Megpróbálni, és tévedni...

Gyakorlom az elfogadást.

Próbálkozom, és talán egyre többször járok sikerrel.

Ezért nem akadok már fönn Mamzel fogalmazásain. Azon, hogy a férfi-nő kapcsolatát egy "vérre menő" játszmaként ábrázolja - talán úgy is éli meg az életben is -, oly módon, ami az én olvasatomban a másik feletti érzelmi uralomért folytatott küzdelem képét festi.

Nem tudok és nem akarok azonosulni ezzel a hozzáállással, mert érzésem szerint kiábrándító.

Ez persze csak az én szubjektív véleményem. Túl naiv, túl romantikus és túl régimódi vagyok, biztosan.

Íme egy hozzászólás az egyik bejegyzés mögül:


"Kedves Rafina!

Olvastam pár hozzászólásod, úgy vélem megfogalmaztál hasznos dolgokat.
Ha jól tudom eleget éltél ahhoz hogy a "tapasztalt nő" jelzőt büszkén gondold magadénak. A fönti hozzászólásod számomra olyan mint egy cinkos rébusz, egy összekacsintás. Továbbmegyek: elképzelem ahogy a Mamzel, lányod minőségében elmeséli neked ezt a 'story'-t, a vége fele még egy könnycseppet is megkockáztatok, de eközben nem néz a szemedbe az amazon, inkább átölel beléd temetkezve, amikor is a csöndet és a domináns ölelésed felhasználva a fönti hozzászólásod mondod neki, mély dallamos roppantul megnyugtató módon.
Ezt elképzelve jutott eszembe a kérdés.

"Nem jó, ha mindig a kémia dönt.
Néha jobb ésszel csinálni a szerelmet is:-)"

Te ezt tényleg így gondolod életvitelszerűen a gyakorlati mindennapokban? Nem akarom szétszedni a megfogalmazásod mert nyilván nem erre felvértezve készült. Szeretném megismerni a nézőpontjaid. Például hogyan tanítod meg a gyerekeidnek, hogyan adod át az üzenetet amit hordoz és szerinted mi ez az üzenet?"

Mamzel az írásaiban gyakran tart "leckét" nőtársainak. Csábításból, stb.

Ha úgy tetszik, "így adja át az üzenetét".

Elgondolkodtam, hogyan adnám át az üzenetet én a gyerekeimnek...

Hogy szeretni is meg kell tanulni. Hogy a szeretetet nem helyettesíti semmilyen tökélyre fejlesztett manipulációs technika.

Mert a manipuláció csak manipuláció. Sekélyes, üres, hazug.

Én évtizedes tapasztalatok árán lettem az, aki ma vagyok, és tanultam meg a saját bőrömön, hogy sem az elvakult, sem az elbizakodott szerelem, sem az erőltetett, sem a követelő... Sem semmilyen más forma, amelyben az "akarom" szerepel, nem lehet eredményre vezető.

Elfogadás. 

Itt kezdődik. 

Nem irányítani, hanem együtt megvalósítani. Együtt dönteni.

Érezni, ÉS dönteni.

Ha elfogadással tudom azt mondani, hogy "szeretem Őt" - ott kezdődik az igazi kapcsolat.

Mikor már látom a hibákat, mikor már érzem a súrlódásokat.

Ha ezekkel együtt, sőt akár éppen azért, mert ezek is Hozzá tartoznak...

Ott kezdődik a komoly kapcsolat.

Ennek pedig időt és energiát kell adni.

Elhallgattatni az elvárásokat, türelemmel és elfogadással fordulni a másik felé, meghagyva a szabadságát.

Hogy hogyan adnám át a gyermekeimnek?

Meghallgatnám őket, mikor jönnek elpanaszolni a fájdalmukat. Elmondanám, hogyan éltem meg én.

És visszaküldeném őket az egyik legtömörebb, és legtalálóbb gondolattal:

"Az életben egyetlen esélyünk van a tanulásra: megpróbálni és tévedni."

(Ahhoz is tapasztalás kell, hogy tudjuk meddig érdemes próbálkoznunk, míg elfogadhatjuk, ha ismét tévedtünk...)

Szeml-élet-formáló

Sokat tanultam az elmúlt évek során.

Rengeteget a munkám során - a cégtől és az ügyfelektől, a vezetőktől és a munkatársaktól.

Alább egy cikk következik, amely felnyithatja a szemét, új megvilágításba helyezhet dolgokat mindazok számára, akik korábban csak legyintettek a témára.

Ajánlom szíves figyelmetekbe.



"...
A világ legfeleslegesebb kiadása - a kockázati életbiztosítás?

Szorosan véve van egy olyan dolog, amire ha költünk, garantáltan soha semmi nyereségünk sem lesz belőle – és ez a saját kockázati életbiztosításunk. Ugyanis az erre költött pénzből mi magunk soha semmit sem fogunk látni.

A kockázati életbiztosítás ugyanis egy fogadás. Fogadunk a biztosítóval: kedves biztosító, fogadjunk, hogy a következő húsz évben meghalok! Én állom a fogadást, fizetek havonta ötezer forintot neked. 

Ha nyerek, és tényleg meghalok ebben a 20 évben, akkor te fizetsz a családomnak harmincmillió forintot. 

Ha veszítek, és mégsem halok meg a 20-ik év végégig, akkor tied a húsz év alatt befizetett egymillió-kétszázezer forint. Itt a kezem, nem disznóláb!

És pont ez az, ami megkülönbözteti a tiszta kockázati életbiztosításokat az egyéb konstrukcióktól: a végén semmit sem kapunk. Minden más nem tiszta kockázati biztosítás, és általában – ha tényleg biztosításnak szántuk – akkor gondok vannak vele. (Ebbe most nem mennék bele, erről írtam már több mint négy éve írtam egy nagy port felverő blog bejegyzést "Az életbiztosításokról" címmel)

Igazából mi indít bárkit is arra, hogy egy ilyen színtiszta pénzpocsékolásba belemenjen? Ugyanis a kockázati életbiztosításra költött pénz garantáltan kidobott pénz: mi magunk semmit sem látunk belőle. Azért mert az embernek vannak olyan fontos céljai, ami túlmutatnak még az életén is – ezért vagyunk emberek.

Akkor nézzük sorban, mikor és kinek kellene tisztán kockázati életbiztosítást kötnie. 

1. Egykeresős család
Van egy ismerősöm, ahol a feleség havi nettó 600 ezer forintot keres havonta, viszont az (egyébként pedagógus) férj főállású apaként otthon van a gyerekekkel. Nyilván, ebben a családban, ha a feleség váratlanul meghalna, akkor a család megoldhatatlan anyagi helyzetbe kerülne. Az ilyen családokat hívjuk egykeresős családoknak, ahol a család teljes anyagi jóléte egyetlen kereső családtagon múlik. Az ilyen esetekben a dolgozó családtagokra a felelősség és a biztonság elve alapján, ha a családnak egyébként nincs hatalmas tartalékai, kötelező egy megfelelő kockázati életbiztosítást kötni.

Mekkora legyen ez az összeg? A nemzetközi felmérések szerint egy haláleset után a családoknak átlagosan 3 évre van szükségük, hogy lelkileg és anyagilag rendezzék magukat. Ezért a biztosítás összegét úgy kell megállapítani, hogy a család költségvetését 3 évre fedezze. Az előző példában ez 36x600 ezer forint azaz 21,6 millió forint lenne. Ez havi ötezer forintból egy harmincas éveiben járó nőnél bőven kijön – férfiak esetében egy kicsit magasabb lenne. Ez kevesebb, mint a családi költségvetés 1%-a. 

2. Hitel fedezet
Néha hallom, hogy ilyeneket mondanak: "Én nem gondolkozom hosszú távban!" Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy mondjuk egy húsz éves ingatlan hitelt felvegyen. És itt jön a gonosz statisztika: ha egy férfi 40-éves korában felvesz egy 20 éves kölcsönt, akkor több mint 30% eséllyel nem fogja megérni a hitel lejártát! És ez azért elég durva arány!

Ezért minden hitel mellé kötelező lenne a hitelfedezeti életbiztosítás. Sajnos ma még sok bank rosszul értelmezett költségcsökkentés miatt nem írja ezt elő kötelezően.

Mert mi fog történni, ha ez a 30% esélyű esemény bekövetkezik? Mindenki bátran nézze meg a hitelszerződését. Ilyenkor az esetek döntő részében a következő fog történni: a bank automatikusan felmondja a szerződést és azonnal követeli a kölcsön teljes visszamaradó részét. Tehát nem elég, hogy szegény családfenntartó nincs többé, még a lakást is azonnal viszi a bank. Gyorsan ellenőrizzék, mi van a hitelszerződésben és van-e hitelfedezeti életbiztosításuk. Ha nincs, akkor azonnal kössenek egy ilyet, a hitel összegének megfelelően. 

3. Olyan célok, amiket mindenképpen el kell érni
Nagyon sokan szeretnék, ha a gyerekeik jó egyetemre járhatnának, vagy meglenne az induló lakásuk amikor kilépnek az életbe. Ma már erről nagyon sokan gondoskodnak is (Igazából mi kell egy gyereknek?) Csak nem biztos, hogy meg is éljük. De még a család nélküli szingliknek is lehetnek ilyen céljuk, például az idős szülőkről való gondoskodás.

Ilyen esetekben ismét csak át kell gondolni, mekkora összegre lenne szükség, ha már nélkülünk kellene ezeket a célokat megvalósítani, és erre az összegre megkötni a kockázati életbiztosítást. 

4. Cégtulajdonosok
Vállalkozás tulajdonosok számára a kérdés különösen kényes. Egyrészt ha üzlettársak kezében van egy cég, akkor bármelyikük halála szinte megoldhatatlan problémát teremt: hogyan lehet kifizetni az örökösöket. Erről a témáról írtam a legtöbb újság által átvett cikkemet, "Van-e rosszabb, mint ha meghalunk?" címmel. Mindenkinek, aki üzlettársként vezeti a céget, szigorúan kötelező olvasmány.

Az idei évtől azonban újabb ajándékot kaptunk, ezentúl a cég üzletrészei is öröklési illeték kötelesek. Például ez egy 50 milliós cégnél ez "mindössze" 8 millió – és addig át sem vehető a cég, amíg ezt ki nem fizették. Ráadásul egy tulajdonos megváltozása mindig remek alkalom a banknak, hogy a hitelszerződéseit felmondja: nézze csak meg, ha van ilyen, mit írtak benne.

Mindebből következik, hogy a cégtulajdonosok számára a kockázati életbiztosítás kötelező. Összege üzlettárs esetén a cégrész összege, amiből az örökösöktől megveszi a részt. Családi vállalkozás esetén az összegnek az öröklési illetéket mindenképpen tartalmaznia kell, az egyéb korábban felsorolt pontokon kívül. Cégek esetén a kockázati életbiztosítások elhagyása különösen égbekiáltó sóherség, mivel ezek összege a cégben költségként leírhatók! 

Összefoglalva

Azt mondják a biztosítók ügynökei, hogy a világ legnehezebb feladata kockázati életbiztosításokat eladni – mert annyira feleslegesnek érzik az emberek. Ugyanakkor – miután folyamatosan nő az ügyfélkörünk – sajnos szinte havonta van olyan üzletfelünk ahol váratlanul meghal valaki, élete teljében. És ha ilyenkor komoly anyagi gondok vannak, az szinte mindig azért van, mert nem voltak megfelelő kockázati életbiztosítások.

Különösen a nők figyelmét hívom fel erre a problémára. Mert a világot a nők tartják össze, és nekik kell gondoskodnia családról és az élet folytatásról bármilyen körülmények közt. Ugyanis az esetek döntő többségében a férfiak halnak előbb (mi férfiak kevésbé vagyunk fontosak természet anyánk szemében, ezért halunk jóval hamarabb). Az életnek azonban minden körülmények közt mennie kell tovább, ezért ennek biztosítása főleg a nők feladata – ezért a kockázati életbiztosításokat is nekik kell menedzselniük a családban."

Meg-megdöbbenek...

Találkozol valakivel az utcán.

Kezet nyújtasz, ő megrázza a kezed.

Megállapodtok, hogy kölcsönösen segítitek egymást.

Aztán találkoztok újra, rávilágítasz, hogy bizonyos problémákat meg kellene oldani, hogy az eredeti megállapodosátok rá eső része teljesüljön.

Mire ő konkrétan a szemedbe nézve kijelenti, hogy szerinte Te hazudsz.



Egy kedves Mesterem erre azt kérdezné - "És vajon miért teremted magadnak ezt az embert, aki a szemedbe néz és hazugnak nevez, előítéletekre alapozva...?"



Én pedig nem tudnék mit válaszolni.

Az tény, hogy gyanúsan szisztematikusan kerülnek elő újabb és újabb formában a hazugsággal kapcsolatos vádak az életemben.

Noha végletekig igyekszem tartani a teljes őszinteség "hitét"... (Ez már több, mint "elv" nálam...)




Tehát...?


Milyen lehetőségek vannak...?


a) Én gondolom másokról, hogy hazudnak - tudat alatt...? Ezt jelenítem meg pl. benne is?

b) Tudatalatt ennyire frusztrál, hogy esetleg mások nem bíznak bennem - és ez a félelem "anyagiasul" ezekben az emnberekben...? Ez volna a "munkahelyi stressz" megnyilvánulása?


c) Önvád nyilvánul meg azokért az ígéretekért, amelyeket nem sikerült betartanom - részben rajtam kívülálló, részben rajtam álló tényezők miatt...?


Egyéb ötlet...?

Találkozások, avagy mikor Isten mellém ült…

Gift of Dreams

Ma végre bepótoltam, amivel tartoztam az ígértemnek.

Kísérletezem a mantra-meditációval.

A cél lecsendesíteni az elmét. Megszüntetni a zajt.

Mivel az egész életünket az elme zajában töltjük, ez nem könnyű. A mantra, egy folyamatosan ismételgetett szó, vagy szókapcsolat arra szolgál, hogy a zaj helyét egyetlen hanggal, vagy néhány hangból álló hangfonattal töltsük ki. Lefoglaljuk vele az elmét, amely így olyanná válik, mint a betört vadló – megnyugszik.

Ma, ahogy felébredtem kb. két órát mantráztam. Utána sokkal… Olyan érzés volt, mintha „szélcsend” lett volna a fejemben.

De ami miatt írok, az mantrázás közben történt.

Megszoktam, hogy mikor már „kezdek belejönni” – ahogy csitulni kezd a zaj – imádkozom. Hálát adok mindazért, amit csak fel tudok idézni az életemben, és amikre szépként emlékezem. Olyan dolgokért is, amiket annó tragédiaként éltem meg, de ma visszanézve látom, mennyire fontos tanulságokkal szolgáltak az akkori tapasztalatok.

Szóval köszönetet mondok, és egyúttal erőt, energiát kérek a folytatáshoz. Ahhoz, hogy azon az úton tudjak járni, amelyre születtem. Hogy boldoggá tudjam tenni az embereket magam körül. Hogy mindig legyen miből adnom.

Kértem, hogy vigyázzon azokra, akik fontosak nekem, akikért hálás lehetek.

Hogy vigyázzon MM-re is.

Ekkor történt.

Valamivel korábban úgy éreztem, mintha a testetlen Energia „leült volna” velem szemben.

Egy sugárzó, mosolygós, örömteli alakban. Tudom, hogy mindannyian, és Ő is hordozza a Teljességet – férfi és nő egyszerre, és mégis egyik sem az. Tudom. Most – talán mert mindig Uramként szólítottam meg – férfialakban ült mellém. Nem szólt, csak mosolygott, és éreztem a kisugárzását, ahogy a kandalló melegét érzed, ha mellé ülsz.

Guruttama prabhu megfogalmazása megragadt bennem – hogy mikor az ember megígéri „magának”, hogy minden nap meditálni fog, tulajdonképpen Istennek ígéri meg, hogy „minőségi időt” fog Vele tölteni. Azzal, hogy foglalkozik a kapcsolattal kettejük között.

Ma olyan volt, mintha valahol a második óra felénél Isten mellém ült volna. Öröm-szerű érzés volt – és megilletődöttség. Az elmémben árnyékként megfogalmazódott a kérdés, hogy vajon megőrültem-e…

Szóval mikor a hálaadás után mantráztam, majd megpróbáltam alázattal és önzetlenséggel megfogalmazni a kéréseket – mikor azt kértem vigyázzon MM-re, éreztem inkább, sem mint „hallottam”, ahogy „azt mondja” – „tedd a kezét a kezembe!”

Kinyúltam felé – ő benn aludt a szobában – és „megfogtam a kezét”, és finoman az Ő tenyerére tettem. Áttetszően, de fénylőn láttam magam előtt a két összefonódó kezet, az ujjakat, ahogy lágyan, de határozottan összekapaszkodnak.

Furcsa volt. Létezik, hogy az ember „hitetlenkedjen”, miközben azt érzi és „látja”, hogy Isten ott ücsörög mellette, és éppen teljesíti egy kérését…??

Mindeközben folyamatosan mantráztam tovább, a mantra szavaiban mintha új erő ébredt volna, szinte ficánkolt bennük az energia. Csak próbáltam az összefogódzó kezekre koncentrálni, és mantrázni. Szinte éreztem, hogy az energia rajtam keresztül a két kézre, a kapcsolatra áramlik, erősíti, élteti…

Sajnos az élmény, mint egy álom, lassanként fakul és szét töredezik, ahogy telik az idő.

Nem tudom biztosan, hogy kértem-e, vagy Ő „magától” mondta egy idő után, hogy „add a kezed!” A bal kezem adtam, és megfogta – csak a négy kezet láttam magam előtt. MM és köztem Isten kezei teremtettek kapcsolatot… (Tiszta dili, ugye..?!)

Emlékszem a szavaimra… Pontosabban, hogy azt mondtam „vállalom”…

Itt kéne azt mondanom, hogy „és ekkor felébredtem”…

Csakhogy a meditáció nem alvás…!

Végigborzongok a gondolatra, ahogy most mindezt leírtam… Egyre őrültebbnek hat…

Pedig akkor szinte normális, örömteli és megható élmény volt – a figyelem és a szeretet, amellyel megajándékozott…

Ahogy a második óra is elmúlt, ahogy lassan „feloldódott a valóságban” a kép és az élmény, ahogy visszatértem a lassan ébredező vasárnap reggel elszórt, álmos neszei közé, csak a mosoly maradt, és a „hitetlenkedés”, hogy „ez tényleg velem történik…??”

Visszaadta a hitet.

Hogy jó úton járok.

Hogy annyira nagyot nem tévedtem.

:)

Két lehetőséget lát a racionális elmém:

a)      igaz volt, és a szellemi sík valóban nincs is olyan távol, mint gondolnánk, nem olyan passzívan elérhetetlen

b)      totál kezdek meggárgyulni, „ezek meg még adják is alám a lovat”…

:)

Hát ennyit akartam megörökíteni.

Hari bol! ;)

"Drágám, mit is akarok...?"

Igazából azt sem tudom, mit van értelme leírnom.

Azt hiszem, tanácstalan vagyok.


Mindig azt hittem, hogy a teljes őszinteség a tökéletes, támadhatatlan út és eszköz a kommunikációban.


És most itt állok megfürödve.


Semmi különös nem történt, csak épp semmibe vettek. Egyszerűen eldöntötte a kommunikáló másik fél, hogy nem hiszi el, hogy őszinte vagyok.

Ennyi az egész.


Innentől pedig cseszhetem az őszinteséget, éppen ugyanúgy egy helyben toporgunk, napok, sőt hetek múltán térünk vissza a kezdetekhez újra, meg újra - mintha tényleg hazudoznánk egymásnak, és bele buknánk újra, meg újra.



Mit tennél azzal, akinek szent meggyőződése lenne, hogy hülyének nézed, és nem hinne neked, mikor ezt cáfolod?



Változtatnál a viselkedéseden.



Oké.

És ha olyan viselkedéselemek váltanák ki a "hülyének-nézel-reflexet", amelyekről nem is vagy tudatos, mert számodra semmi hasonló tartalmat nem hordoznak...?




Kezdem átértékelni vezérigazgatónk tréfás-komoly mondatát és megközelítését:

"Drágám, mit is akarok...?"


Talán akik ezt választják, felismerték, hogy végeredményben a másik fél által hozott döntések többé-kevésbé megfelelnek nekik, ezért a béke érdekében hajlandóak feladni a saját álláspontjaikat, és felhasználni a másik fél döntéseit...?



Talán még túl magas ez nekem...

"...forever alone..."

Egy  - számomra - "új" "életérzés":


"Amikor olyan  forever alone vagy..."




Hát úgy fest, hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy már "szakkifejezés" is van az "egyedül érkezel, egyedül lépsz tovább"-ra...


:D

Lájk.

"...csak éppen okosan szeret...", avagy meg kell tanulni elfogadni...

Pian(in)o - Longing love












A szeretet jön.


Mindig jön.


Csak éppen Isten "okosan szeret".



Ma reggel fohászkodtam egy sort.
(Felriadtam - véletlenül - háromkor, és kb. negyed órát vaciláltam, felkeljek-e. Hogy egyáltalán tényleg felkeljek-e ma meditálni. Teljesen bizonytalan volt, hogyan döntök. Csak egy órával később terveztem ébredést. Aztán úgy döntöttem, majd meditáció után alszom tovább. ;) )

Hogy adjon az Ég elég energiát, hogy tudatos lehessek.
Hogy tartson meg az úton, amelyen járnom rendeltetett.

Hogy az lehessek, akivé lennem kell.

Hogy boldogságot hozhassak a körülöttem élők életébe.

Hogy segíthessem a fejlődésüket.

Az Ő önmagára találását.



Hogy képessé váljak az önzetlenségre.



Miközben meidtáltam az ima után, egy véletlenről lettem tudatos, amelynek köszönhetően nem fáztam a hajnali (fűtetlen) levegőben... :)

Egy "ottfelejtett" ruhadarab gondoskodása óvott.

Persze - "véletlen". ;) Hiszen ezzel kezdtem...


Én azt mondom, jelentős véletlen. :D



Isten mindig hamarabb tudja, mire van/lesz szükségünk, mint mi magunk...




Ezért mindig azt kapjuk Tőle, amire szükségünk van - és nem mindig azt, amit kérünk...



Mert Isten okosan szeret.


Mi forrón, hévvel, indulatból.

Emberien.




Nincs ezzel baj - csak meg kell tanulni elfogadni.



Az emberi szeretetet is - éppúgy, mint az isteni szeretetet.





Hiszem, hogy "szeretni is meg lehet tanulni".


Okosan szeretni...



 Hála öntött el a gondoskodást érezve - hála mindazokért az ajándékokért, melyeket az utóbbi időkben kaptam... :)

Emberekért, társaságért, élményekért - egyáltalán az Élet (ennek az életnek a) lehetőségéért...




Köszönöm, hogy itt lehetek Közöttettek...! :)

Vall(om)-ás - Arra, ami örök…

2012.10.10.





Furcsa volt Alíz különös szemeibe nézni, és hallani a szavait, ahogy azt mondta – „Ez egy új vallás… Alapíts vallást…”

Tegnap, Candra előadása alatt, annak hatására volt egy furcsa felismerés-jellegű élményem.

A téma az „Újraprogramozás” volt – vagyis hogy a társadalmi-szocializációs- és karmikus programokat hogyan tudjuk lecserélni, hogyan tudunk ezek köreiből kitörni, és végre fejlődni, emelkedni-kiemelkedni az anyagból.


A Védák „alaptétele”, egyik első felismerése, hogy az anyagi világ, és benne minden, ami megtapasztalható – múlandó. Átmeneti, és ezért „szenvedéssel teli”, vagyis szükségszerűen szenvedést hoz, ha valami jó – mert elmúlik, ami ugye „nem jó”.

Az anyagi energia (minden az érzékek kielégítését szolgáló, arra csábító dolog, érzéki öröm) tulajdonsága, hogy leköti a tudatot (figyelmünket) az anyag szintjén. Mikor eszek valami fenségesen finomat, és a figyelmem az ízlelésre koncentrálom – elfelejtek minden mást. Pl. azt is, hogy nem az érzékelő testtel vagyok azonos… Hogy a világ több, mint amit látok, vagy éppen ízlelek.

Ily módon az anyagi energia eltereli a figyelmem a valóságról.

A múlandóságból fakadó szenvedés oka, hogy a lélek örök, és ezért önazonos boldogságot keres – vagyis „nem múlandót”, örök boldogságot (ami a lelki világban alap).

A Védák másik alaptétele, hogy ezt az érzéktárgyak között (az anyagi világban) nem találhatja meg. Ezért kell törekedni az anyagból való kiemelkedésre, tehát a lelki világba való visszatérésre.

Itt villant belém, hogy „Ácsi!”


Hiszen a lélek örök. És befedve ugyan, anyagba zártan, de itt van az anyagi világban…


Vagyis, ha képesek vagyunk egymásban a Lelket látni – tudatossá válni minden pillanatban róla, hogy a másik abban a testben valójában egy tökéletes, örök lélek –, akkor márpedig megtaláltuk az örökkévalóságot az anyagi világban…

„Minden” múlandó – a szerelem is – „átalakul szeretetté”.


Igen ám, de gondoljunk csak bele: mi tart fenn valamit (bármit)? Az Energia. Az anyag valójában energia, a lélek is egy bizonyos rezgésszintű energia, Isten is és a lelki világ is egy magasabb szintű, -rezgésű energia.

Vagyis ha valami „elmúlik”, annak az az oka, hogy az örökké áramló energia (hiszen a rezgés egy hullámmozgás, vagyis örökké mozgásban lévő energia) „máshová áramlik”.

Vagyis az energia fókuszálása az örökkévalóság „kulcsa”. Isten azért „képes” örökkévalóságra, mert annyira tudatos, hogy fókuszban tudja tartani a tudatát. Mi is – a lélek elvileg örök (Isten egy szikrája). Ezért „elmúlik a testünk”, mert az anyagban nem tudunk eléggé sokáig fókuszálni.

Csakhogy az érzések az anyag és a lélek közti határon a lélekhez sokkal közelebb állnak. Finomabb, a lélek számára könnyebben modulálható energiaszintet képviselnek. Ezért hiszem, hogy a szeretet igenis lehet örök… Csak tudatosság kérdése. Azért nem „nehéz”, pláne nem lehetetlen az „örökkévaló szeretet”, mert a lélek alaptermészete/-állapota a lelki világban.

Mint a fény. A fény koncentrált formája a lézer – a szereteté a szerelem. A szerelem szeretetté alakul a lézer „fénnyé szóródik”.

De eltértem a lényegtől.

Tehát a lélek örök – és az anyagi világban képesek vagyunk odáig emelni a tudatunkat, hogy a másikban a lelket lássuk és szeressük. A szeretet az igazi kommunikáció lélek és lélek között. Energiaáramlás.


És van még egy apróság, ami szintén akkor vált tudatossá bennem.


Az anyagi világot Isten azért hozta létre Energiából (saját magából, ha úgy tetszik), mert szeret bennünket, akik szerettünk volna tapasztalni függetlenül tőle. (Ezt mondják a Védák, és más hitrendszerek is.)

Tény, hogy hiába akar egy fénysugár függetlenedni a fényforrástól, ez ugye nem nagyon kivitelezhető – de úgy tűnik voltunk elég makacsok… Isten tehát megteremtette az anyagi világot – fókuszálta az energia egy részét, hogy anyagba sűrűsödjön, és megnyilvánuljon.

Mi pedig megkaptuk a lehetőséget, hogy anyagba öltözve megszülessünk az anyagi világba és tapasztaljunk „Istentől függetlenül”.

A tudatosság útját járva azonban belátjuk idővel, hogy nincs semmi, ami független lenne Istentől – attól a „Valamitől”, ami a fény példájában a fényforrás, mindegy, ki minek is nevezi.

Tehát a felismerés másik fele az, hogy az anyagban is Isten nyilvánul meg, vagyis amikor anyagi élvezetet tapasztalunk, akkor is Istent tapasztaljuk meg… Az anyagi boldogság – az anyag által okozott boldogság – például az ízélmények, vagy egy szép természeti kép, akár egy másik ember szépsége, szeretete, stb. , mind Istennek köszönhetőek.

Vagyis – és itt válnak el a védikus gondolatok – az anyagi világban is felismerhető az örökkévalóság – a mindig változó Energiában, ami végeredményben Isten, és a lelkekben, akik pedig Isten részei, apró szikrái, fénysugarai.


Tehát az érzékekről való teljes lemondás, az anyagi világtól való elszigetelődés eszerint éppen Isten egy formájától való elzárkózás.

Annyira törekszünk Isten felé, hogy szorosra zárt szemekkel nem vesszük észre, hogy mindig is itt volt körülöttünk…

Persze – ha az anyagi, a fizikai szinten leragadunk, és a fagyiban csak fagyott vizet és ízanyagokat látunk, akkor tény, hogy sosem találunk rá arra, amit valójában mind keresünk.


A „nem múlandóra”…



Arra, ami örök…

Tanácstalanságok

2012.10.10.


Vajon mindannyian menekülünk…?

Csak magunkkal szemben nem merünk elég kritikusnak lenni..?
Bevallani, hogy mi is…?

Vajon az a képem, hogy bár a szerelem nem, de a szeretet igen is örök – hogy az anyagi világban igenis megtalálható a vágyott örökkévalóság, méghozzá éppen bennünk-egymásban-Istenben, a lelkekben és Istenben, a szeretetben…?

Vajon ez is csak illúzió…?

Naivitás…?

Ostoba dolog – részemről is ostoba dolog másban, magamon kívül keresni a teljesség élményét…?

Vagy éppen csak túl komolyan veszek mindenkit…?

Sokszor talán jobban, mint ők maguk magukat…?


Megint csak a kérdések…


Hogyan különböztetem meg az elmétől a tudat tanácstalanságait…?

Van értelme arra várni, hogy egyszer találkozom valakivel, aki elég komoly lesz hozzá, elég kiforrott és szilárd, hogy építeni lehessen rá…?


Vagy én kifelé éppen ilyen kiszámíthatatlannak, „megbízhatatlannak” látszom…?


Vagy ezzel már megint, és fel sem ismerten önző elvárást fogalmazok meg elfogadás helyett…?


 ****


2012.10.11.


És lám.

Azért  úgy fest, mégis csak képes vagyok "fejlődni" önmagamhoz képest...

"Meddig jössz velem...?"

2012.10.10.




Újra és újra előkerül Benned, hogy egyedül vagy, és nem tudsz számítani az emberekre. Felteszed a bizonytalan kérdést, hogy vajon meddig vannak az emberek az életedben?

Elvárnád, hogy legyenek – hogy stabilitást adjanak, hogy állandóságot teremtsenek. Hogy építeni lehessen rájuk.

Közben jó koshoz méltóan szélsőséges kijelentéseket teszel, hogy egy évet kivársz, majd lelépsz külföldre.

Most én kérdezhetném, hogy „Hogyan számítsak Rád így hosszútávon…?”

Vagy elvárni csak Te várhatsz el…? Csak Te várhatsz tervezhetőséget…?

Mások felé Téged semmi sem „kötelez”…? („Akképp cselekedj, ahogy szeretnéd, hogy Veled…”, meg ilyesmi…)



*****
2012.10.11.



Azóta is agyaltam pár kört ezen.


És arra jutottam, hogy "térjünk erre vissza egy év múlva..."




Én is "túl élből" kezelem a szavaidat. Komolyan veszlek - akkor is, ha Te sem magad. Ha épp indulat, dac, düh szólnak a szavaid mögül.


Szóval inkább elfogadom.


Beszéljünk erről egy év múlva... :)

Meddig jössz...?

Presser Gábor - Meddig jössz velem...?


1. Csak szólj, s hang a hangra lassan válaszol.
Behunyt szemmel figyelsz, ismersz jól,
Tudod, hogy messzi úton járok már valahol,
És olyan jó, jó.

2. Ha szól, eláraszt a hömpölygő idő,
S néhány halvány arcot hív elő,
Szelíd emberek voltak, s nincsenek,
És hozzam szólnak, vagy a szél hoz egy sóhajt.

3. Meddig jössz velem, hogyha hívlak,
Csukott házakon nyitni ablakot,
Hova napsugár rég nem ragyog?
Meddig jössz velem, hogyha hívlak
Hűvös messzi tájba menni mindhiába?

4. Csak szól, hangról-hangra másképp érkezem,
S valamit talán súgnak még nekem
Az ismeretlen, rég volt emberek,
És tőlük van az összes hang és szó, a rossz és jó.

5. Hát meddig jössz velem, hogyha hívlak
Jobban érteni régi képeket,
Újra kezdeni, ami elveszett.
Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak?
Míg a szívem hajt, végig jössz-e majd? Ó.

instr.

6. Meddig jössz velem, ha hívlak
Őket keresni, akik szerettek,
Örök fák alatt, örök föld felett?
Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak
Repülni, mint a képzelet, mint a víztükörben a fellegek?

7. Meddig jössz, ha hívlak,
Hogyha megérteném, utak nincsenek,
Csak az érzés van, csak a hang vezet?
Meddig jössz, meddig jössz?
Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak,
Hogyha látod már, hova indulok,
Hogyha nem tudom, vissza hogy jutok?
Meddig jössz?

Lelassulós, avagy "Így látom én a szivárvány két szélén..."

Kicsit lelassulok.

Kicsit visszatérek a könnyeidhez.



Hogy "meddig vagyunk" egymás mellett...?


"Ameddig akarunk".


Ez lenne a válaszom.

Esetleg, hogy "ameddig meg nem tanuljuk egymástól, amit meg kell tanulnunk egymástól."



Te addig vagy az életem része, ameddig helyet adok benne, mert szeretném, hogy helyed legyen benne.

És nyilván viszont dettó.


Fontos gondolat, hogy egy kapcsolat nem lesz hosszúéletű, ha csak egyirányú az energiaáramlás...

Legalábbis a hagyományos felfogás szerint, Redfield-re visszautalva, az emberi energiaszerzés elvei, annak végessége alapján.

Hogy egy tudatosabbá váló, a Felismeréseket gyakorló lélek számára mi vállalható...?

Az energia nem fogja korlátozni.

"Szabad Akarat".

Szabaddá válik az Akarat.


Ha ezt figyelembe véve a kérdésed úgy módosul, "meddig akarsz Te az életem részének maradni...?"


Akkor a válaszom az, hogy mindketten örök lelkek vagyunk. :)

Mindketten - és valójában minden ember - az Univerzum (vagy a lelki világ) stabilitása után áhítozunk.


Szeretjük a kalandot, szeretjük a változatosságot az életünkben - de a világunkban stabilitást, rendet...

Biztonságot keresünk.



Te is, én is.



Én jelenleg úgy látom, hogy a tudatos lélek képes dönteni róla, hogy kivel akar társulni, kivel akar közös kereteket meghatározni, közösen megvonni a világaik határait.

Képes dönteni, mert képes elfogadni.

Belátja, hogy minden lélek együtt "zuhan" a végtelenben, így szükségszerűen stabilitás, állandóság, biztonság csak viszonylagosan - egymáshoz viszonyítva értelmezhető.

Vagyis, ha én megfogom a kezed, és Te megfogod az enyém - akkor együtt zuhanunk. Egymáshoz képest nyugalmi hyelyzetben - a végtelenhez képest ugyanúgy zuhanva tovább.


Képes dönteni, mert képes elfogadni, hogy az érzelmek, az érzékek nem meghatározóak. Hm.. Ezt nehéz jól megragadni, mert nem azt akarom mondani ezzel, hogy nem számítanak, és "el kell nyomni őket", vagy ilyesmi.

Hanem azt, hogy "irányíthatóak". (Ez sem telitalálat.)

Hogy megélhetőek tudatosan. Kontrollálhatóak anélkül, hogy teljességükből veszítenének.


A félelmeink éppen abból fakadnak, hogy az érzelmeink kiszolgáltatottá tesznek valaki külső személytől.

"Bízzunk-e benne, vagy sem...?!

Mennyire fog fájni, ha balul alakul?

Akarom-e ezt én megint, és igazán...?!"


Ha azonban elfogadjuk, hogy az érzelmektől színes az élet - és a szivárványnak nem csak forró és meleg színei vannak, hanem fagyos, hideg színei is - nem csak ragyogók, de komorak is...


Tudjuk, hogy nem halunk bele a Télbe.

Hideg, zord, néha még üres és komor is.

De tudjuk, hogy nincs ránk valódi hatással, mert képesek vagyunk túlélni - és mindig jön Tavasz. :)  (Hiszen csak a változás örök...)


Ha ezt elfogadjuk, nem lesz miért félnünk a szivárvány egyetlen színétől sem.

Sem az izzó mélyvöröstől, hogy hamuvá éget, sem a komor mélylilától, melyben ott lüktet a fájdalom.


Hiszen a fájdalom is csak egy érzelem.

Tanít.

Megtanít megbecsülni a vidám, boldog pillanatokat.

Sőt, megtanít megbecsülni a könnyeinket. :)


Ha tudjuk, hogy értünk vannak, hogy tanítanak -  nincs miért félnünk...



És a válasz a kérdésedre, hogy meddig maradunk egymás életében...

Már nem is lesz olyan riasztó.

Mert nem a "meddig" lesz a lényeges, hanem az, hogy "hogyan".


Mert ez - a tapasztalás, az egymás életében eltöltött idő, egymás cselekvései-döntései alakítják a képet, ami alapján döntünk.


Arról, hogy "milyen valójában az Ember, akit Benned látok".

Arról, hogy azt a személyiséget, akit most "alakít" a másik*,  képesek vagyunk-e elfogadni a világunk viszonyítási pontjaként...?

Képesek vagyunk-e elfogadni, mint saját ellenpólusunkat....?

El tudlak-e fogadni a gyengeségeiddel együtt...?

El tudom-e engedni a korábbi ideáimat, és tudok-e valóban elvárások nélkül tekinteni Rád...?

Tudom-e azt látni Benned, aki vagy...?

Akár tudom-e azt meglátni Benned, aki lehetnél...?

Tetszik-e az, aki lehetnél...?

Tetszik-e annyira, hogy vállaljam, segítek a kiteljesedésben...?


Képes vagyok-e elfogadni, hogyha a fejlődés közös útján csak félútig jutunk el...?


(Ha el tudlak fogadni olyannak, aki most vagy, ezzel nem lesz gondom - hacsak nem élem meg személyes kudarcként...)


Látod...


A tőled független kérdés ("meddig maradsz Te az életemben...?") így alakul át csupán Tőled függő kérdésekké...

Mert valójában minden Tőlünk függ.

Minden felelősség az enyém - a Tiéd...

(Minden alkalom, mikor azt mondom, "nem rajtam múlik", valójában az egóm hárítása.

Mert fél a felelősség terhétől.)



Én most azt mondom, tetszik, aki lehetnél.

Tetszik annyira, hogy segítsek kiteljesedni.


Azt hiszem, valójában ez - ez a döntés húzódik meg a "házasság intézménye", az "eljegyzés tradíciója" mögött.

(Erről szól az "eskü".

Valójában ez a kijelentés az eskü.)




És azt hiszem, képes vagyok felismerni a pillanatot, mikor ezt a döntést vállalni is merem.

Több alkalommal kaptam lehetőséget eddig, és minden alkalommal képes voltam felismerni.


Két alkalommal képes voltam vállalni ezt a döntést.


És mindkét alkalomnál képes voltam felismerni a hibáimat.

Mert voltak.

Még mindig akadnak - de hiszem, hogy képes vagyok egyet-kettőt ismét a feldolgozott, a megoldott listához csatolni.


Hogy Te hogyan értékeled a látottakat, hogy Te milyen döntést hozol - Rajtad áll.


Én képesnek érzem magam a kiteljesedésre Melletted - és Érted. :)


És ha kiálljuk a következő próbákat is (ki-ki a magáéit)...



Így látom én most az életet.






* Ajánlom: Müller Péter - Titkos tanítások