2012. december 25., kedd

Sodródva


Amistad soundtrack




Számtalan ilyen élményem volt már.

Egy történet, amely magával ragad, mint ahogy a múltra emlékezve elmerengsz...

Csak arra eszmélek, hogy libabőrös vagyok talpamtól a fejem búbjáig, és a szemem megtelik könnyel.


És fáj.


Ott, ahol "nincs minek fájnia".


Emlékezés...?


Hajdan megélt, Müller Péter szavaival "hajdan megfájt" tapasztalások...?


Néha el-elgondolkodom...

Illetve... Inkább el-elbizonytalanodom.


Ilyenkor - mikor van időm végre megállni igazán.

Mikor magam vagyok.




Talán az őrület.


Talán az kérdőjelez meg mindent újra, meg újra.




Mint a hajó, mely rádöbbent, minden útja hiábavaló...

Hiszen ő nem jut általa előbbre.


Mulandó emberek koptatják, jönnek, mennek - minden út csak az éppenkori szeszélyeik szerint való...

Szaladgálnak fel, s alá a világóceán tengerein...


De mi végre...?





A világ, s az óceán nem változik - csak a hajó kopik....


Csak a hajó kopik...

















2012. december 5., szerda

Változóban



Magam is meglepődtem rajta, milyen végletesen hasadóképes is az emberi személyiség...!

Megannyi ébredés után - a megvilágosodás pillanatai, melyek nyomán meg vagyok győződve róla, hogy "most tudatossá lettem, eddig álomban botorkáltam" - újra, meg újra képes vagyok ismét felébredni...

Vajon van valódi ébredés...?

Vagy csak az ébredés illúziója a miénk...?


Legutóbbi álmom a tudatosság racionalista világa volt, s hogy felébredjek az érzelmeimtől való görcsös elzárkózásból, kénytelen volt szegény őrangyalom engedni, hogy a hülyeségem csontom törje...

(Nem azért szegény, hanem mert engem nyert meg feladatul...)

Az indulataim következménye, és mértéke szolgált indirekt bizonyítékul az érzelmeim létére.


Most abban a "furcsa", rég tapasztalt helyzetben vagyok, hogy ismét közösen tervezek.

Vagyis nem tervezek, inkább csak elismerem a lehetőség létjogosultságát.

Talán ezzel hibázok - mert nem foglalok elég határozottan állást...?



Pedig foglalok!

Kimondtam, hogy "Vele akarok".

És én, ha akarok, akkor mindent akarok...

De az autonómiáját is meg kell hagynom, nem...?

Vagy "legyen az, amit én akarok" (végre)?



Nem könnyű a lelki vonatkozásokra koncentrálnom - erős az anyagi energiára koncentráltság bennem...

A múlt hagyatéka...?
Lehet.

Hiba...?
Lehet.

Tennivalóm van ezen a téren?
Persze.







Mindenesetre, Ő itt van mellettem.
És az érzés egyszerre édes és borzongató...

Szembefordít a múltban-jövőben tévelygő elmémmel, kényszerít a jelenre koncentrálni.
És tudatosnak és érzelmesnek lenni egyszerre... :)

Jó érzés... :)



Hálával tölt el.




2012. november 18., vasárnap

"Az embert - nem a bukszát" - avagy csak számla ellenében...





"Csóróság...?"




Érdekes Mamzelt olvasnom.


Mindig kivált valamilyen érzést belőlem a stílusa, vagy a "mondanivalója".



Sokszor röhögök - a humor pedig jó dolog! :)


És sokszor kiábrándít, mert sznob, öntelt, ostoba megközelítéssel gondolkodik - szerintem.



Persze - "csak nem magamra ismerek"...?

Hát de - néha.



Nekem is előfordult az életemben, hogy igen-igen low-budget-megoldásokban kellett gondolkodnom.


Szar ember vagyok/voltam/ emiatt...?


Vajon az határoz-e meg engem, mint embert, hogy mindig futja-e egy kávé-meghívásra...?



Bizonyos szempontból igen.

Hiszen a tudatosságom mércéje lehet, hogy mennyire tudok túllépni a hozott és szerzett korlátaimon, gátlásaimon.

De vajon ki kell-e kukázni valakit csak azért, mert van küzdelme még bőven magával...?

Vajon egy emberi kapcsolat csak azzal képzelhető el, aki már a fejlettségnek (és/vagy az "egzisztencia-építés-") a tetőfokán áll?

Vagy aki éppen olyan környezetből jön, vagy olyanba tenyerelt bele, amelyben egy kávé-meghívásra, vagy ilyen-olyan egyéb programra való mindig akad valamelyik zseb mélyén...?


Mert hogy egy ilyen személlyel kényelmes - az biztos.

Hogy vele "lehet nő a nő" - már amennyiben a "nő" attól nő, hogy alátesznek mindent, és a "férfi" attól férfi, hogy mindig van miből gálánsnak lennie...




Ugyan, ki merné az Embert nézni - és nem a bukszát...?







ui.: persze a mamzeli /trendi/ megközelítésben, ahol a randi célja a pasi részéről "úgyis csak egy dugás" - nos ott nem csodálom, hogy kőkeményen "számla ellenében" lehet szó bármiről...


(Csak akkor - kérdem én - miért háborog a T. Női Nem, ha gyakran nézik ribancnak...?)







Hibák, sablonok, satöbbi...




Now



Mint megboldogult kamaszkoromban - olyan hangulata van ennek a számnak... :)


Elgondolkodtató, mennyire ugyanazokat a köröket futjuk az életeinkben mind... Mármint, hogy ugyanazok játszódnak le az én életemben, mint a máséban - ugyanazok a forgatókönyvek, ugyanazok a sablonok...

Persze remélem, hogy az eredmény azért más lesz...


Hogy annyi különbséget mégis sikerül alkotni...



Persze, hogy beleesünk a szokásos hibákba...

De vajon miért...?


Miért nem tanulunk a múlt tapasztalataiból, miért nem tanulunk a mások hibáiból...?




Miért nehéz a jóra számítanom...?

2012. november 10., szombat

Bármit is akarni....



Olyan könnyű, egyszerű megoldásnak tűnik, hogy szarjunk a világra...!


Annyira egyszerű volna hátatfordítani...



Ehelyett mit csinálok...?!

Újra és újra másoktól teszem függővé magam...



Türelem.


Ezt az utalást kaptam.


Meg a számonkérést.

Hogy ha mernék gyenge lenni... :/



Én mért nem lehetek gyenge?!



Egyáltalán miért érdekel megint valaki más elvárása...?!


"Nem neked szól, ugye tudod...?"


Na persze...





Nem nekem szól, csak rajtam csattan.


Bennem.





Miért érdekel mégis...?



Reális magyarázat...??!




Kinek kell reális magyarázat...?!?!?!?


Hiszen senki sem foglalkozik ma már a realitásokkal....



Kiment a divatból....




Ahogy a becsület, meg az adott szó, meg az őszinteség is....





Olyannyira, hogy ma már csak ezek elvárásai léteznek, de az elfogadásuk, vagy a felismerésük sem... :/





És én vagyok a szar alak, ha ezeket a fejemre borítják, ami után csak ahhoz van kedvem, hogy berúgjak, mint a disznó... :/





Miért...?!



Örülnöm kellene...??



Melyik részének...?






Semmitmondó, semmit sem érő, fölösleges, ostoba szavak....







"Szeretlek"....




Ugyan, ki hiszi ezt el manapság...?!







Ugyan kinek számít egy fikarcnyit is a szó szentsége...???







Miért olyan hiábavaló a küzdelem...?????






Ma már nem éri meg jónak lenni...


Lassan kezdem belátni én is.



Ostobaság bármit is >akarni<.



Akarni jót tenni, akarni szeretni, akarni tisztességesnek lenni....






Nem éri meg.




Talán már tényleg csak a magány, a visszavonulás, a befelé fordulás, az isten-keresés "éri meg..."



Vicc már ez a világ, komolyan...!



2012. november 9., péntek

Ahattyúhalála, avagy "fáj-dalom"...?



Forrás: http://adraaa.blogspot.hu/2012/11/eloadom-hattyuk-halalat.html




Mivel elhagyott a munkakedv, kicsit lekapcsolom az agyam.

Pontosabban ezt terveztem.

Barangoltam itt-ott, és a fenti bejegyzés elgondolkodtatott...




Emlékszem hasonló élményekre (na nem a szalagavatóval, inkább az életérzéssel kapcsolatban), és azt veszem észre, ahogy magamba nézek, hogy köszönőviszonyban sem vagyok egykori önmagammal, ami az érzelmeket, a hozzájuk és az élethez való viszonyulást illeti...



Valaha én is voltam "vígasztalhatatlan".

Valaha számomra is volt olyan személy, akin állt, vagy bukott a létezés értelme.

Valaha én is éreztem, hogy "az Élet szétizél és agyongyötör"...




Ma azt az érzelmi mélységet-válságot nem tudom elképzelni magamról.

Valahogy a dolgok már nem tűnnek annyira végletesnek.

Mintha kissé "súlyukat vesztették" volna...



Nincs megoldhatatlan probléma, nincs világvége-katasztrófa, sőt az sem gond, ha mégis.


Két lehetséges magyarázat:

a) baromi kényelmes az életem anélkül, hogy tudatában volnék

b) megtanultam kezelni a helyzeteket, többé-kevésbé tudatosnak maradni az érzelmeim "felett"...



Persze fájnak dolgok.

De a fájdalmat már nem minősítem egyértelműen negatívnak.

Ahogy valamely elvárás be-nem-teljesülését sem kudarcnak...



Ha kevés az energiám, akkor huzamosabban tudok padlóra kerülni - de mindig felkelek...


"Ebben az anyagi világban minden átmeneti..."

Majdnem...


A lélek nem az.






















Kérjétek...



Egy kellemetlen helyzetbe kerültem, melyből nem látszik jó kiút.

Pontosabban...

Valaki káromra van, s nem tudtam dönteni, miként is viszonyuljak hozzá. Asszertív legyek - "ne hagyjam magam" -, vagy megbocsátó-elfogadó - ismét...

Feltettem a kérdést az "Univerzumnak", "Istennek" - kinek hogy tetszik -, és kaptam is két választ még aznap, amelyek azonban inkább biztatásként szolgáltak, mint a konkrét helyzetre adott utalásként.

Tegnap meg is fogalmaztam, hogy "oké-oké - de nem értem, mit kéne tennem, még mindig..."

És lám - mit találok ma...?

Egy a Szcientológusok által L.Ron Hubbard-nak tulajdonított idézetet, amely emlékeim (és a valóság) szerint eredetileg bibliai idézet.

Átvillant rajtam a kíváncsiság, hogy rosszul tudom-e, amit tudok, és rákerestem az idézetre a bibliában.


Lukács 6:27-36 (6:31)

"…Szeressétek ellenségeiteket, jól tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak. 
Aki egyik orcádat megüti, fordítsd néki a másikat is; és attól, aki felső ruhádat elveszi, ne vond meg alsó ruhádat se. 
Mindennek pedig, aki tőled kér, adj; és attól, aki elveszi a tiédet, ne kérd vissza. 
És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal.
Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmatok van? 
Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. 
És ha csak azokkal tesztek jól, aki veletek jól tesznek, mi jutalmatok van? 
Hiszen a bűnösök is ugyanazt cselekszik. 
És ha csak azoknak adtok kölcsönt, akiktől reménylitek, hogy visszakapjátok, mi jutalmatok van? 
Hiszen a bűnösök is adnak kölcsönt a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. 
Hanem szeressétek ellenségeiteket, és jól tegyetek, és adjatok kölcsönt, semmit érte nem várván; és a ti jutalmatok sok lesz, és ama Magasságos Istennek fiai lesztek: mert Ő jóltevő a háládatlanokkal és gonoszokkal.
Legyetek azért irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas."


Érdekes, hogy ez alapvetésem az életben - legalábbis eddig mindig ez volt a meggyőződésem, és hangoztattam is ezt - most pedig a tanácstalanság óráján úgy kellett emlékeztetni rá...


De most úgy érzem - megkaptam a választ.

:)






Köszönöm, Uram...! :)


2012. november 5., hétfő

Pénzt, vagy elnézést...





"Forrás: http://www.lovebox.hu/blog.php?...,3489809


Ma, miközben tétován tébláboltam a Ferencieken a Match előtt ("vegyek egy sört? megérdemlem?" ), majd elténferegtem az Irányi utca irányába, megszólítottak.

Vékon​yka, bátortalan hang volt - nem is értem, mire reagáltam -, nem is értettem, mit mondott pontosan.
Csak a saját válaszomra emlékszem - "Pénzzel sajnos nem tudok..."
Egy ráncos kézre emlékszem, meg arra, hogy egy öregasszony keze volt és a hangjára, ahogy azt motyogta, miközben tovább léptem - "Elnézést..."

Hárítot​tam zsigerből, már az első rezdülésre.

Miközben tovább haladtam, néma döbbenettel figyeltem odabenn - "Ez mi volt...?"
Próbáltam felidézni, ahogy felém mozdult. A mondatot, amelyre nemet mondtam.
És nem ment.

Mintha egy pillanat kimaradt volna az életemből. Csak egy szó, egy lemondó, szégyenkező hangsúly maradt a fülemben - "Elnézést..."

Lépdelt​em tovább, valójában céltalanul - még több, mint egy órám volt oktatásig.
Csak mentem - hogy minél távolabb legyek - de odabenn, mintha megdermedt volna a világ...

"- Lassan anyád is ilyen idős lesz...
- Neki is ezt mondod majd...?
- Egy nő egyedül. Nem tehet róla, hogy a nyugdíja a gázra sem elég... Hogy ennivalóra nem jut...
- Hazudtál...
- Ő nem tud elmenni dolgozni... Ennyi idősen sehova sem kell...
- Anyád is épp ilyen helyzetbe kerül lassan...
- Hazudtál... Sört akartál venni, neki meg azt mondtad, nem tudsz segíteni...? Arra hivatkozol, hogy az adósságaid, meg az anyád, stb - nekik nemet mondasz, miközben sörözgetsz, meg cukrászdába jársz, meg másokat meghívsz...?
- Őt mikor hívtad fel utoljára...?
- Hazudtál...
...

Hova​ jut ez a világ, ha már te is nemet mondasz...?

- Én a munkámmal segítek...
- Persze. Azoknak, akik még dolgoznak, vagy tudnak dolgozni.
De neki...?
- Neki a munkád nem segít... Mire érezhető változást generál, neki már késő lesz...
- Hazudtál..."


Vissza​fordultam.
Odabenn még mindig értetlenül álltam a tény előtt, hogy képtelen vagyok felidézni bármit róla - mintha megvakultam volna...
Kétségbeesette​n kerestem valami emlékfoszlányt - de egyszerűen semmi...

Hiba a mátrixban...?

Szaporá​ztam a lépteim.
"- Bocsánatot kell kérnem..."
Remélem, még ott lesz...

Nem volt.

Megfordultam, körbenéztem, és láttam egy szatyros idős nénit, aki gyanúsan oldalazott egy kukához. Valami színes szatyra volt...

Irány a Match, kiló kenyér (drágább, mint amennyiért venni szoktam), olcsóbb 2,8-as tej - 175 egy félkiló májkrém (kapóra jön, sokáig elég) - kassza (mitől lett ez 680?!), ki az utcára - hova lett?

Hova a fenébe lett, ezt nem hiszem el...?!


Körbejártam​ a Ferencieket, próbáltam meglátni a tömegben a színes szatyrot...
Megnéztem a két aluljárót, elmentem az Irányi felé - semmi.

"Elnézést..."


"- Nemet mondtál neki. Hazudtál, és most itt állsz a bűnbánatoddal, és nincs kitől feloldozást kérned a hazugságod miatt..."

"- Mi van a nagy pozitív világszemléleteddel...?!​ "A jót kell látni", meg ilyenek...
Persze! Ezt mond neki! Meg a hozzá hasonlóknak...!

- Legalább visszafordultál... Legalább meghallottad a hangot, és nem elfojtottad...
Mások nem jönnek vissza...
Isten látja a szándékokat is...
- Ő ezzel kitörölheti..."




Végül kezemben egy szatyorral, benne egy kiló kenyérrel, félkiló májassal és egy liter tejjel beültem oktatásra.

Végig éreztem azt a döbbenetet - a vakság döbbenetét...

Mi lesz a világgal, ha mindenki, mindig nemet mond...?

Persze nem válthatom meg a világot... És tudom, hogy Rajta valójában mit sem segít a pénz - az a pár forint, amit megtagadtam Tőle...

De ha vakká válunk a szenvedésre, ha vakká és süketté tesz a megszokás, ha önvédelemből csak félrefordulunk és gyorsan tovább lépünk...

Egyszer arra ébredünk majd, hogy felettünk is csak átlépnek - mintha ott se lennénk...

És hiába kérünk szégyenkezve - pénzt, vagy elnézést...

Sok kicsi sokra megy...

Ledolgozott egy életet. Nem tehet róla, hogy az állam ennyivel hálálja meg az évtizedekig fizetett adót...

Nem válthatjuk meg a világot...




De a lelkünk üdvéért mi felelünk.



Hazudni​ bűn.

És elfordulni, átlépni - vakká válni is bűn.



Szerintem.





M.I."

Budapest, 2011. március 18.















2012. november 3., szombat

Válaszok - nekem.







"A szeretet türelmes, minden más türelmetlen. 
És amint egyszer megérted, hogy türelmesnek lenni annyi, mint szeretni, 
és türelmesnek lenni annyi, mint imádságban lenni, akkor mindent megértettél. 
Meg kell tanulnod várni." 

(Osho)

A minap kicsit fáj egy dal...

Egy egyszerű, bús-szerelmes dal, ami "nem nekem" szólt, nem "miattam fájt".

De nekem is fájt.

A tudatom tudja, a tudatom megérti... De nem ő érez, hanem a szív.

Igazából az esett rosszul, hogy "még mindig" - hogy "hiába teszek mindent", nem segít, vagy legalábbis nem "elég gyorsan"...

Mert nem akarom, hogy fájjon...!

Neki.


Mert boldognak akarom látni.



Mert önző vagyok.





Önző vagyok.


És most már értem azt is, hogy ha az érzéseim hangjába feledkezem, akkor elveszítem a reális érzékelést, és türelmetlenné is válok.




Köszönöm, hogy vigyázol rám, hogy meghallgatsz, és segítesz akkor is, ha meg sem érdemlem...!


















2012. október 27., szombat

Megpróbálni, és tévedni...




Gyakorlom az elfogadást.

Próbálkozom, és talán egyre többször járok sikerrel.

Ezért nem akadok már fönn Mamzel fogalmazásain. Azon, hogy a férfi-nő kapcsolatát egy "vérre menő" játszmaként ábrázolja - talán úgy is éli meg az életben is -, oly módon, ami az én olvasatomban a másik feletti érzelmi uralomért folytatott küzdelem képét festi.

Nem tudok és nem akarok azonosulni ezzel a hozzáállással, mert érzésem szerint kiábrándító.

Ez persze csak az én szubjektív véleményem. Túl naiv, túl romantikus és túl régimódi vagyok, biztosan.


Íme egy hozzászólás az egyik bejegyzés mögül:


"Kedves Rafina!

Olvastam pár hozzászólásod, úgy vélem megfogalmaztál hasznos dolgokat.
Ha jól tudom eleget éltél ahhoz hogy a "tapasztalt nő" jelzőt büszkén gondold magadénak. A fönti hozzászólásod számomra olyan mint egy cinkos rébusz, egy összekacsintás. Továbbmegyek: elképzelem ahogy a Mamzel, lányod minőségében elmeséli neked ezt a 'story'-t, a vége fele még egy könnycseppet is megkockáztatok, de eközben nem néz a szemedbe az amazon, inkább átölel beléd temetkezve, amikor is a csöndet és a domináns ölelésed felhasználva a fönti hozzászólásod mondod neki, mély dallamos roppantul megnyugtató módon.
Ezt elképzelve jutott eszembe a kérdés.

"Nem jó, ha mindig a kémia dönt.
Néha jobb ésszel csinálni a szerelmet is:-)"
Te ezt tényleg így gondolod életvitelszerűen a gyakorlati mindennapokban? Nem akarom szétszedni a megfogalmazásod mert nyilván nem erre felvértezve készült. Szeretném megismerni a nézőpontjaid. Például hogyan tanítod meg a gyerekeidnek, hogyan adod át az üzenetet amit hordoz és szerinted mi ez az üzenet?"

Mamzel az írásaiban gyakran tart "leckét" nőtársainak. Csábításból, stb.

Ha úgy tetszik, "így adja át az üzenetét".

Elgondolkodtam, hogyan adnám át az üzenetet én a gyerekeimnek...

Hogy szeretni is meg kell tanulni. Hogy a szeretetet nem helyettesíti semmilyen tökélyre fejlesztett manipulációs technika.

Mert a manipuláció csak manipuláció. Sekélyes, üres, hazug.

Én évtizedes tapasztalatok árán lettem az, aki ma vagyok, és tanultam meg a saját bőrömön, hogy sem az elvakult, sem az elbizakodott szerelem, sem az erőltetett, sem a követelő... Sem semmilyen más forma, amelyben az "akarom" szerepel, nem lehet eredményre vezető.

Elfogadás. 

Itt kezdődik. 

Nem irányítani, hanem együtt megvalósítani. Együtt dönteni.

Érezni, ÉS dönteni.

Ha elfogadással tudom azt mondani, hogy "szeretem Őt" - ott kezdődik az igazi kapcsolat.

Mikor már látom a hibákat, mikor már érzem a súrlódásokat.

Ha ezekkel együtt, sőt akár éppen azért, mert ezek is Hozzá tartoznak...

Ott kezdődik a komoly kapcsolat.

Ennek pedig időt és energiát kell adni.

Elhallgattatni az elvárásokat, türelemmel és elfogadással fordulni a másik felé, meghagyva a szabadságát.




Hogy hogyan adnám át a gyermekeimnek?

Meghallgatnám őket, mikor jönnek elpanaszolni a fájdalmukat. Elmondanám, hogyan éltem meg én.

És visszaküldeném őket az egyik legtömörebb, és legtalálóbb gondolattal:



"Az életben egyetlen esélyünk van a tanulásra: megpróbálni és tévedni."




(Ahhoz is tapasztalás kell, hogy tudjuk meddig érdemes próbálkoznunk, míg elfogadhatjuk, ha ismét tévedtünk...)





Szeml-élet-formáló




Sokat tanultam az elmúlt évek során.

Rengeteget a munkám során - a cégtől és az ügyfelektől, a vezetőktől és a munkatársaktól.

Alább egy cikk következik, amely felnyithatja a szemét, új megvilágításba helyezhet dolgokat mindazok számára, akik korábban csak legyintettek a témára.

Ajánlom szíves figyelmetekbe.



"...
A világ legfeleslegesebb kiadása - a kockázati életbiztosítás?

Szorosan véve van egy olyan dolog, amire ha költünk, garantáltan soha semmi nyereségünk sem lesz belőle – és ez a saját kockázati életbiztosításunk. Ugyanis az erre költött pénzből mi magunk soha semmit sem fogunk látni.

A kockázati életbiztosítás ugyanis egy fogadás. Fogadunk a biztosítóval: kedves biztosító, fogadjunk, hogy a következő húsz évben meghalok! Én állom a fogadást, fizetek havonta ötezer forintot neked. 
Ha nyerek, és tényleg meghalok ebben a 20 évben, akkor te fizetsz a családomnak harmincmillió forintot. 
Ha veszítek, és mégsem halok meg a 20-ik év végégig, akkor tied a húsz év alatt befizetett egymillió-kétszázezer forint. Itt a kezem, nem disznóláb!

És pont ez az, ami megkülönbözteti a tiszta kockázati életbiztosításokat az egyéb konstrukcióktól: a végén semmit sem kapunk. Minden más nem tiszta kockázati biztosítás, és általában – ha tényleg biztosításnak szántuk – akkor gondok vannak vele. (Ebbe most nem mennék bele, erről írtam már több mint négy éve írtam egy nagy port felverő blog bejegyzést "Az életbiztosításokról" címmel)

Igazából mi indít bárkit is arra, hogy egy ilyen színtiszta pénzpocsékolásba belemenjen? Ugyanis a kockázati életbiztosításra költött pénz garantáltan kidobott pénz: mi magunk semmit sem látunk belőle. Azért mert az embernek vannak olyan fontos céljai, ami túlmutatnak még az életén is – ezért vagyunk emberek.

Akkor nézzük sorban, mikor és kinek kellene tisztán kockázati életbiztosítást kötnie. 

1. Egykeresős család
Van egy ismerősöm, ahol a feleség havi nettó 600 ezer forintot keres havonta, viszont az (egyébként pedagógus) férj főállású apaként otthon van a gyerekekkel. Nyilván, ebben a családban, ha a feleség váratlanul meghalna, akkor a család megoldhatatlan anyagi helyzetbe kerülne. Az ilyen családokat hívjuk egykeresős családoknak, ahol a család teljes anyagi jóléte egyetlen kereső családtagon múlik. Az ilyen esetekben a dolgozó családtagokra a felelősség és a biztonság elve alapján, ha a családnak egyébként nincs hatalmas tartalékai, kötelező egy megfelelő kockázati életbiztosítást kötni.

Mekkora legyen ez az összeg? A nemzetközi felmérések szerint egy haláleset után a családoknak átlagosan 3 évre van szükségük, hogy lelkileg és anyagilag rendezzék magukat. Ezért a biztosítás összegét úgy kell megállapítani, hogy a család költségvetését 3 évre fedezze. Az előző példában ez 36x600 ezer forint azaz 21,6 millió forint lenne. Ez havi ötezer forintból egy harmincas éveiben járó nőnél bőven kijön – férfiak esetében egy kicsit magasabb lenne. Ez kevesebb, mint a családi költségvetés 1%-a. 

2. Hitel fedezet
Néha hallom, hogy ilyeneket mondanak: "Én nem gondolkozom hosszú távban!" Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy mondjuk egy húsz éves ingatlan hitelt felvegyen. És itt jön a gonosz statisztika: ha egy férfi 40-éves korában felvesz egy 20 éves kölcsönt, akkor több mint 30% eséllyel nem fogja megérni a hitel lejártát! És ez azért elég durva arány!

Ezért minden hitel mellé kötelező lenne a hitelfedezeti életbiztosítás. Sajnos ma még sok bank rosszul értelmezett költségcsökkentés miatt nem írja ezt elő kötelezően.

Mert mi fog történni, ha ez a 30% esélyű esemény bekövetkezik? Mindenki bátran nézze meg a hitelszerződését. Ilyenkor az esetek döntő részében a következő fog történni: a bank automatikusan felmondja a szerződést és azonnal követeli a kölcsön teljes visszamaradó részét. Tehát nem elég, hogy szegény családfenntartó nincs többé, még a lakást is azonnal viszi a bank. Gyorsan ellenőrizzék, mi van a hitelszerződésben és van-e hitelfedezeti életbiztosításuk. Ha nincs, akkor azonnal kössenek egy ilyet, a hitel összegének megfelelően. 

3. Olyan célok, amiket mindenképpen el kell érni
Nagyon sokan szeretnék, ha a gyerekeik jó egyetemre járhatnának, vagy meglenne az induló lakásuk amikor kilépnek az életbe. Ma már erről nagyon sokan gondoskodnak is (Igazából mi kell egy gyereknek?) Csak nem biztos, hogy meg is éljük. De még a család nélküli szingliknek is lehetnek ilyen céljuk, például az idős szülőkről való gondoskodás.

Ilyen esetekben ismét csak át kell gondolni, mekkora összegre lenne szükség, ha már nélkülünk kellene ezeket a célokat megvalósítani, és erre az összegre megkötni a kockázati életbiztosítást. 

4. Cégtulajdonosok
Vállalkozás tulajdonosok számára a kérdés különösen kényes. Egyrészt ha üzlettársak kezében van egy cég, akkor bármelyikük halála szinte megoldhatatlan problémát teremt: hogyan lehet kifizetni az örökösöket. Erről a témáról írtam a legtöbb újság által átvett cikkemet, "Van-e rosszabb, mint ha meghalunk?" címmel. Mindenkinek, aki üzlettársként vezeti a céget, szigorúan kötelező olvasmány.

Az idei évtől azonban újabb ajándékot kaptunk, ezentúl a cég üzletrészei is öröklési illeték kötelesek. Például ez egy 50 milliós cégnél ez "mindössze" 8 millió – és addig át sem vehető a cég, amíg ezt ki nem fizették. Ráadásul egy tulajdonos megváltozása mindig remek alkalom a banknak, hogy a hitelszerződéseit felmondja: nézze csak meg, ha van ilyen, mit írtak benne.

Mindebből következik, hogy a cégtulajdonosok számára a kockázati életbiztosítás kötelező. Összege üzlettárs esetén a cégrész összege, amiből az örökösöktől megveszi a részt. Családi vállalkozás esetén az összegnek az öröklési illetéket mindenképpen tartalmaznia kell, az egyéb korábban felsorolt pontokon kívül. Cégek esetén a kockázati életbiztosítások elhagyása különösen égbekiáltó sóherség, mivel ezek összege a cégben költségként leírhatók! 

Összefoglalva

Azt mondják a biztosítók ügynökei, hogy a világ legnehezebb feladata kockázati életbiztosításokat eladni – mert annyira feleslegesnek érzik az emberek. Ugyanakkor – miután folyamatosan nő az ügyfélkörünk – sajnos szinte havonta van olyan üzletfelünk ahol váratlanul meghal valaki, élete teljében. És ha ilyenkor komoly anyagi gondok vannak, az szinte mindig azért van, mert nem voltak megfelelő kockázati életbiztosítások.

Különösen a nők figyelmét hívom fel erre a problémára. Mert a világot a nők tartják össze, és nekik kell gondoskodnia családról és az élet folytatásról bármilyen körülmények közt. Ugyanis az esetek döntő többségében a férfiak halnak előbb (mi férfiak kevésbé vagyunk fontosak természet anyánk szemében, ezért halunk jóval hamarabb). Az életnek azonban minden körülmények közt mennie kell tovább, ezért ennek biztosítása főleg a nők feladata – ezért a kockázati életbiztosításokat is nekik kell menedzselniük a családban."









2012. október 26., péntek

Meg-megdöbbenek...


Találkozol valakivel az utcán.

Kezet nyújtasz, ő megrázza a kezed.

Megállapodtok, hogy kölcsönösen segítitek egymást.

Aztán találkoztok újra, rávilágítasz, hogy bizonyos problémákat meg kellene oldani, hogy az eredeti megállapodosátok rá eső része teljesüljön.

Mire ő konkrétan a szemedbe nézve kijelenti, hogy szerinte Te hazudsz.



Egy kedves Mesterem erre azt kérdezné - "És vajon miért teremted magadnak ezt az embert, aki a szemedbe néz és hazugnak nevez, előítéletekre alapozva...?"



Én pedig nem tudnék mit válaszolni.

Az tény, hogy gyanúsan szisztematikusan kerülnek elő újabb és újabb formában a hazugsággal kapcsolatos vádak az életemben.

Noha végletekig igyekszem tartani a teljes őszinteség "hitét"... (Ez már több, mint "elv" nálam...)




Tehát...?


Milyen lehetőségek vannak...?


a) Én gondolom másokról, hogy hazudnak - tudat alatt...? Ezt jelenítem meg pl. benne is?

b) Tudatalatt ennyire frusztrál, hogy esetleg mások nem bíznak bennem - és ez a félelem "anyagiasul" ezekben az emnberekben...? Ez volna a "munkahelyi stressz" megnyilvánulása?


c) Önvád nyilvánul meg azokért az ígéretekért, amelyeket nem sikerült betartanom - részben rajtam kívülálló, részben rajtam álló tényezők miatt...?


Egyéb ötlet...?










2012. október 21., vasárnap

Találkozások, avagy mikor Isten mellém ült…








Ma végre bepótoltam, amivel tartoztam az ígértemnek.

Kísérletezem a mantra-meditációval.

A cél lecsendesíteni az elmét. Megszüntetni a zajt.

Mivel az egész életünket az elme zajában töltjük, ez nem könnyű. A mantra, egy folyamatosan ismételgetett szó, vagy szókapcsolat arra szolgál, hogy a zaj helyét egyetlen hanggal, vagy néhány hangból álló hangfonattal töltsük ki. Lefoglaljuk vele az elmét, amely így olyanná válik, mint a betört vadló – megnyugszik.

Ma, ahogy felébredtem kb. két órát mantráztam. Utána sokkal… Olyan érzés volt, mintha „szélcsend” lett volna a fejemben.

De ami miatt írok, az mantrázás közben történt.

Megszoktam, hogy mikor már „kezdek belejönni” – ahogy csitulni kezd a zaj – imádkozom. Hálát adok mindazért, amit csak fel tudok idézni az életemben, és amikre szépként emlékezem. Olyan dolgokért is, amiket annó tragédiaként éltem meg, de ma visszanézve látom, mennyire fontos tanulságokkal szolgáltak az akkori tapasztalatok.

Szóval köszönetet mondok, és egyúttal erőt, energiát kérek a folytatáshoz. Ahhoz, hogy azon az úton tudjak járni, amelyre születtem. Hogy boldoggá tudjam tenni az embereket magam körül. Hogy mindig legyen miből adnom.

Kértem, hogy vigyázzon azokra, akik fontosak nekem, akikért hálás lehetek.

Hogy vigyázzon MM-re is.

Ekkor történt.

Valamivel korábban úgy éreztem, mintha a testetlen Energia „leült volna” velem szemben.
Egy sugárzó, mosolygós, örömteli alakban. Tudom, hogy mindannyian, és Ő is hordozza a Teljességet – férfi és nő egyszerre, és mégis egyik sem az. Tudom. Most – talán mert mindig Uramként szólítottam meg – férfialakban ült mellém. Nem szólt, csak mosolygott, és éreztem a kisugárzását, ahogy a kandalló melegét érzed, ha mellé ülsz.

Guruttama prabhu megfogalmazása megragadt bennem – hogy mikor az ember megígéri „magának”, hogy minden nap meditálni fog, tulajdonképpen Istennek ígéri meg, hogy „minőségi időt” fog Vele tölteni. Azzal, hogy foglalkozik a kapcsolattal kettejük között.

Ma olyan volt, mintha valahol a második óra felénél Isten mellém ült volna. Öröm-szerű érzés volt – és megilletődöttség. Az elmémben árnyékként megfogalmazódott a kérdés, hogy vajon megőrültem-e…

Szóval mikor a hálaadás után mantráztam, majd megpróbáltam alázattal és önzetlenséggel megfogalmazni a kéréseket – mikor azt kértem vigyázzon MM-re, éreztem inkább, sem mint „hallottam”, ahogy „azt mondja” – „tedd a kezét a kezembe!”

Kinyúltam felé – ő benn aludt a szobában – és „megfogtam a kezét”, és finoman az Ő tenyerére tettem. Áttetszően, de fénylőn láttam magam előtt a két összefonódó kezet, az ujjakat, ahogy lágyan, de határozottan összekapaszkodnak.

Furcsa volt. Létezik, hogy az ember „hitetlenkedjen”, miközben azt érzi és „látja”, hogy Isten ott ücsörög mellette, és éppen teljesíti egy kérését…??

Mindeközben folyamatosan mantráztam tovább, a mantra szavaiban mintha új erő ébredt volna, szinte ficánkolt bennük az energia. Csak próbáltam az összefogódzó kezekre koncentrálni, és mantrázni. Szinte éreztem, hogy az energia rajtam keresztül a két kézre, a kapcsolatra áramlik, erősíti, élteti…

Sajnos az élmény, mint egy álom, lassanként fakul és szét töredezik, ahogy telik az idő.

Nem tudom biztosan, hogy kértem-e, vagy Ő „magától” mondta egy idő után, hogy „add a kezed!” A bal kezem adtam, és megfogta – csak a négy kezet láttam magam előtt. MM és köztem Isten kezei teremtettek kapcsolatot… (Tiszta dili, ugye..?!)

Emlékszem a szavaimra… Pontosabban, hogy azt mondtam „vállalom”…

Itt kéne azt mondanom, hogy „és ekkor felébredtem”…

Csakhogy a meditáció nem alvás…!

Végigborzongok a gondolatra, ahogy most mindezt leírtam… Egyre őrültebbnek hat…

Pedig akkor szinte normális, örömteli és megható élmény volt – a figyelem és a szeretet, amellyel megajándékozott…

Ahogy a második óra is elmúlt, ahogy lassan „feloldódott a valóságban” a kép és az élmény, ahogy visszatértem a lassan ébredező vasárnap reggel elszórt, álmos neszei közé, csak a mosoly maradt, és a „hitetlenkedés”, hogy „ez tényleg velem történik…??”


Visszaadta a hitet.

Hogy jó úton járok.

Hogy annyira nagyot nem tévedtem.

:)

Két lehetőséget lát a racionális elmém:

a)      igaz volt, és a szellemi sík valóban nincs is olyan távol, mint gondolnánk, nem olyan passzívan elérhetetlen

b)      totál kezdek meggárgyulni, „ezek meg még adják is alám a lovat”…

:)

Hát ennyit akartam megörökíteni.

Hari bol! ;)




2012. október 17., szerda

"Drágám, mit is akarok...?"




Igazából azt sem tudom, mit van értelme leírnom.

Azt hiszem, tanácstalan vagyok.


Mindig azt hittem, hogy a teljes őszinteség a tökéletes, támadhatatlan út és eszköz a kommunikációban.


És most itt állok megfürödve.


Semmi különös nem történt, csak épp semmibe vettek. Egyszerűen eldöntötte a kommunikáló másik fél, hogy nem hiszi el, hogy őszinte vagyok.

Ennyi az egész.


Innentől pedig cseszhetem az őszinteséget, éppen ugyanúgy egy helyben toporgunk, napok, sőt hetek múltán térünk vissza a kezdetekhez újra, meg újra - mintha tényleg hazudoznánk egymásnak, és bele buknánk újra, meg újra.



Mit tennél azzal, akinek szent meggyőződése lenne, hogy hülyének nézed, és nem hinne neked, mikor ezt cáfolod?



Változtatnál a viselkedéseden.



Oké.

És ha olyan viselkedéselemek váltanák ki a "hülyének-nézel-reflexet", amelyekről nem is vagy tudatos, mert számodra semmi hasonló tartalmat nem hordoznak...?




Kezdem átértékelni vezérigazgatónk tréfás-komoly mondatát és megközelítését:

"Drágám, mit is akarok...?"


Talán akik ezt választják, felismerték, hogy végeredményben a másik fél által hozott döntések többé-kevésbé megfelelnek nekik, ezért a béke érdekében hajlandóak feladni a saját álláspontjaikat, és felhasználni a másik fél döntéseit...?



Talán még túl magas ez nekem...








2012. október 16., kedd

"...forever alone..."





Egy  - számomra - "új" "életérzés":


"Amikor olyan  forever alone vagy..."




Hát úgy fest, hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy már "szakkifejezés" is van az "egyedül érkezel, egyedül lépsz tovább"-ra...


:D

Lájk.

"...csak éppen okosan szeret...", avagy meg kell tanulni elfogadni...





Pian(in)o - Longing love












A szeretet jön.


Mindig jön.


Csak éppen Isten "okosan szeret".



Ma reggel fohászkodtam egy sort.
(Felriadtam - véletlenül - háromkor, és kb. negyed órát vaciláltam, felkeljek-e. Hogy egyáltalán tényleg felkeljek-e ma meditálni. Teljesen bizonytalan volt, hogyan döntök. Csak egy órával később terveztem ébredést. Aztán úgy döntöttem, majd meditáció után alszom tovább. ;) )

Hogy adjon az Ég elég energiát, hogy tudatos lehessek.
Hogy tartson meg az úton, amelyen járnom rendeltetett.

Hogy az lehessek, akivé lennem kell.

Hogy boldogságot hozhassak a körülöttem élők életébe.

Hogy segíthessem a fejlődésüket.

Az Ő önmagára találását.



Hogy képessé váljak az önzetlenségre.



Miközben meidtáltam az ima után, egy véletlenről lettem tudatos, amelynek köszönhetően nem fáztam a hajnali (fűtetlen) levegőben... :)

Egy "ottfelejtett" ruhadarab gondoskodása óvott.

Persze - "véletlen". ;) Hiszen ezzel kezdtem...


Én azt mondom, jelentős véletlen. :D



Isten mindig hamarabb tudja, mire van/lesz szükségünk, mint mi magunk...




Ezért mindig azt kapjuk Tőle, amire szükségünk van - és nem mindig azt, amit kérünk...



Mert Isten okosan szeret.


Mi forrón, hévvel, indulatból.

Emberien.




Nincs ezzel baj - csak meg kell tanulni elfogadni.



Az emberi szeretetet is - éppúgy, mint az isteni szeretetet.





Hiszem, hogy "szeretni is meg lehet tanulni".


Okosan szeretni...



 Hála öntött el a gondoskodást érezve - hála mindazokért az ajándékokért, melyeket az utóbbi időkben kaptam... :)

Emberekért, társaságért, élményekért - egyáltalán az Élet (ennek az életnek a) lehetőségéért...




Köszönöm, hogy itt lehetek Közöttettek...! :)





















2012. október 11., csütörtök

Vall(om)-ás - Arra, ami örök…





2012.10.10.





Furcsa volt Alíz különös szemeibe nézni, és hallani a szavait, ahogy azt mondta – „Ez egy új vallás… Alapíts vallást…”

Tegnap, Candra előadása alatt, annak hatására volt egy furcsa felismerés-jellegű élményem.

A téma az „Újraprogramozás” volt – vagyis hogy a társadalmi-szocializációs- és karmikus programokat hogyan tudjuk lecserélni, hogyan tudunk ezek köreiből kitörni, és végre fejlődni, emelkedni-kiemelkedni az anyagból.


A Védák „alaptétele”, egyik első felismerése, hogy az anyagi világ, és benne minden, ami megtapasztalható – múlandó. Átmeneti, és ezért „szenvedéssel teli”, vagyis szükségszerűen szenvedést hoz, ha valami jó – mert elmúlik, ami ugye „nem jó”.

Az anyagi energia (minden az érzékek kielégítését szolgáló, arra csábító dolog, érzéki öröm) tulajdonsága, hogy leköti a tudatot (figyelmünket) az anyag szintjén. Mikor eszek valami fenségesen finomat, és a figyelmem az ízlelésre koncentrálom – elfelejtek minden mást. Pl. azt is, hogy nem az érzékelő testtel vagyok azonos… Hogy a világ több, mint amit látok, vagy éppen ízlelek.

Ily módon az anyagi energia eltereli a figyelmem a valóságról.

A múlandóságból fakadó szenvedés oka, hogy a lélek örök, és ezért önazonos boldogságot keres – vagyis „nem múlandót”, örök boldogságot (ami a lelki világban alap).

A Védák másik alaptétele, hogy ezt az érzéktárgyak között (az anyagi világban) nem találhatja meg. Ezért kell törekedni az anyagból való kiemelkedésre, tehát a lelki világba való visszatérésre.

Itt villant belém, hogy „Ácsi!”


Hiszen a lélek örök. És befedve ugyan, anyagba zártan, de itt van az anyagi világban…


Vagyis, ha képesek vagyunk egymásban a Lelket látni – tudatossá válni minden pillanatban róla, hogy a másik abban a testben valójában egy tökéletes, örök lélek –, akkor márpedig megtaláltuk az örökkévalóságot az anyagi világban…

„Minden” múlandó – a szerelem is – „átalakul szeretetté”.


Igen ám, de gondoljunk csak bele: mi tart fenn valamit (bármit)? Az Energia. Az anyag valójában energia, a lélek is egy bizonyos rezgésszintű energia, Isten is és a lelki világ is egy magasabb szintű, -rezgésű energia.

Vagyis ha valami „elmúlik”, annak az az oka, hogy az örökké áramló energia (hiszen a rezgés egy hullámmozgás, vagyis örökké mozgásban lévő energia) „máshová áramlik”.

Vagyis az energia fókuszálása az örökkévalóság „kulcsa”. Isten azért „képes” örökkévalóságra, mert annyira tudatos, hogy fókuszban tudja tartani a tudatát. Mi is – a lélek elvileg örök (Isten egy szikrája). Ezért „elmúlik a testünk”, mert az anyagban nem tudunk eléggé sokáig fókuszálni.

Csakhogy az érzések az anyag és a lélek közti határon a lélekhez sokkal közelebb állnak. Finomabb, a lélek számára könnyebben modulálható energiaszintet képviselnek. Ezért hiszem, hogy a szeretet igenis lehet örök… Csak tudatosság kérdése. Azért nem „nehéz”, pláne nem lehetetlen az „örökkévaló szeretet”, mert a lélek alaptermészete/-állapota a lelki világban.

Mint a fény. A fény koncentrált formája a lézer – a szereteté a szerelem. A szerelem szeretetté alakul a lézer „fénnyé szóródik”.

De eltértem a lényegtől.

Tehát a lélek örök – és az anyagi világban képesek vagyunk odáig emelni a tudatunkat, hogy a másikban a lelket lássuk és szeressük. A szeretet az igazi kommunikáció lélek és lélek között. Energiaáramlás.


És van még egy apróság, ami szintén akkor vált tudatossá bennem.


Az anyagi világot Isten azért hozta létre Energiából (saját magából, ha úgy tetszik), mert szeret bennünket, akik szerettünk volna tapasztalni függetlenül tőle. (Ezt mondják a Védák, és más hitrendszerek is.)

Tény, hogy hiába akar egy fénysugár függetlenedni a fényforrástól, ez ugye nem nagyon kivitelezhető – de úgy tűnik voltunk elég makacsok… Isten tehát megteremtette az anyagi világot – fókuszálta az energia egy részét, hogy anyagba sűrűsödjön, és megnyilvánuljon.

Mi pedig megkaptuk a lehetőséget, hogy anyagba öltözve megszülessünk az anyagi világba és tapasztaljunk „Istentől függetlenül”.

A tudatosság útját járva azonban belátjuk idővel, hogy nincs semmi, ami független lenne Istentől – attól a „Valamitől”, ami a fény példájában a fényforrás, mindegy, ki minek is nevezi.

Tehát a felismerés másik fele az, hogy az anyagban is Isten nyilvánul meg, vagyis amikor anyagi élvezetet tapasztalunk, akkor is Istent tapasztaljuk meg… Az anyagi boldogság – az anyag által okozott boldogság – például az ízélmények, vagy egy szép természeti kép, akár egy másik ember szépsége, szeretete, stb. , mind Istennek köszönhetőek.

Vagyis – és itt válnak el a védikus gondolatok – az anyagi világban is felismerhető az örökkévalóság – a mindig változó Energiában, ami végeredményben Isten, és a lelkekben, akik pedig Isten részei, apró szikrái, fénysugarai.


Tehát az érzékekről való teljes lemondás, az anyagi világtól való elszigetelődés eszerint éppen Isten egy formájától való elzárkózás.

Annyira törekszünk Isten felé, hogy szorosra zárt szemekkel nem vesszük észre, hogy mindig is itt volt körülöttünk…

Persze – ha az anyagi, a fizikai szinten leragadunk, és a fagyiban csak fagyott vizet és ízanyagokat látunk, akkor tény, hogy sosem találunk rá arra, amit valójában mind keresünk.


A „nem múlandóra”…



Arra, ami örök…










Tanácstalanságok





2012.10.10.


Vajon mindannyian menekülünk…?

Csak magunkkal szemben nem merünk elég kritikusnak lenni..?
Bevallani, hogy mi is…?

Vajon az a képem, hogy bár a szerelem nem, de a szeretet igen is örök – hogy az anyagi világban igenis megtalálható a vágyott örökkévalóság, méghozzá éppen bennünk-egymásban-Istenben, a lelkekben és Istenben, a szeretetben…?

Vajon ez is csak illúzió…?

Naivitás…?

Ostoba dolog – részemről is ostoba dolog másban, magamon kívül keresni a teljesség élményét…?

Vagy éppen csak túl komolyan veszek mindenkit…?

Sokszor talán jobban, mint ők maguk magukat…?


Megint csak a kérdések…


Hogyan különböztetem meg az elmétől a tudat tanácstalanságait…?

Van értelme arra várni, hogy egyszer találkozom valakivel, aki elég komoly lesz hozzá, elég kiforrott és szilárd, hogy építeni lehessen rá…?


Vagy én kifelé éppen ilyen kiszámíthatatlannak, „megbízhatatlannak” látszom…?


Vagy ezzel már megint, és fel sem ismerten önző elvárást fogalmazok meg elfogadás helyett…?


 ****


2012.10.11.


És lám.

Azért  úgy fest, mégis csak képes vagyok "fejlődni" önmagamhoz képest...




"Meddig jössz velem...?"



2012.10.10.




Újra és újra előkerül Benned, hogy egyedül vagy, és nem tudsz számítani az emberekre. Felteszed a bizonytalan kérdést, hogy vajon meddig vannak az emberek az életedben?

Elvárnád, hogy legyenek – hogy stabilitást adjanak, hogy állandóságot teremtsenek. Hogy építeni lehessen rájuk.

Közben jó koshoz méltóan szélsőséges kijelentéseket teszel, hogy egy évet kivársz, majd lelépsz külföldre.

Most én kérdezhetném, hogy „Hogyan számítsak Rád így hosszútávon…?”

Vagy elvárni csak Te várhatsz el…? Csak Te várhatsz tervezhetőséget…?

Mások felé Téged semmi sem „kötelez”…? („Akképp cselekedj, ahogy szeretnéd, hogy Veled…”, meg ilyesmi…)



*****
2012.10.11.



Azóta is agyaltam pár kört ezen.


És arra jutottam, hogy "térjünk erre vissza egy év múlva..."




Én is "túl élből" kezelem a szavaidat. Komolyan veszlek - akkor is, ha Te sem magad. Ha épp indulat, dac, düh szólnak a szavaid mögül.


Szóval inkább elfogadom.


Beszéljünk erről egy év múlva... :)







2012. október 9., kedd

Meddig jössz...?





Presser Gábor - Meddig jössz velem...?


1. Csak szólj, s hang a hangra lassan válaszol.
Behunyt szemmel figyelsz, ismersz jól,
Tudod, hogy messzi úton járok már valahol,
És olyan jó, jó.

2. Ha szól, eláraszt a hömpölygő idő,

S néhány halvány arcot hív elő,
Szelíd emberek voltak, s nincsenek,
És hozzam szólnak, vagy a szél hoz egy sóhajt.

3. Meddig jössz velem, hogyha hívlak,

Csukott házakon nyitni ablakot,
Hova napsugár rég nem ragyog?
Meddig jössz velem, hogyha hívlak
Hűvös messzi tájba menni mindhiába?

4. Csak szól, hangról-hangra másképp érkezem,

S valamit talán súgnak még nekem
Az ismeretlen, rég volt emberek,
És tőlük van az összes hang és szó, a rossz és jó.

5. Hát meddig jössz velem, hogyha hívlak

Jobban érteni régi képeket,
Újra kezdeni, ami elveszett.
Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak?
Míg a szívem hajt, végig jössz-e majd? Ó.

instr.


6. Meddig jössz velem, ha hívlak

Őket keresni, akik szerettek,
Örök fák alatt, örök föld felett?
Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak
Repülni, mint a képzelet, mint a víztükörben a fellegek?

7. Meddig jössz, ha hívlak,

Hogyha megérteném, utak nincsenek,
Csak az érzés van, csak a hang vezet?
Meddig jössz, meddig jössz?
Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak,
Hogyha látod már, hova indulok,
Hogyha nem tudom, vissza hogy jutok?
Meddig jössz?

2012. október 8., hétfő

Lelassulós, avagy "Így látom én a szivárvány két szélén..."





Kicsit lelassulok.

Kicsit visszatérek a könnyeidhez.



Hogy "meddig vagyunk" egymás mellett...?


"Ameddig akarunk".


Ez lenne a válaszom.

Esetleg, hogy "ameddig meg nem tanuljuk egymástól, amit meg kell tanulnunk egymástól."



Te addig vagy az életem része, ameddig helyet adok benne, mert szeretném, hogy helyed legyen benne.

És nyilván viszont dettó.


Fontos gondolat, hogy egy kapcsolat nem lesz hosszúéletű, ha csak egyirányú az energiaáramlás...

Legalábbis a hagyományos felfogás szerint, Redfield-re visszautalva, az emberi energiaszerzés elvei, annak végessége alapján.

Hogy egy tudatosabbá váló, a Felismeréseket gyakorló lélek számára mi vállalható...?

Az energia nem fogja korlátozni.

"Szabad Akarat".

Szabaddá válik az Akarat.


Ha ezt figyelembe véve a kérdésed úgy módosul, "meddig akarsz Te az életem részének maradni...?"


Akkor a válaszom az, hogy mindketten örök lelkek vagyunk. :)

Mindketten - és valójában minden ember - az Univerzum (vagy a lelki világ) stabilitása után áhítozunk.


Szeretjük a kalandot, szeretjük a változatosságot az életünkben - de a világunkban stabilitást, rendet...

Biztonságot keresünk.



Te is, én is.



Én jelenleg úgy látom, hogy a tudatos lélek képes dönteni róla, hogy kivel akar társulni, kivel akar közös kereteket meghatározni, közösen megvonni a világaik határait.

Képes dönteni, mert képes elfogadni.

Belátja, hogy minden lélek együtt "zuhan" a végtelenben, így szükségszerűen stabilitás, állandóság, biztonság csak viszonylagosan - egymáshoz viszonyítva értelmezhető.

Vagyis, ha én megfogom a kezed, és Te megfogod az enyém - akkor együtt zuhanunk. Egymáshoz képest nyugalmi hyelyzetben - a végtelenhez képest ugyanúgy zuhanva tovább.


Képes dönteni, mert képes elfogadni, hogy az érzelmek, az érzékek nem meghatározóak. Hm.. Ezt nehéz jól megragadni, mert nem azt akarom mondani ezzel, hogy nem számítanak, és "el kell nyomni őket", vagy ilyesmi.

Hanem azt, hogy "irányíthatóak". (Ez sem telitalálat.)

Hogy megélhetőek tudatosan. Kontrollálhatóak anélkül, hogy teljességükből veszítenének.


A félelmeink éppen abból fakadnak, hogy az érzelmeink kiszolgáltatottá tesznek valaki külső személytől.

"Bízzunk-e benne, vagy sem...?!

Mennyire fog fájni, ha balul alakul?

Akarom-e ezt én megint, és igazán...?!"


Ha azonban elfogadjuk, hogy az érzelmektől színes az élet - és a szivárványnak nem csak forró és meleg színei vannak, hanem fagyos, hideg színei is - nem csak ragyogók, de komorak is...


Tudjuk, hogy nem halunk bele a Télbe.

Hideg, zord, néha még üres és komor is.

De tudjuk, hogy nincs ránk valódi hatással, mert képesek vagyunk túlélni - és mindig jön Tavasz. :)  (Hiszen csak a változás örök...)


Ha ezt elfogadjuk, nem lesz miért félnünk a szivárvány egyetlen színétől sem.

Sem az izzó mélyvöröstől, hogy hamuvá éget, sem a komor mélylilától, melyben ott lüktet a fájdalom.


Hiszen a fájdalom is csak egy érzelem.

Tanít.

Megtanít megbecsülni a vidám, boldog pillanatokat.

Sőt, megtanít megbecsülni a könnyeinket. :)


Ha tudjuk, hogy értünk vannak, hogy tanítanak -  nincs miért félnünk...



És a válasz a kérdésedre, hogy meddig maradunk egymás életében...

Már nem is lesz olyan riasztó.

Mert nem a "meddig" lesz a lényeges, hanem az, hogy "hogyan".


Mert ez - a tapasztalás, az egymás életében eltöltött idő, egymás cselekvései-döntései alakítják a képet, ami alapján döntünk.


Arról, hogy "milyen valójában az Ember, akit Benned látok".

Arról, hogy azt a személyiséget, akit most "alakít" a másik*,  képesek vagyunk-e elfogadni a világunk viszonyítási pontjaként...?

Képesek vagyunk-e elfogadni, mint saját ellenpólusunkat....?

El tudlak-e fogadni a gyengeségeiddel együtt...?

El tudom-e engedni a korábbi ideáimat, és tudok-e valóban elvárások nélkül tekinteni Rád...?

Tudom-e azt látni Benned, aki vagy...?

Akár tudom-e azt meglátni Benned, aki lehetnél...?

Tetszik-e az, aki lehetnél...?

Tetszik-e annyira, hogy vállaljam, segítek a kiteljesedésben...?


Képes vagyok-e elfogadni, hogyha a fejlődés közös útján csak félútig jutunk el...?


(Ha el tudlak fogadni olyannak, aki most vagy, ezzel nem lesz gondom - hacsak nem élem meg személyes kudarcként...)


Látod...


A tőled független kérdés ("meddig maradsz Te az életemben...?") így alakul át csupán Tőled függő kérdésekké...

Mert valójában minden Tőlünk függ.

Minden felelősség az enyém - a Tiéd...

(Minden alkalom, mikor azt mondom, "nem rajtam múlik", valójában az egóm hárítása.

Mert fél a felelősség terhétől.)



Én most azt mondom, tetszik, aki lehetnél.

Tetszik annyira, hogy segítsek kiteljesedni.


Azt hiszem, valójában ez - ez a döntés húzódik meg a "házasság intézménye", az "eljegyzés tradíciója" mögött.

(Erről szól az "eskü".

Valójában ez a kijelentés az eskü.)




És azt hiszem, képes vagyok felismerni a pillanatot, mikor ezt a döntést vállalni is merem.

Több alkalommal kaptam lehetőséget eddig, és minden alkalommal képes voltam felismerni.


Két alkalommal képes voltam vállalni ezt a döntést.


És mindkét alkalomnál képes voltam felismerni a hibáimat.

Mert voltak.

Még mindig akadnak - de hiszem, hogy képes vagyok egyet-kettőt ismét a feldolgozott, a megoldott listához csatolni.


Hogy Te hogyan értékeled a látottakat, hogy Te milyen döntést hozol - Rajtad áll.


Én képesnek érzem magam a kiteljesedésre Melletted - és Érted. :)


És ha kiálljuk a következő próbákat is (ki-ki a magáéit)...



Így látom én most az életet.






* Ajánlom: Müller Péter - Titkos tanítások





2012. szeptember 29., szombat

Úgy igazán...






Éppen




"...Köszönöm, hogy visszaadod a hitem, hogy van miért itt lennem még...!..."



Gyenge vagyok.


Nem.


Nem vagyok gyenge!



Nem tehetek ilyen kijelentéseket, ha nem akarok azzá válni!



Mégis...



A naivitásom, az ostobaságom...?


Megint úgy érzem, ...



"Megint...?"



Megint hibáztam...?



Vajon minden alkalommal én rontom el valahol...???




Vajon képtelen volnék a fejlődésre...?


Úgy igazán...??




Van-e még miért itt lennem - vagy csak én hiszem azt újra és újra...?






Szerves részem



00:40


Miért...?


Miért dőlök be újra ás újra a Szépségnek...?


Miért engedem magam újra és újra elcsábulni-elcsábítani...?



Talán Guruttama prabhunak van igaza.


Sőt.


Candrának és Pralád prabhunak.


De én naiv vagyok és romantikus.



Nem tudok lemondani a hitemről és reményemről, mert szerves részemnek érzem...

Sosem


Moon




Sosem növöm ki a naivitásom.

2012. szeptember 28., péntek

Megmosolyogtam




Eszembe jutott...


...egy régi emlékkép...


Mikor a Gekkóban dolgoztam (SZIE Gödöllő, egyetemi teaház) - a pult mögött pörgésben négyen-öten is igyekeztünk kiszolgálni az éhes ifjúságot -, rengeteget hülyültünk.

Valaki felvette a rendelést, beadta a többieknek, hogy ilyen-és-ilyen turmixot, melegszenyát kér, a többiek megcsinálták - majd a felvevő kivitte (ő látta ugye, hogy kié is volt - jó esetben emlékeztünk is rá).

Namost ha bejött egy észbontó csaj, hát persze, hogy nem lehetett nem megosztani a többiekkel az élményt (pult előtt vagy húszan, bent fojtott hangon "azzztakurva" - ja... kb. 5nm-es az egész hely a pult-konyharész :) )...

Benn mindig vegyesen voltunk fiúk-lányok - és hát a csajokat se kellett félteni, ha humorról, oltásról, vagy szivatásról volt szó...


Szóval eszembe jutott, mikor felvettem egy csinos rendelést ;), és a kedves Többiektől megkaptam tálcán gyönyörűen az egészet - a melegszendók tetején hatalmas kecsöp- és majonéz-szivecskékkel, hogy "Viheted..." :D


Keresd a csajokat, akik nyilván levágták, hogy kikészülsz tőlük - kezedben majonéz- és kecsöp-szívekkel...

Átadós-gyorsan-eltakarodós-röhögést-nem-megvárós... Szerintem... ;)

:D :D :D


Hej, azok a régi szép idők...! :D ;)



...aki isten akart lenni...



04:00 Még mindig.



Próbálok egyén maradni.


Próbálom kontrollálni az egóm, a gyengeségeim, amelyekből a vágyaim születnek.



Mocsok dolog ez a függetlenség.


Hiszen hol vagyunk függetlenek valójában...?


Sehol.


Függünk mindazoktól, akikhez a szívünk kapcsol.

Függünk a munkaadóinktól, a munkatársainktól, a lakótársainktól, de még a velünk egy városban lakóktól is...



Függetlenség.



Inkább csak a függetlenség illúziója.



És akkor a szinkronicitásról nem is beszéltem. És a belső kapcsolatunkról.

Igen, a hangra gondolok a fejedben, akivel olykor vitatkozol. Akinek olykor felteszed a kérdést, "Mit tegyek?"



Függetlenség...?



Csak az egó álma.



Azé, aki isten akart lenni.






Tőled kapom....





Szép





Vajon képesek vagyunk-e - képes leszek-e valaha a maga teljességében felfogni a Szépséget...?



Úgy értem...


Minden idegszálammal...

Egyszerre...


Teljes tudatossággal...





Nézlek, és újra és újra aprónak és jelentéktelennek érzem magam...



Ahogy az ember elvész egy monumentális templom főhajójában...




Csak hálát érzek, és csodálatot...




Vajon, aki tagadja Istent, érezte-e valaha már ezt...???



Vagy annak az életéből kimarad ez az élmény...?


Talán vak rá - képtelen a megélésére....?





Ezt az élményt is Tőled kapom...



Ahogy a vállad felett hátra nézel...


Ahogy fordulsz...


Ahogy lépsz...


Ahogy alszol, álmodban lágyan elnyíló ajakkal...





"Istenem, de szép...!"




Nem tudok mást érezni...



(...)



04:00-tól


Fájdalmasan szép...


Mintha olyan nagyra kellene nyitnom a szívem, hogy befogadhassalak, hogy széthasad belé...



Mégis - nem tudja nem vágyni, hogy kinyílhasson, s befogadhasson...









"Isten nagy - én kicsi vagyok..."











2012. szeptember 27., csütörtök

Valaki



Forrás


Hangulat 00:56



"Valaki most ébred . Álmosan dörgöli a szemét, lustán nyújtózik mint a macska, csiga lassúságúak tétova mozdulatai.

Valaki belép a kádba. Válláról lecsúszik a köpeny, megborzong kicsit. Testét a forróvíz hullámai lepik el. Jólesik neki, amint átjárja a mindent elárasztó forróság.

Valaki ép csókra nyújtja száját és mézédes ízt hagy az élmény maga után.
Valaki most néz ki egy ablakon. Látja, amint a szemben lévő házban kihuny egy ablakban a fény.

Valaki most fogant meg anyja méhében.

Valaki mentős diszpécser. Most fogadja a hívást , már adja is tovább. Gondolai messze járnak. Otthon, a családján, az asszonyán, a kényelmes félig üresen maradt közös ágyukon.

Valaki álmodik és boldog.

Valaki kezében egy másik ember keze ép most melegszik fel.

Valaki álmában forgolódik, közben hangosan hortyog, halkan motyorog.

Valaki fázik, mert hideg van, egyedül van és nincs kihez szólnia . Elbújna , de nincs hova. Párás füstfelhőt fúj lehelete. Az utca sötétje ellenségesen borul rá. Hajléktalan. Egyedül van. Nincs más körülötte, mint a sikoltó magány.

Valaki egy korttyal ivott csak többet, gyomra kavarog, fogadkozik, ezt soha többet nem teszi.

Valaki ül egyedül és csuklóját szorítja, hogy áradjon szét testében minél hamarabb az anyag.

Valaki gyermekét fájdalmas sikollyal ép megszüli. Gyermek most veszi első lélegzetét, elkezd élni. Velünk, mellettünk itt a Földön.

Valaki most búcsúzik a fájdalomtól, levegővétele az utolsó. Halk sóhaja kihunyó gyertyaláng.

Valaki most reméli, hogy megtalálta az igazit, és édesen álmodozik a szerelemről.

Valaki gyúrja a holnapi kenyeret. Hihetetlenül melege van a kemence túl forrón süt. Verejtéke kiapadhatatlanul végig csorog, az amúgy is elgyötört testén .

Valaki éhes és finom kajákról álmodik.

Valaki újságot olvas. Az ép kiesik a kezéből, mert elaludt, nyála csordul a mély álomtól.

Valakinek én mondom most .

-Nagyon szeretlek Kedves!

Valaki sötét cellában csücsül, elfogyott a fény benne, így most értelmetlenül fogy el az élete.

Valaki esti imát mormol és lecsukódik már a szeme.

Jó éjszakát!

Valakinek...

-Neked.

-Nekem.

-Mindenkinek."




Találtam egy újabb követendő gyöngyszemet.



...azt a hiányt nem lehet betölteni...






"Ha hiánymotiváltan élünk, akkor a gyógyuláshoz első lépésként arra a fájdalmas szembesülésre van szükségünk, hogy amit magzati korban, gyerekkorban, fiatalkorban nem kaptunk meg, azt már sosem kapjuk meg. Soha. Ez egy hihetetlenül fájdalmas veszteség, de nagyon ajánlom, hogy éljétek át. Nem érdemes azon fáradozni, hogy amit gyerekkorunkban nem éltünk meg, azt most megszerezzük - mert azt a hiányt nem lehet betölteni. A mai hiányt ma be lehet tölteni. A holnapit is - holnap. De azt az egykori hiányt lehetetlen. Egyetlen valódi esélyünk van: szenvedni kell. Gyászolni. Átélni a hiányaink fölötti mély fájdalmat. Hogy azt a valamit már sosem kapjuk meg, mert az a nap, az a helyzet elmúlt. A szó szoros értelmében azt gondolom: ez gyászmunka. Nyögni kell, zokogni, dühöngeni és tiltakozni. Mert ilyen érzések fognak jönni, de hatalmas erővel. Mégis érdemes ezen az úton elindulni, mert minden olyan gyászmunka, amit elvégeztünk a saját múltunkkal kapcsolatban, hihetetlen mértékben fölszabadít minket. Nem kell a terheket tovább hurcolni, ezért szabaddá válhatunk a jelen kapcsolatainkban. Ettől fogva például nem terheljük a társunkat azzal, hogy adjon meg nekünk valami olyasmit, aminek a hiánya harminc évvel korábbról származik, és az édesanyánktól kellett volna megkapnunk."


Részlet Pál Feri idén megjelenő, A szorongástól az önbecsülésig című könyvéből.

Ősi Ír áldás



Áldott legyen a Fény, mely rád világít és mely benned van,
Az áldott napfény sugározzon be téged
És melegítse fel szívedet, míg úgy nem lobog mint kandallók tüze,
Így minden idegen melegedni jöhet hozzád és minden barátod is,
Sugározzék szemedből a fény, mint ablakba állított
Gyertya fénye, mely a viharban vándorlókat hívogatja.
Áldott legyen a rád hulló lágy eső.
Hulljanak lelkedre a cseppek és csalogassák
A virágokat, hogy illatukkal megteljék a levegő,
De áldott legyen a nagy vihar és rázza meg lelkedet,
Hogy fényesre és tisztára mossa és sok kis tavacskát
Hagyjon hátra, amiben megcsillan az ég kékje
És időnként egy csillag is.
Legyen áldott a föld, az egész földkerekség,
Hogy mindenütt kedvesen fogadjon
Bármerre is vezessen utad.
Legyen puha a föld mikor terhétől fáradtan lepihensz
És legyen könnyű, amikor majd kinn fekszel alatta.
Olyan könnyen terüljön el fölötted,
Hogy lelked kiröppenhessen felfelé
És elérje útja végén

Az Istent!







Zaj





Furcsa érzés.


Mikor az életemben megjelenik a stressz, mintha lelki szinten felerősödne a zaj...



A kapcsolat halványul, az üzenetek, utalások már nem tiszták, a reakciók nem egyértelműek...




A kommunikáció nehézkesebb, ingerültebb, a megértés töredékessé válik.




Ez szembesít vele, hogy eddig nem volt stressz az életemben (egy ideje)...



És hogy nyugalomra vágyom.


Akárhogy is, de a természetem - ha úgy tetszik, a dharmám a nyugodt, szemlélődő állapot.


Persze nincs ezzel baj.



"Kell? Nem kell...? Mennem kell!"


Mondhatnám úgy is - "Vezess, kövess - vagy állj el az utamból!"





2012. szeptember 26., szerda

Lehetőséget kértem - és kaptam...




Hangulat


Találkoztam egy rég nem látott barátommal.


Beszélgettünk, és a beszélgetésünk ráébresztett a saját vakságomra...




Erőt kértem és lehetőséget, hogy gyakorolhassam a türelmet.

Arra értettem, hogy lehetőségem legyen türelmesnek lenni - vagyis lehetőséget kapjak Tőle erre...



És mit hozott a mostani helyzet...?



Lehetőséget, hogy türelmet gyakoroljak...

Nem egészen úgy és olyan értelemben, mint számítottam rá, de a végeredmény ugyanaz.


És mit teszek én...?



Elvesztem a türelmem.


Engedem, hogy a fellobbanó érzelmeim kimozdítsanak a béke és nyugalom állapotából.

Hogy támadásra - vagy épp védekezésre - késztessenek.




Ahelyett, hogy azt tenném, amire lehetőséget kértem - és kaptam...



Kárhoztatok másokat azért, mert a félelmeik irányítják az elméjük - miközben én magam éppen úgy a félelmeim hatása alá kerülök...

Hiszen én is félek...



Éppen az ő elvesztésüktől félek...

Hiszen fontossá váltak számomra...



Vajon időben felismertem a hibámat ahhoz, hogy változtassak...?






Köszönöm Uram, hogy végre - hogy ismét ráébresztesz saját gyarlóságomra, saját gyengeségeimre...!














Mert az élet igazol - avagy ami nélkül nincs élet....





Mood



Komolyan...


Mostanában kezdem megint azt érezni igazán, hogy "egyedül" vagyok...


És Bubu, hisztizz nyugodtan, de Te pontosan ugyanazokat a reakciókat mutatod, mint a többi ember körülöttem.

Ezért mondom igenis, hogy "csak Istent érzem" - mert a szinkronicitás továbbra is működik, a kért válaszok továbbra is érkeznek, sőt - olyan gyakorlati segítségeket is kapok, amiket eddig nem, vagy nem vettem észre...



"Miért gondolom, hogy az a helyes, amit én gondolok...?"...?!


Mert az élet igazol.

Ilyen egyszerű.


Mert a körülöttem lévőkben látom, hogy a félelmeik uralkodnak felettük, látom, hogy a szemeiket szorosan összezárják, és inkább a saját belső képük alapján ítélnek a világ és a többi ember felett, ahelyett, hogy ki mernék nyitni a szemüket...

Vállalva a kockázatot, hogy por, vagy bogár repülhet bele, és az fájhat is...


Lakótársam a józan észt tette fiókba a félelmei miatt, választottam az egész emberiséget és az emberi kapcsolatokat, mivel lemond a bizalomról, ami nélkül nincs élet...


Ahelyett, hogy a társat látnánk egymásban, mind csak a saját érdekeink érvényesítésére törekszünk, és közben még meg is sértődünk, hogy a többi ember miért nem ugyanezt teszi - mért nem a mi érdekeinket védi, mért a sajátját...


Pedig hiszem, hogy azért kaptuk meg pont azokat az embereket, akik szerepelnek az életünkben - Téged is Bubu, és Te pedig pl. engem is -, mert segítségünkre lehetnek.

Az életben, a fejlődésben, a tanulásban, vagy épp a félelmeink legyőzésében...


És mit csinálunk mi...?!


Elutasítunk.

Kritizálunk.

Elítélünk.

Kizárunk.

Kirekesztünk.

Anyázunk.


És közben mocskosul sajnáljuk magunkat, hogy milyen mostohán bánik velünk az élet, a sors, és általában mindenki.

Elsiratjuk az álmainkat, a terveinket, lemondunk és megalkuszunk, és falakat építünk.



Pillanatnyilag ezt látom magam körül.


És közben látom a magam oldalán, hogy a válaszok, a leckék, a tanítók és tanítások jönnek és jönnek, sőt konkrét helyzetek megoldásában is jelentős véletlenek segítenek.


És ezért spirituális értelemben mégis azt érzem, hogy nem vagyok egyedül.


Csak van egy elcseszett kötődésem az emberekhez.

Hozzátok.



Persze.


Magától adódik a kérdés - talán nem is én teszem fel idebenn -, hogy

"Akkor nem lehet, hogy el kellene engedned ezt a kötődést...?"



De én nem akarok lemondani Rólatok!







Mert szeretlek.




2012. szeptember 24., hétfő

Küzdelmeink





Mood




Miért olyan hihetetlen, hogy ha valaki segíteni akar...?



Miért olyan nehéz elfogadni, hogy az életben a járható utat kell megtalálni, ahelyett hogy az akadályokon kattognánk...?



Miért tűnik nekem annyira kézenfekvőnek, hogy sokkal kevesebb energiába kerül rögtön a megoldásokon agyalni, mint hogy a félelmeinket ápolgatnánk, és elmélyülnénk a problémákban, illetve a "mi lesz, ha nem sikerül?!" érzésében...??



Miért látnak támadó szándékot, a kinyújtott kezem mögött, amelyben nincsen fegyver, amely nem tart pengéket, nem mérget ad - csak tiszta őszinteséget, egyenességet, és alternatívákat a megegyezésre...?


Miért...?



Hogyan legyek transzparensebben őszinte...?

Vagy még nyilvánvalóbban segítő szándékú...?


Mit tehetnék még...???




Miért...?


Miért...



Azért nem adom fel, mert én akartam.

Én választottam, hogy kiállok a döntésem mellett.

Hogy én leszek az erősebb, és legyőzöm saját magam...


Hogy szembenézek a saját gyengeségeimmel, és túlnövök rajtuk, hogy mások javára erősebbé váljak...



Engem nem gyűrtök le ilyen könnyen...!


Kishitűség...!

Gyávaság...!

Egó...!



Nem győztök le ilyen könnyen!!!






Fejlövés, vagy fejlődés...?





Mood - 39:00



Néha elgondolkodom, hogy talán beképzelt vagyok...



Ma megerősítést kaptam, hogy ez nem feltétlenül beképzeltség.

Mármint hogy úgy veszem észre, bizonyos szemszögből előrébb járok a szembejövőknél.



Megkaptam, hogy sokkal "kompromisszum-készebb" vagyok. Már hogy "nekem ilyen a természetem"... (A nyilatkozónak persze nem, és éppen az "eredendőség" mentesíti a felelősség alól...)



Hát az egyértelműség végett e helyt kijelentem, hogy "nembazdmeg, én is fejlődtem idáig, és nem "készen kaptam""...

:/



Hosszú volt az út - éveket pazaroltam el rá, hogy a problémán meditáltam (vinnyogtam, toporzékoltam, sajnáltam magam, stb.), ahelyett, hogy a megoldásra próbáltam volna fókuszálni...


De tény - mára felismertem, hogy ez felesleges időpazarlás. Mert nem visz előbbre - csak lopja az energiánkat.


(...)



Kapom a leckéket.

Jönnek az első leckék, hogy megvalósíthassam az önzetlenséget...

Hogy megvalósíthassam a türelmet, hogy legyőzhessem önmagam, az egóm...



"Kérjétek, s megadatik néktek!"


Hihetetlen, hogy Isten mennyire komolyan veszi a kéréseinket...!





Győzni önmagunk felett...





"...

Mert még mindig nem érzed, hogy csak a tudatunk valóság.

Hogy a lényeg a döntés, és nem bármilyen felmerülő körülmény.


(...)

Meg kell tanulnod lassan, hogy a világban nem - csak önmagunkban létezik biztonság.

Hogy bizony küzdenünk kell a létért - önmagunkkal, a félelmeinkkel, amik kishitűséggel fertőzik meg a gondolatainkat...

Meg kell küzdenünk a szabadságunkért, meg kell küzdenünk a boldogság jogáért - mert boldogok csak úgy leszünk, ha megszabadulunk a félelmeinktől. Ha megtanuljuk kezelni őket. Távol tartani magunktól, feszes pórázon vezetni, hogy alkalmasint felhasználjuk az erejüket, hogy ha kell - éberen tartsanak -, de sosem engedni többé uralkodni őket felettünk.


(...)


"Csak akkor veszíthetjük el ezeket a csatákat, csak akkor vallhatunk kudarcot ismét, ha elfelejtjük, hogy ezek barátságos küzdelmek, hogy egymásért, és nem egymás ellen küzdünk..."


(...)




Azt kérdezted, "nem rontotta-e el a tegnap azt, ami lehetett volna...?"

Az, hogy ezt a kérdést feltehetted "face-to-face", hiszem, hogy azt jelzi - nem.

Sőt!

Hiszem, hogy ez egy fontos győzelem volt mindkettőnk útja során...


..."





Semmi sem állhat az utunkba, ha végre hinni merünk önmagunkban - ha merünk hinni abban, hogy egymásban hinnünk is érdemes...





2012. szeptember 23., vasárnap

Tágra zárt szemekkel...?!






Nem könnyű...


Mikor a legközelebb állók is ridegen reagálnak.

Mikor ők is csak az elvárásaikat hangoztatják az elfogadás helyett.


Mikor egy perc alatt senkivé gyalázhat az indulat.

Mikor mindent, amit eddig "felépítettem", semmivé foszlathatja az első szélroham, az első nehézség...


Miért van, hogy jót akarok "mindenkinek", és valahogy mindig, mindenki csak azt látja benne, ami nem sikerül...?

Hazugnak bélyegez oly könnyen bárki...


Vajon van egyáltalán értelme próbálkozni...?


Vagy bele kéne nyugodni, hogy esélytelen, és menni valami semleges felé, tágra zárt szemekkel...?!



És ha én nem akarok belenyugodni...?


Akkor mindig nekem kell az erősnek lennem, mindig nekem kell a toleránsabbnak, az elfogadóbbnak lennem...?

Aki mindent lenyel, mindent megért, mindent elfogad...?


Az önzetlenség végső soron azt is jelenti, hogy még a minimális megértést, még az ártatlanság vélelmét, a legalapvetőbb tiszteletet sem várom el...?





Képesnek kell maradnom a szeretetre akkor is, ha időről-időre sáros bakancsot kapok azoktól is, akiket a legbelsőbb vidékekre engedtem be - "sétálni"...?



El kell viselnem a kapott fájdalmat, vagy meg kell tanulnom, hogyan "ne kapjam meg" - vagyis hogyan engedjem el már rögtön, mielőtt megérintene...?

De ha...


Talán idáig kellene eljutnom...




Még nem megy.


Még számítottam rá.



Még hittem benne, hogy a szavak, a gesztusok jelentést - jelentőséget hordoztak...


Képes leszek egó, beképzeltség nélkül felülemelkedni a gyengeségeken...?


Még nem megy...




Még fáj.





2012. szeptember 19., szerda

Jó most így




A Te dalod



Napra új nap jön, reggelre új hajnal, s reggel megint...

Nézem a Nap bágyadt fényét - látom, hűvös van...

Rád gondolok.


Arra, hogy mikor itt leszel velem, és magamhoz ölellek, nem számít majd, hogy hideg van, nem számít majd, hogy mi lesz a jövőhéten, vagy a jövő hónapban...

Te leszel, és kész.


Ez most ilyen egyszerű.


Nem tudom, meddig.

Nem is akarom tudni.


Csak vagy.

És ez most jó.


Jó most így.


Várom a napot, mikor újra látlak.

És közben élek.

Kicsit Érted, kicsit csak úgy...


Jó most így.


Ahogy ölellek - ahogy cirógatsz...
Ahogy csókollak - ahogy csókolsz...

Nem kell most más, nem kell több ennél.

Jó most így.



Veled. :)




Légy áldott...






"Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás
A szeretetedre szomjasoknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
Minden hozzád fordulónak
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen aki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás
fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
és a Téged szeretőknek."