Sodródó falevelek

:)

Eszembe jutottál. 2011-ből. :)


Milyen rég volt - milyen rég voltál...


Vajon hogy telnek feletted a napok...? Megbékéltél magaddal? Tudtál-e ablakot nyitni a világra?

Van-e szerencsés, aki szerethet?

S akitől el tudod fogadni?

Meglelted-e az Utad? Járod-e?


Látlak még vajon valaha...? Mármint itt, ebben az életben...


A mosolygó tekinteted, a mohó szád, ahogy eszel... :D ;)


Hiányzol. :)



Dina.

"...Ne várd senkitől..."

„Szomorú vagy, és azt várod, hogy fölvidítsanak. Ideges, és azt, hogy megnyugtassanak. Gyenge vagy, s a másiktól várod az erőt. Reménytelen, s várod a reményt. Igaz, hogy mások hatnak ránk, de ne várd senkitől, hogy helyetted teremtsen benned harmóniát. S kimondom végül: ne várd senkitől, hogy ’boldoggá tegyen’. Olyan korba születtél, mely külvilágfüggő, és nem tanított meg arra, hogyan kell önmagadat megismerni és uralni. Hogyan kell magadat naponta fölhangolni, s belül megteremteni azt, amit kívülről várnál. Nem tudom, tapasztaltad-e, de egy barátságos embernek sok barátja van. Egy erőshöz sokan akarnak tartozni. Akiből sugárzik a harmónia, azt sokan szeretik. Sugárzol, és a sugárzásod vonz és taszít. Foglalkozz egy kicsit többet magaddal - a lelkeddel, testeddel is. Ne csodálkozz, hogy a testedet is mondom. Szepes Mária még a száz évéhez közel is szép ember és vonzó Nő volt. Mint egy nemes, egyiptomi királynő, olyan. Fantasztikus vonzása volt, és ereje. Mert – ahogy manapság mondják – ’megcsinálta magát’, a szó legnemesebb értelmében. Légy te is önmagad mestere, tanulj meg örömmel dolgozni a lelkeden!”

 (Müller Péter)

"...Mert nem tudják..."

"...
- A múlt héten olvastam valahol: "Ha kopogtatsz, de nem nyílik, akkor az nem a te ajtód."


- :)

Ha kopogtatsz, de nem nyílik, odabent nem tudják, hogy Te állsz az ajtó előtt.

:P

Mert köztetek ott az ajtó..."

Évtizednyi távolból

Hangulat


Hihetetlen, hogy évtizednyi rárakódott por alatt nyugvó emlékek még meg tudnak borzongatni...

Csak némi elfogadás, egy csepp közösség-vállalás - és furcsán-ismerős érzések hullámai cirógatnak.

Mások vagyunk már. Mindketten.
Mégis.


Őrültség, tudom.

Talán félreértés - és csak a magányom húrját zendítette meg, most éppen Ő.




Vagy talán az emberből sosem múlik el igazán egy olyan kozmikus döntés, mint hogy "vele élem le az életem", "Ő lesz a gyermekeim anyja"...


Nem vagyok az eleve elrendelés híve.

A megírt sorsoké.

Valahogy mégis úgy vagyok vele, hogy ok nélkül aligha alakulhatott így velünk...

"Véletlenül" nem lehet így elszúrni valamit, ami olyan átégetően több, mint...




Nagyon együtt voltunk, aztán nagyon eltávolodtunk.


Most - túl egy "fél életen" - újra beszélünk.



Furcsa csoda a szerelem.

Génhiba, vagy amit akartok

"Megint padlón..."

Milyen könnyű lenne letudni ennyivel, és máris sajnálhatnám magam. Vártam egy kiemelkedően eredményes hónapot - aztán igencsak elmaradt a kiemelkedés. Persze nem esik jól, de...

De.

Ruzsa Dóra könyvét véletlenül vettem a kezembe sok héttel ezelőtt. Haladtam vele egy darabig, aztán sokat állt az asztalomon, vagy a táskámban. Tegnap ismét elővettem, és az alábbi intelem érkezett vele a mai napra:






"Megtanítja, hogy szorongás és kishitűség helyett csak tegye a dolgát, kezdjen bele, menjen utána, beszéljen másokkal, s ha így tesz, semmi sem menti meg attól, hogy elérje a célját."


(G. Németh György-ről írja)

Elgondolkodtam.
Magamról. Arról, hogy mennyire kiborultam a minap, mondván, iszonyúan elegem van belőle, hogy sosem lehetek elégedett, hogy sohasem lehetek "elég jó". Mindegy, hogy szakmai teljesítményben, mindegy, hogy anyagiakban, emberi kapcsolatokban, sportban (táncban), stb. "Mindegy", hogy elsősorban magamnak nem tudok megfelelni.

"Semmiben."

Hajtok, fejlődök, és még tovább fejlődök - mégsem elég. Sohasem elég.

Valójában egyetlen dologban vagyok jó - és az a kitartás.

Illetve most még ezt is megkérdőjeleztem. Hiszen mikor M. elment - hagytam.
Mikor B. elment - hagytam.
Mikor eldőlt, hogy nem a diplomámból fogok élni - hagytam.
Mikor a szakkolit elkúrták - hagytam.
Mikor MM. ment el - őt is hagytam.

Nos akkor kitartó vagyok-e...?

Igen, az vagyok.

Évekig küzdöttem minden nő kapcsán - vagy magammal, vagy velük.
Megküzdöttem minden tárgyammal, minden vizsgámmal, a diplomamunkámmal, az államvizsgával és a védéssel is.
Felépítettem, dolgoztam több szervezetért (szakkoli, vendéglátós csapatok, vállalkozás, jelenlegi team).

Éveken - vagy egy bő évtizeden?! - át kerestem a célt, az utat, ami nekem való. Megtaláltam.
Megtaláltam, de nem egyszerűen csak megtalálni kellett - megtalálni, megtartani, újra/jobban felismerni és kitartani mellette.

Olyankor - tucatszor is -, mikor a többség mellettem feladta (vagy még többen bele se vágtak).
Olyankor is, amikor kőkemény leckékkel kellett (kell még ma is) megfizetni az árát egy álomnak, egy hitnek, a szabadságnak, a határtalanságnak...

Lemondások - nem csak anyagi lemondások, de egóbeli, büszkeséget próbára tévő lemondások formájában.
Akkor is, ha a közvetlen barátok sem hittek bennem, akkor is, mikor a legfontosabb vonta meg a bizalmát, rommá alázva ezzel.


Itt vagyok.

Még mindig itt vagyok.

Kitartás volt-e?!

Igen, kitartás volt!


"Ha kérsz valamit, mielőtt megkapod, Isten mindig próbára tesz, valóban akarod-e..."


Hát, Uram...
Valóban akarom! Igen, valóban akarom!


Talán a géneken múlik?

Neveltetésen aligha. Nem én vagyok az egyetlen egyke a világon, akit az anyja nevelt, nem az egyetlen szegény családból, nem az egyetlen, akinek eredt el az orra vére anyai pofontól.

"Nem küzdeni mindig, mindenáron, de soha nem hátrálni meg..."


Nem
Adom
Fel.

Nem érdekel, hogyha nem értik, hogyha nem értenek meg.



Nem érdekel, ha nem hisznek, ha hülyének néznek.



"Megtanítja, hogy szorongás és kishitűség helyett csak tegye a dolgát, kezdjen bele, menjen utána, beszéljen másokkal, s ha így tesz, semmi sem menti meg attól, hogy elérje a célját."



Menni tovább.

Tenni nap, mint nap.
Felszegett fejjel.


Mert "az akadályokat akkor látod, hogyha leveszed a szemed a célról."

Rika

Az Utolsó Határ

Bőröm börtönéből csak nézlek. Titok, ki vagy.

Csak nézlek, és vágyom ismerni Őt,

A Nőt, ki odaátról visszanéz. Téged.

S e vágy mindegyre éget-kínoz.

Míg végül fellázad bennem a férfi;

Ezt ésszel tán fel sem lehet érni –,

Végül kijátszok minden szabályt, s így,

Most 

Érintelek. 

Ó nem Téged – csak határod,

Az őrt álló bőrt –, s ha bánod,

Esdeklem, bocsásd meg gyengeségem!

Ember vagyok csak – egy érem

Egyik oldala. Egész – s mégsem.

Csaltam – szégyen, vagy sem, így van!

Ostoba dolog!

Tudom, más feleennyit sem forog a témán,

Tovább lép – bénán csak bennem forr az a perc,

Mikor sisteregve szünt meg a távol,

Korábban lehettünk bárhol a skálán -

„Jó ismerős”, „barát” - ki számolna

Értéket rá?! Ám érzésre ennyire mégsem közel tán,

S Lám...

Kértelek, s Te adtál.

Gyenge voltam, és mohó.

A rácshoz léptem, s egy percre elfeledtem,

Rab vagyok.

S hogy hagyod – elveszni a Távolt –,

Percnyi ajándék csupán.

Én kinyúltam Feléd, ügyetlenül, sután.

Megriasztott a rég várt pillanat,

Mikor nincs álarc, nincs szerep – csak a szereplő marad,

Megriasztott – nincs már több maszk, se smink,

Se jótékony homály.

Csak Te vagy ott, és én.

Bőrünk a kettős határ,

Az Utolsó,

A Végső.

És Ő,

A Rab,

Ki bennem óvatos-óvatlanul

A rácsok közt Feléd kinyúl –

E rab reszket, mert rácsodhoz ér ő,

Keze alatt a bőröd – s az érintés értő,

Hisz érzéke éles, mint egy csupasz ideg.

Egy percet kapott – hogy forró, vagy hideg...!?

Megmondaná, de nem tudja.

A rácsok mögött viharként tombolva

Rázza, tépi láncát,

Míg bőrödön két keze lejti finom táncát.

Hisz nem elveszek, csak adok! –

Még ha szavaim csak dadogva is szólnak,

E néma tánc ékesen beszél

E rabról.

S vágyáról, hogy értsen,

Hogy lásson – érezzen egészen.

Mert hiába távolság, mert hiába e rácsok –

A Nőt látja rezdülni Benned – Aki Vagy,

S ki előtt A Férfi hódol, 

Legyen bár csak holmi rab...