint.
Hozzád hazatérve, Benned, a karjaidban érzem magam Otthon.*

Szeretem Benned a szépérzéked. Hogy berendezés, kép, kert, díszítés - mindegy. Szebbé teszed.

Szeretem Benned azt, amikor elfogadsz. Szeretem az érzést, hogy Neked lehetek én a Támaszod, Neked lehetek én a Férfi az életedben.
Szeretem az érzést, mikor érezteted, hogy vágysz velem lenni.
Szeretem az érzést, mikor arra gondolok, hogy "Értünk" dolgozom. Hogy a Kettőnk Álmát valósítom meg az erőfeszítéseimmel.

Szeretek együtt álmodni Veled.

Szeretek együtt rácsodálkozni a Világ még létező szépségeire.
Szeretem együtt megélni Veled a szűk valóságunk egyszerű szépségeit.

(...)

Persze, jogos a kérdés - vajon valóban "Veled", vagy azzal, akinek "hazudlak magamnak"...? (S Te...?)

* Otthon...?

"...Valaha azt hittem, szabadok vagyunk.

40 éve járom "a szabadság útját" - és hálát adhatok a jó sorsomnak, amiért nem Észak-Koreába, vagy egyéb, politikailag és szellemileg kiesebb helyre születtem -, s most kezdem csak egyre világosabban látni, mekkora illúzióban éljük le az életünket.
És még így is mennyit küzdünk "a boldogságért".

Jó - valójában az ismerős boldogtalanságért küzdünk.

Igen, ez az illúzió első rétege. Amikor azt hiszed, hogy a boldogságért küzdesz. Szép is volna. :)
A valóság azonban, hogy a biztonságérzet iránti igényed annyival nagyobb a boldogság utáni vágyadnál, hogy észre sem veszed küzdelmed valódi célját - ami nem a boldogság, hanem az ismerősség.
Bármilyen is - boldogtalan, ijesztő, esetleg egyenesen rémisztő, fájdalmas, beteg -, csak ismerős legyen! Akkor "megnyugszol"..."

Azt mondják, olyat választunk - tudat alatt -, mint az ellenkező nemű szülőnk...

Anyám mindig talál valamit, amin idegeskedhet.
Köztünk mindig találsz valamit, amin feszülhetünk - s közben engem kérdezel, "miért kell minden jó pillanat után ezt csinálni?!"

(...)

Mások vagyunk. Mindannyian.

Isten nem csak testben teremtett bennünket különbözőekké.

Kint esik a hó - megint. Szinte elkényeztet ez az év, ebből a szempontból... Tiszta romantikus-nosztalgikus hangulatokat ad a régen látott hóval... :) 

Vajon az én szívem nagyobb, mint másoké...?

Többen férnek bele...?

Az én Életem szerint például tele van olyan kacatokkal, akikkel évtizede nem beszéltem (rendesen, vagy rendszeresen), s mégis a barátaimnak tartom őket...

Hát igen. Szentimentális vagyok. (Nem mondtam...?)

Ők az én Kedves Kacatjaim.
Mindannyian.

"Filléres emlékeim".

De az enyémek. És mindig helyük lesz idebenn. És nem lesz tőlük "szűkösebb" sem.
Nem rajtuk múlik, hogy "elférsz-e"...

(...)

Változom.

Úgy tűnik.

Egyre kevésbé "hiszek" a hangoknak körülöttem. 

Másképp: egyre inkább érzem, hogy én én vagyok. Hülye dolog, de mintha "jobban érezném", hogy "jogom van lenni".
Hogy lehetek az, aki vagyok - nem "kell" másnak lennem. "Elég jó vagyok."

("Azok kedvéért, akik most kapcsolódnak be a beszélgetésünkbe", egész életemre rányomta a bélyegét az a kapott szülői üzenet, hogy "nem vagy elég jó".)

Anyám legutolsó beszélgetésünkkor adott támogató mondata: "...fel kellene végre nőnöd."

(Nos, mi lesz, ha a "felnövök" azzal jár, hogy mindenkit elküldök a picsába, akinek nem tetszik, amilyen vagyok...?
Őszinte lesz az öröm...?)

"A játszótársam, mond akarsz-e lenni...?"

Ezt kell eldöntened.