Pont

"...és Isten azt mondta: nem."


.


Így kezdődik a mondatom. Ponttal.

Szavak kavarognak bennem, mint a tenger. Hullámaikból mondatok, mondattöredékek merülnek fel, s buknak alá ismét.
Megpillantásuk, felismerésük pillanatában tudom, hogy leírni őket nem érdemes.
"Csak nekem szólnak.*"
Vagy értem őket, vagy - nem.

*"Csak nekem" = mindenkinek. A maga nyelvén. A saját szavaival. A "saját angyalán" keresztül.


Nehéz dolog ez a tudatosság...

Olyan, mint visszatartott lélegzettel a víz alatt úszni...

Nem. Tudom, hogy nem.

Valójában ekkor úszunk szabadon lélegezve a víz felett.
Csak az egó/elme mondatja, érezteti a fordítottját...

Ehhez kell a hit és bizalom... Megtenni, amiről "érzed", hogy a halálod lehet - pedig valójában nem a Te halálod, hanem az övék... Az érzést is ők generálják. Mert rettegnek, mi lesz, ha egyszer megteszed...
Azt hiszik, akkor már többé semmi szükséged nem lesz rájuk, és megsemmisülnek...

Pedig - nem.

A részeid maradnak. És betöltik a szerepüket. Csak épp nem nőnek a fejedre. Nem fognak ők irányítani...




(...)


"...Te csak taposd a gázpedált,
Magától beindul, ami megállt..."